• Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

    2020.09.29 — Szerző: Dérczy Péter

    Közismert tény, hogy a 19. század vége és aztán a századforduló/századelő a magyar próza történetének, egyáltalán a magyar irodalomnak talán a legtüneményesebb korszaka, amely szinte ontotta a legkülönfélébb tehetségeket költészetben, epikában és igen, az újságírásban is.

  • A modern magyar irodalom megszületésének hosszúra nyúlt pillanata az a néhány évtized, amely az 1870-es évektől a Monarchia széthullásáig ívelt, olyan nagyságokat mutatva föl, mint Krúdy Gyula vagy Ady Endre. És sorolhatnám az irodalmunkat és nyelvünket ilyen vagy olyan módon meghatározó, átalakító és újjáteremtő nagyságokat, akik mögött azonban egy még népesebb alkotói gárda állt. Ők talán kisebb tehetségek voltak, ám nélkülük az óriások sem születhettek volna meg. Meggyőződésem, hogy egy irodalom általános színvonalát – hogy egy földrajzi képpel éljek – nem biztos, hogy a hegycsúcsok határozzák meg, hanem jóval erőteljesebben a köztük lévő fennsíkok, amelyekről vezetnek utak ugyan az ormok felé, de milyen érdekes és izgalmas az a táj is, amely csak a fennsíkon képzelhető el. A korszakban tömegével találhatunk ilyen kevésbé ismert, kevésbé becsült, haláluk után sokszor elfeledett írót, aki pedig nagyon is méltó a figyelmünkre. Közülük is kiemelkedik a talán legkülönösebb, Lovik Károly.

    Rövid élete (1874–1915) negyvenegy éve alatt komoly, nagy terjedelmű életművet hozott létre, pedig valójában nem írónak, újságírónak készült, hiszen a polgári család, ahová Budapesten született, szokásrendje szerint apja pályáját – az ügyvédit – folytatta volna, talán éppen az apa nyomásgyakorlására. Édesapját azonban már igen fiatalon elveszti, és így már gimnáziumi tanulmányait sem Pesten, hanem a felvidéki, eperjesi rokonságnál végzi el, de talán a korán elvesztett apa emléke miatt előbb Kolozsváron folytat jogi tanulmányokat, majd a fővárosban, és meg is szerzi az abszolutóriumot. Ám már tizennyolc-tizenkilenc évesen megjelennek első írásai a lapokban, és ekkortól az is eldől, hogy a jogászi pályát örökre elhagyja, és íróként próbál meg érvényesülni.

    A korai életrajz eme röpke áttekintéséből kiemelném azt az elemet, hogy Lovik Károly igen fiatalon, de már képességei birtokában egyaránt jól ismerte a fővárost, amely az ő ifjúságában nőtte ki magát lassanként világvárossá és a Monarchia egyik legizgalmasabb közösségi terévé, valamint az úgynevezett vidéki Magyarországot, annak is két igen fontos földrajzi területét, a Felvidéket és Erdélyt.

    Úgy volt egy nagyváros világpolgára (erre még majd kitérek), hogy közben ettől egészen eltérő életmódokkal, világszemléletekkel is megismerkedett, sőt igen jó ismerőjükké vált.

    Ennek bizonysága az a kis remekmű, melyet A kertelő agár címen ismerünk, de számos novellája, tárcája táplálkozik az ekkor szerzett ismeretekből. Talán ez a kettősség magyarázza azt a tényt, hogy a finom tollú, érzékeny tárcaíró és novellista ugyan a legendás Kiss József A Hét című lapjában – amely maga köré gyűjtötte a későbbi modern irodalom csaknem mindegyik szerzőjét fiatalon – publikál először, és haláláig hű marad az újsághoz, de a későbbiek során konzervatívabb nézetű periodikákhoz is szívesen csatlakozott: kiemelten Herczeg Ferenc Új Időkjét említem, amelyben igen sok tárcája és novellája jelent meg haláláig. Ezzel szemben a kor 1908-tól meghatározó irodalmi lapjába, a Nyugatba egyetlen novellája se került be. Halála után, posztumusz műként éppen csak elkezdett és befejezetlenül maradt regényéből, a Görgey csillagából közöltek három részletet, ami az előzmények ismeretében legalábbis vicces, de inkább viszolyogtató. A Nyugat amúgy egész munkásságát sem vette tudomásul, mindössze egyetlen recenzió jelent meg egyik novelláskötetéről (1914-ben Schöpflin Aladár tollából – megítélésem szerint nem egészen méltányos írás), majd Szini Gyula írt róla viszonylag megbecsülő és legalább megértésre törekvő nekrológot 1915-ben. Én ma úgy látom, hogy ez a visszhangtalanság, ez a nem tudomásulvétel alapvetően befolyásolhatta azt a rossz recepciós folyamatot, amelyen Lovik Károly néha remekművekkel, néha kevésbé sikerült regényekkel tűzdelt életműve átment egészen jelenkorunkig.

    Lovik Károly
    Lovik Károly
    Kép forrása

    Családi háttere, neveltetése mind abba az irányba terelik figyelmünket, hogy Lovik egy igazi polgárember volt, aki ugyan – némi malíciával jegyezve meg – sutba vágta a jogi diplomát, de valahogy attól a bensőséges érzéstől, hogy az embernek valami tisztességes szakmából kell megélnie, mintha nem tudott volna szabadulni. Nem tudunk jeles kocsmázásairól, nem voltak szerelmi és egyéb botrányok az életében – bár kétszer nősült, gyermekeit példás rendben nevelte, és ugyan első felesége, a neves színésznő révén bejáratos volt az úgynevezett bohém világba is, de talán nem véletlen, hogy Somló Emma, aki bár híresebb és sikeresebb volt író férjénél, házasságuk tizenkét éve alatt nem lépett színpadra (és csak mellékszál, hogy a házasság felbomlása után újra zajos színpadi sikereket aratott). Egyszóval, Loviknak írói munkássága mellett volt egy, talán polgárinak nem nevezhető, vagy legalábbis a korabeli magyar világban nem annak tartott „foglalkozása” is, tudniillik neves lószakértővé képezte ki magát, ahogy maga is írja (egyébként megindítóan finom hangszerelésben): „gyerekkorom óta nagy szeretettel foglalkoztam a lóval, vele tudtam érezni, gondolkodni, örömmel töltött el, ha csodálatos lelki életébe pillantottam, s ló hátán éltem át legszebb óráimat”. E sorok Lovik Kapus nevű lovának Szent István-díja alkalmából születtek – annyit érdemes erről tudni, hogy a tényt és az eseményt Európa szerte nyugtázták. És akkor még nem is említettem, hogy Loviknak számtalan, a lótenyésztéssel, a lótréninggel és egyéb szakmai kérdésekkel foglalkozó tanulmánya jelent meg (és sajnos halála után részben maradt kéziratban) angol nyelven a lótenyésztés fellegvárában, Nagy-Britanniában. Rókamosollyal azt mondanám, ebben a „Nyugatban” számon tartották mint neves lovas szakembert. Aminek persze voltak olyan vonzatai is, hogy e minőségében Lovik bejárta egész Európát, tanulmányai alapján és von haus aus tudott németül, szakmája miatt megtanult angolul. Nemcsak egy monarchiás nagyváros világpolgára volt, hanem ténylegesen otthon volt a nagy európai fővárosokban, Londonban különösen.

    Ezek a sikerek bevezették akár a legmagasabb társadalmi, politikai körökbe is (Krúdy ír erről Tisza Istvánnal való találkozásukkor), ahol elismerték hozzáértését a lovakhoz (ami túlment a dzsentriviselkedésen is, és valamiféle fétisként kezelték a lovat a korabeli magyar elit körökben), de kinevették, amikor egyszer megpendítette, hogy írni is szokott.

    Szóval kedélyesen el tudott beszélgetni Tisza Istvánnal, aki egyébként nemcsak „vad, geszti bolond” volt, hanem művelt konzervatív liberális, ami talán Lovik is volt, ha figyelembe vesszük egész pályafutását, és például azt is, hogy a Demokrácia nevezetű szabadkőműves-páholy aktív tagja volt jó néhány éven át, hogy aztán az 1910-es években lassan eltávolodjon a radikalizálódó politikai folyamatoktól.

    Lovik Károly sírja Budapesten a Kerepesi temetőben
    Lovik Károly sírja Budapesten a Kerepesi temetőben
    Kép forrása

    Nem irodalmi körökben tehát szimpatikus, nem radikális, fontolva haladó liberális lószakembernek tartották (aki például a Vadász és Versenylap nevezetű szaklapnak előbb a felelős szerkesztője lett, majd a kiadói és tulajdonosi jogokat is megvásárolta Bérczy Károlytól, az Anyegin első magyar fordítójától), a Nyugat és a köréje csoportosuló modern irodalom tagjai meg vagy nem tudtak mit kezdeni vele, vagy eleve elutasították. A nagyon kevés levelezési hagyaték vagy az igen ritka személyes jellegű megszólalások azt mutatják, hogy Lovikot ez mélységesen bántotta. Gondolom, még jobban bántotta volna, ha tudja, hogy halála után nem sokkal teljesen elfeledik, és csak Illés Endre próbálkozásai révén marad fenn emlékezete. És ki hinné, de halála után jó ötven évvel sütik aztán rá a végső bélyeget, hogy ugyanis dilettáns. Rónay György, a nagy tudású irodalomtörténész és maga is érzékeny alkotóművész ugyan azt állította, hogy a „dilettánst” itt pozitív értelemben rögzítsük, de hát mit lehet erre mondani. Azóta szerencsére születtek már komolyabb elemzések, sőt nagyobb volumenű munkák életművéről, fiatalabb kutatók, irodalomtörténészek igyekeznek az életművet értékéhez méltón vizsgálni – aminek én személy szerint kifejezetten örülök, némelyikük munkáját nagy tisztelettel olvasom, de azt gondolom, hogy a saját és mások erőfeszítése ellenére Lovik kevesek írója marad, ami nem baj. Az lenne baj, ha nem volna valaki, aki rácsodálkozna A kertelő agár szatirikus társadalmi kritikája mellett arra, hogy Lovik ezek szerint az agarak életét is mily mélységgel ismerte, miközben a szatirikus és humoros jelenetek között olykor a nagy oroszokat (Turgenyev, Csehov) is pirulásra késztető képeket festett: „A rózsaszínű párnahegyekre a zöld lombokon megtörő napsugár sajátságos aranyszürkés fényt vetett: a mélyen fekvő rétek fölött lebeg nyári estéken ilyen színű köd…” Még érdekesebb a helyzet, ha belepillantunk „tudományos” munkájába a lótenyésztésről, ami egészében is inkább egy tárcanovella, de egyes elemei kifejezetten az író Lovikra utalnak: „A régi színes, vadászidőket elnyelte a múlt. A paskáli meet, a palotai 8-as nád helyén sugárutak, gyárak és lakóházak állanak” (A lovassport története).

    Talán Lovik egyik legnagyobb erényére láthatunk itt rá: érzékeli azt az ideológiai, világképi és társadalmi változást, amit a századelő ideje jelentett, azt a familiáris múltat, amely rohamosan távolodott és esett szét a modern városi életmód térhódításával.

    Elég, ha csak A Pál utcai fiúk grundjának eltűnésére gondolunk. Ez azonban csak általános megjegyzés – Lovik erőssége, hogy egyaránt képes drámai jelenteket (Móriczot megelőlegezve) felvázolni (A tor például), de arra is vannak képességei, hogy szatirikus, ironikus történeteket kreáljon. Sok regényt írt, valamelyiket díjazták is, de egyetlen volt, ami viszont múlhatatlan szépségű, egyszerűen remekmű: A kertelő agár. A közvetlen halála előtt megjelent különös és megragadó könyve, az Egy elkésett lovagregényes följegyzések arra irányíthatja a figyelmünket, hogy nagyjából olyan romantizált és alkalmanként ironizált szkepticizmussal figyelte a körülötte alakuló világot, mint Krúdy. Nagyszerű novellái vannak a realisztikusabb, sokszor Arany balladáira emlékeztető témavilágból, az 1910-es évektől azonban jól láthatóan egyre inkább befelé fordult, és kialakított egy különös álomvilágot, aminek talán legnagyszerűbb lenyomata az Árnyéktánc című novellája – nevezzük egyszerűen remekműnek. Ezt folytatja, bővíti, és műfajilag tágítja az Egy elkésett lovag novellafüzére, melyben a világ reáliáit felváltja a róluk gondolt kép. Nem véletlen, hogy mintha a posztmodern próza előfutára volna, a „regényes följegyzések” szövegei tele vannak a legkülönfélébb irodalmi utalásokkal – szembetűnő, hogy amikor egy hasonlat következik a mondatrészben, Lovik szinte soha nem a tárgyi világból vett hasonlóra utal, hanem egy regény, egy dráma vagy egy vers (azaz az általában vett művészet) idetartozó (vagy annak vélt) részére. Nem arról van szó, hogy Lovik ne volna felkészült, vagy ne lenne képes bizonyos dolgokat megjeleníteni, hiszen legjobb műveiben (de a kevésbé sikerültebbekben is) nagyon is jól látható, mennyire pontos megfigyelő. Sőt talán ez az egyik legnagyobb erénye: a legkülönfélébb világokban is jól tájékozódik, és igen alaposan figyeli meg a bennük kavargó életet.

    bb

    Mindezzel együtt olvasója, életének csak egy kicsit is ismerője azt is láthatja, hogy az a Lovik Károly nevezetű személy, aki látszólag otthonosan mozog London vagy Berlin vagy épp Pest nagyvilági köreiben, aki nincs kiszolgáltatva irodalmi honoráriumoknak, mert megbecsült szakember, aki, mint olvashattuk, szenvedélyesen szerette ezt a szakmát, aki bejáratos a színi világba, de igen jól ismeri a vidéki agarászatok és vadászatok miliőjét is – szóval ez a rokonszenves fickó nagyon magányos. Mindenütt otthonosan mozog, de otthontalan, nem találja a helyét sehol, és nem is tartozik valójában sehova, mindenhol kívülálló. Hogy ez mennyire emészthette belülről, személyesen nem tudhatjuk, bár eléggé beszédes az a tény, hogy negyvenegy évesen agyvérzésben hunyt el (miközben az előző napokban a Monarchia katonai sorozóbizottsága teljesen egészségesnek és szolgálatra alkalmasnak találta). Otthontalansága és kívülállása életműve továbbélésére volt igazán pusztító hatású. Nem egyszerűen elfeledték, inkább azt mondanám: nem törődtek műveivel. Így aztán a mai napig munkásságának egy jelentős terjedelmű része – novellák, tárcák – a korabeli újságokban szunnyad. A temetéséről hírt adó saját lapjának, a Vadász és Versenylapnak bánattól felhevült cikkírója a következőket jegyezte meg: „Szépirodalmi munkásságáról egykor a magyar irodalomtörténet fog aranybetűs krónikát írni…” Nem így történt, de történhetett volna így is, és mintha volnának jelek arra nézve, hogy majd mégiscsak megtörténik ez a csoda ezzel a magányos utolsó pesti lovaggal.

    Cikksorozatunkban az értékmentés és az ismeretterjesztés szándékával elevenítik fel szerzőink a ma már kevésbé ismert magyar írók és költők életműveit. Olyan megközelítési lehetőségeket ajánlanak, amelyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedek könyvtermésében elveszett szövegekről is kiderül, hogy miért lehetnek fontosak ma a számunkra.

    Sorozatunk korábbi részei:

    Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

    Sánta Ferenc alázata és szolgálata

    Karinthy Ferenc, a játékos

    Kardos G. György, a hiány


  • További cikkek