A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

A Kazohinia megosztó regény. Nem sokszor, de időről időre azért jelennek meg róla cikkek és tanulmányok, amelyek vagy egymásnak ellentmondó véleményeket fogalmaznak meg, vagy az amúgy tisztességesen összerakott Wikipedia-szócikket mondják vissza. Szathmári Sándor kult-klasszikusa idén jelent meg nyolcvan éve, és minden rendszerben, minden generációban megtalálta a maga lelkes olvasóközönségét, akik, bár sosem voltak kifejezetten sokan, mégis egy irodalmi műhöz mérve szokatlan mértékű rajongást tápláltak és táplálnak a magyar nyelvterület legfontosabb utópisztikus szatírája iránt.

A cselekményről

A Kazohinia főszereplője Gulliver, Szathmári tehát Jonathan Swift sokak által ismert történetét folytatja, a regény azonban önállóan is élvezhető, nem szükséges hozzá semmilyen előzetes ismeret. Ez a gesztus valószínűleg csak egy erőteljes főhajtás a nagy előd irányába, ami olyan szempontból semmiképp sem volt szerencsés, hogy Swift művét itthon akkortájt mint gyerektörténetet ismerték, annak ellenére, hogy az első teljes értékű fordítást Karinthy Frigyes ekkor már elvégezte.

Gulliver fedélzeti orvosként teljesít szolgálatot az általa nagyra becsült Brit Királyi Haditengerészet zászlaja alatt egy Invincible nevű cirkálón, egészen addig, míg hajótörést szenvednek. Hősünk többnapos vergődés után egy számára ismeretlen szigeten köt ki, ahol szokatlan viselkedésű emberekkel találkozik (a hinekkel), akik fokozatosan avatják be az utópisztikus közösségük (tehát Kazohinia) mindennapjaiba. Ez a beavatás a regény legerősebb motívuma, mivel Gulliverrel együtt mi is megismerjük Kazohiniát, a benne élők gondolkodásmódját, a kimért racionalitásukat, az érzelemmentes döntéshozatalukat és a közösségi szemléletüket, ami

olykor meglepően szimpatikus és praktikus, máskor pedig mindennel szembemegy, amit a mi – azóta lényegében változatlan – kulturális értékrendünkként vagy erkölcsünkként tartunk számon.

A történet nagyrészt dialógusokból és Gulliver belső monológjából épül fel, ezeket csak néha szakítják meg leírások, frappáns, azóta akár meg is született technikai vívmányok ötletei és olyan események, amelyek jól szimbolizálják a főszereplő gondolkodásmódja és az utópisztikus közösség közötti különbségeket.

Gulliver persze nem találja a helyét. Először barátokat próbál szerezni, majd csajozik egyet, kihasználva azt, hogy a hin nők szexualitáshoz fűződő viszonya egészen más, mint amit odahaza, a „művelt Európában” megismert. Mégis képtelen elfogadni Kazohinia szabályait, ami sokszor nem is csoda: olyan társadalmat képzeljünk el, ahol gondolkodás nélkül altatnak valakit halálba, ha, mondjuk, megvakul, hiszen akkor már nem lehet a közösség hasznos tagja, a holttesteket pedig értékes tápanyagként használják fel, mert a temetkezést egyszerűen pazarlásnak tartják. A kimért racionalitásnak persze előnyei is vannak: mindenki egyenlően osztozkodik a javakból, nincs éhezés, és ha valaki bajba kerül, a közösség azonnal a segítségére siet.

Mikor már alaposan körbejártuk a hinek közösségét, hősünk megtudja, hogy a szigeten él egy másik nép is, a behinek: olyan száműzött hinek, akik képtelenek követni Kazohinia eszmerendszerét. Gulliver egyből úgy gondolja, hogy végre „normális embereket” találhat, így hamar beleveti magát a behin telep megismerésébe, ahol persze ismét csalódik. A regény második fele egyértelműen a szatíra műfaja felől érthető, itt Szathmári a mi nyugati, európai civilizációnknak állít görbe tükröt, de ebből a főszereplő természetesen semmit sem érzékel, folyamatosan arra hivatkozik, hogy ilyen őrültségek az ő „józan szülőhazájában” sosem történhetnének meg. A behineknél egy-egy rosszkor vagy rossz helyen kiejtett szó végzetes következményekkel járhat, a racionális ismeretek nyilvános felelevenítése szégyennek számít, ahogy például az evés is. Ebben a közösségben étellel kínálni egy éhezőt pont olyan, mint a mi társadalmunkban azzal szólítani le egy idegen nőt, hogy feküdjön le velünk. És ez bizony konkrét példa.

A regény nagy érdeme, hogy a végére nem fárad el, az utolsó fejezetek kifejezetten viccesek, és még egy kis akciót is kapunk.

Persze nem egy feszes, pörgős irodalmi művet kell elképzelnünk, a dialógusok néhol önismétlők, túlságosan didaktikusak, és egy mai olvasónak túl hosszúak is lehetnek. A szöveg további gyengeségei viszont az érdemére válnak, sőt néhányat át is kell értékelnünk nyolcvan év távlatából.

A Kazohinia filozófiájáról

A Kazohinia egy olyan filozofikus regény, amely magából a filozófiából is viccet csinál – sőt talán pont ez a szatirikusabb rész legszellemesebb eleme. Szathmári nem egy adott eszmerendszer mellett foglal állást, és nem is kortárs politikai mozgalmaknak állít ellenpéldát – habár ezek erős hatással vannak a víziójára. Sok olyan regény van, amely úgy próbálja meg mély értelmű műként eladni magát, hogy alapigazságokat fogalmaz meg bonyolult, cikornyás körmondatokban, hogy aztán az olvasó hosszas gondolkodás után rájöhessen valamire, amit már amúgy is tudott, míg Szathmári az alapvető társadalmi szabályainkat vizsgálja, és olyan kérdésekről gondolkodtat el, amelyek mellett megszokásból minden nap elmegyünk.

Mivel a szerző életrajza az egyetlen, amit untig ismételnek a róla szóló írások – annak ellenére, hogy talán ez a legkevésbé izgalmas Szathmáriban –, ezt most itt nem tesszük meg. Annyit azonban fontos megemlíteni, hogy a Kazohiniát egy introvertált, magát folyamatosan képző, művelt, több területen otthonosan mozgó mérnök írta, aki makacsul szembement az elvárásokkal, és amellett, hogy ez az egyik legnagyobb érdeme, sajnos ezzel is ásta el magát az irodalomkritika előtt.

Ha mégis van a Kazohiniának általános üzenete, az talán valami ilyesmi: egészen addig, amíg a társadalmunk alapja a versengés, nem azt próbáljuk meg elérni, hogy mi legyünk a „legjobbak” (leggazdagabbak, legjobb teljesítménnyel bírók stb.), hanem azt, hogy az általunk elképzelt sorban a többiek mögöttünk legyenek.

Tehát nem magunknak akarunk jót, hanem másoknak rosszat – aminek a következményei egyenlőtlenségben és kizsákmányolásban mutatkoznak meg.

Szathmári úgy gondolta, hogy elszakadtunk a valóságtól, görcsösen ragaszkodunk a mesterségesen kialakult szokásainkhoz, a saját, gyerekkorunkban belénk táplált szabályrendszereinkhez, amik az egész életünket határozzák meg, inkább kártékony, mint jótékony hatással.

Bonyolult kérdésekre minimális intelligenciával is rá lehet világítani, de csak egy igazán nagy elme tudja megkérdőjelezni a legalapvetőbb jelenségeket úgy, hogy azokat az olvasó felül is bírálja magában. Ebben mutatkozik meg leginkább Szathmári Sándor nagysága, és ezért olvassák őt ma is – ha nem is túl sokan.

A regény hányattatott sorsáról és utóéletéről

Nem a Kazohinia volt Szathmári Sándor első regénye. 1930 és 1934 között trilógiát írt, a három mű közül azonban csak egy jelent meg, bőven a szerző halála után, 1991-ben Hiába címmel. Nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a másik két szöveg megsemmisült-e, de nem is érdemes ezt a kérdést firtatni. Bár a Hiába egy érdekes, izgalmas ötletekkel teli koncepció, maga a szöveg nyomtatásban is befejezetlennek tűnik: olyan hibáktól hemzseg, amelyeket még hibának is nehéz nevezni, mert bizonyos fejezetek inkább azt az érzetet keltik, hogy a szerző csak nem dolgozta „még” ki őket, és barátai, szerzőtársai is úgy nyilatkoztak, hogy mire befejezte a trilógiát, egyszerűen beleunt. Szathmári a Kazohiniát csak ezt követően, 1935-ben írta meg.

Az egyik első olvasója – és támogatója – Karinthy Frigyes volt, akiben példaképet látott (elsősorban Karinthy hasonló művei, az Utazás Faremidóba [1916] és a Capillária [1921] miatt). Valamivel később Babits Mihály is elismerően nyilatkozott a műről, és elvileg a Baumgarten-díjra is felterjesztette volna a szerzőt, ha nem éri el a halál 1941-ben. A regény kiadása a háborús cenzúra miatt húzódott, de végül pont Babits halálának évében jelent meg (Gulliver utazása Kazohiniába címmel). Az első kiadást elkapkodták, de újranyomásról szó sem lehetett, a második kiadás viszont a háború után, 1946-ban megjelent (Utazás Kazohiniába címmel).

Talán nem meglepő, hogy mind a fasiszta, mind a kommunista kultúrpolitika talált kivetnivalót a regényben.

A mai napig összesen nyolc magyar nyelvű kiadást élt meg a szöveg, de napvilágot látott eszperantóul (Szathmári a nemzetközi eszperantó közösség része volt, és amikor a cenzúra nem engedte publikálni, ezen a nyelven jelentette meg novelláit is) és angolul is, kétszer: 1975-ben és 2012-ben. Szathmári az angol nyelvű kiadástól sokat remélt, de a könyv nem szerepelt jól a nemzetközi piacon. Érdekes ellentmondás, hogy a szerzőről szóló szövegek nagy része méltatlanul alulértékelt és elfelejtett alkotóként hivatkozik a Kazohinia írójára, annak ellenére, hogy a kilencvenes évekig a könyv világszerte több mint félmillió példányban kelt el. Ez valószínűleg nagyobb szám, mint néhány sokat hivatkozott, klasszikusként számon tartott művünk eladott példányszáma – és viszonylag kevés elfelejtett művünk van, amiről még angol nyelven is születnek ajánlások, rövidebb írások mind a mai napig. A Kazohinia sosem robbant be tehát a mainstreambe, és mégis bő nyolcvan éve mindig van, volt, és valószínűleg lesz is rajongótábora. Ezt azonban nem az irodalomkritikának köszönheti.

A Kazohinia esete a magyar irodalomkritikával

Szathmárit mind a mai napig mellőzi az irodalomkritika, inkább mint egy kissé lesajnált érdekességet szokták számon tartani. Ezt a problémát nehezen lehetne Grendel Lajosnál jobban körbejárni, és ha keresgélünk a témában, viszonylag sok ehhez hasonló írást találni. A legjellemzőbb kritika talán Kolozsvári Grandpierre Emiltől származik: mint a legtöbben, ő is a regény eszmeiségét méltatta, az írástechnika-stilisztika vélt vagy valós hiányosságait azonban számon kéri a szerzőn, és a köztudatba úgy is ivódott be a szöveg (amennyire beivódott), mint egy érdekes, de lényegében rosszul megírt filozófiai mű.

Ezt a szemléletet érdemes felülvizsgálni, Szathmári regénye ugyanis kifejezetten jól öregedett. Bár néhol a szöveg ritmusa megtörik, művelt olvasó ezen nem lepődik meg egy több mint nyolcvan éves írással kapcsolatban, a stilisztikai „hiányosságok” azonban kifejezetten hitelessé teszik a Kazohiniát, és ez nem rajongói önigazolás. Manapság felfedezhetjük azt a folyamatot, hogy a szöveg hagyományos irodalmiságával szemben a hitelesség kerül előtérbe, és akár többedik nekifutásra is azt lehet érezni, hogy

Szathmári regénye egyszerűen élvezhetetlen lenne, ha azt a megfelelési kényszert olvashatnánk ki belőle, mint amit a magyar irodalomkritika még ma is elvár a szerzőktől.

A főszereplő ugyanis már önmagában is a nyugati társadalom paródiája, egy végtelenül művelt, azonban ugyanennyire ostoba, szűklátókörű és sznob karakter is, és mivel Szathmári E/1-ben írta meg a szöveget (gyakorlatilag egy napló formájában), az olykor feltűnő szóismétlések, ügyetlen megfogalmazások csak autentikusabbá teszik a narrációt – még ha ez nem is minden esetben volt feltétlenül tudatos. Lehet azon vitatkozni, hogy a hitelesség vagy az irodalmi nyelvezet-e a fontosabb, de valószínűleg ez is ugyanolyan fölösleges volna, mint a legtöbb ehhez hasonló vita, ugyanis a két folyamat, két stílus, két irányvonal kitűnően megfér egymás mellett, sőt akár ki is egészíthetik egymást. Annyi is elég lenne, hogy elfogadjuk, hogy valami annak ellenére is lehet nagyszerű, hogy nem egyezik a mi ízlésünkkel.

Azonban nem ez volt az egyetlen probléma. Szathmári rengeteg lektűrelemet használ – akár sci-fiként is értelmezhetjük a szövegét, ami megint egy olyan húzás, amit a magyar irodalomkritika talán mostanában kezd megszokni, miután sorra jelennek meg a szépirodalmi igényességű fantasztikus művek hazánkban is, széles olvasói érdeklődéssel övezve. Egy másik probléma az lehetett, hogy Szathmári azáltal, hogy Gulliver-történetet írt, alárendelte magát a nagy előképének, ami szintén egy olyan jelenség, ami manapság kezdett egyenértékűvé válni egy, a szerző által teremtett saját univerzummal. A Kazohinia ugyanis egy „sequel-regény”, amiből egyre többet látni a könyvesboltok polcain, akár a szépirodalmi részlegeken is.

A kihagyhatatlan termékkapcsolás

Szokás Szathmárira úgy hivatkozni, mint a magyar Aldous Huxley-ra és/vagy George Orwellre. A Szép új világ valóban erősen rímel a Kazohiniára (Huxley műve eredetileg 1931-ben jelent meg, de Szathmári csak a Kazohinia publikálása után olvashatta el), az orwelles hasonlat viszont bosszantóan erőltetett, a műfajokon (társadalmi sci-fi, szatíra, utópia/disztópia) kívül semmi közös nincs a két szerző munkáiban. A Szép új világgal való hasonlóságok is csak akkor lehetnek meglepőek, ha nem ismerjük a kor idevonatkozó narratíváit, elég csak Fritz Lang Metropolisát megnézni: a sok hasonlóság inkább kortünet, mint bármi más.

Mind Szathmári esetében, mind általánosan probléma az, hogy – talán a kisebbrendűségi érzéseink miatt – szinte minden magyar írót egy külföldivel próbálunk megfeleltetni, ami hamis olvasói elvárásokat és alárendeltséget szül, és mindezt többnyire formai hasonlóságok miatt tesszük. Persze Szathmári önmagával is megtette ugyanezt, még ha csupán Jonathan Swift vonatkozásában is.

Szathmári Sándor azon kevesek közé tartozik, akik megpróbálták a gyakorlatba is átültetni a filozófiájukat, sikerrel: nem ő írta meg a legjobb magyar regényt, nem versengett senkivel, és soha nem is tervezett ilyet. Az viszont eltagadhatatlan tőle, hogy a legegyedibb hangú és gondolkodású szerzőink közé tartozik. A Kazohinia valószínűleg a magyar nyelvterület egyik legjelentősebb kultikus regénye: egy különleges, nehezen megfogható utazás, amibe minden olvasónak érdemes legalább egyszer belevágnia.

Források:

Lukáts János: Kazohinia: variációk egy jobb világra? – Szathmári Sándor gulliveriádájának hetven éve. Magánkiadás, Cegléd, 2009.

Keresztury Dezső utószava a Kazohiniához. Magvető, Budapest, 1957, 1972, 1980.

Tófalvy Éva: Kazohiniától​ Atlantiszig. Akvila és Priscilla, Pécs, 2017.

Cikksorozatunk további részei:

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány