Kérdőjeles szerelem – kritika a Poppea megkoronázása című előadásról

Monteverdi 1642-ben írta a Poppea megkoronázását, amelynek középpontjában Nero császár heves, egy Poppea nevű kurtizán iránti szerelme áll. Nero feleségül kívánja venni az imádott nőt, akadályt jelent azonban felesége, Octavia és a szenátus. Mivel a vonzó Poppeát ebben a viszonyban nem az érzelem, inkább az érdek, a rang megszerzése érdekli, kérdés, hogy vajon szerelem-e az, ami kettejük közt van, vagy csupán hataloméhség. Valóban szeretik egymást? Vagy csak céljaik eléréséhez van szükségük a másikra?

A műben a karakterek a józan emberi értékrenddel szemben gátlástalanul, a normális etikai mércéhez képest szürreálisan viselkednek. A hatalomtól elvakult és megrészegült viselkedés jelen századunkban sem ritka, éppen ezért játszódhatna akár ma is. Meglepőnek tűnhet a darabválasztás, hiszen a középpontjában pont a szerelmi-szexuális vonzalom és az erkölcsi szempontokat nélkülöző hatalomgyakorlás áll, amiben a Katona József Színház egyik rendezője is érintett volt a közelmúltban. De ha figyelembe vesszük, milyen erőteljes nyomás nehezedett az elmúlt fél évben a színházakra – köztük különösen a Katonára – és a szakmára, talán érthető, hogy Székely Kriszta úgy érezte, minderre fontos reflektálni, és hogy ezzel az anyaggal foglalkoznia kell.

A posztumusz kézirattöredékben csak az énekszólamok és részben a basszus szólam maradt fenn, így a mindenkori alkotók gyakorlatilag szabad kezet kapnak a színpadra állításkor: kedvükre kísérletezhetnek, hozzátoldhatnak, elvehetnek belőle.

Székely Kriszta és alkotótársai nem barokk operát kívántak színre vinni, inkább a próza és dallam elegyéből kevertek ki egy különleges műfajt, az úgynevezett prozoperát, és ennek megfelelően dolgozták át a librettót is. Závada Péter (dalszövegek) és Szabó-Székely Ármin (dramaturg, szövegkönyv) helyezte mai nyelvi környezetbe a művet, az előadás zenei vezetője pedig Dinyés Dániel. Székely az Ithaka és a Platonov stílusát követve most is az irónia és a szarkasztikus humor eszközét használja rendezésben, és ez az irónia több síkon jelentkezik: a cselekmény ideje egyszerre idézi a 17. és a 21. századot, ily módon gyakoriak a ki- és az egymásra kacsintások, a jelenkori szófordulatok, szóviccek, ráadásul a banális, giccstől sem mentes párbeszédeket rendre recitativóban éneklik a színészek. Míg az opera általában az emelkedettséget hangsúlyozza, ebben az esetben az iróniát húzza alá. Az eredetileg háromfelvonásos műből egyfelvonásos, másfél órás produkció kerekedett, de még így is akadnak nézők, akik az első fél óra után diszkréten, de annál kétségbeesettebben pillantgatnak az órájukra. Ennek oka talán az lehet, hogy bár a próza, a zene (a színészeket háromtagú zenekar kíséri zongorán, csellón, fagotton) és az élő dal jó arányban követik egymást, mégis nehezen ül fel a közönség erre a hullámvasútra.

Mivel a Katona József Színház határozatlan ideig csökkentett költségvetéssel tud csak működni, a Poppea megkoronázásához kizárólag a korábbi előadásokhoz gyártott vagy raktáron fellelhető díszletelemeket és jelmezeket használhatták az alkotók. Balázs Juli (látvány) és Tihanyi Lili (jelmez) tökéletesen áthidalták a fennálló problémát. Tihanyi régi jelmezeket szabott át és frissített fel, Balázs Juli pedig egy ágyból és egy reflektorrendszerből álló díszletet tervezett. Utóbbi három oldalról keretezi a színpadot és emeli ki a hangsúlyosnak szánt pillanatokat. Az előadást egészét is egyszerű, stilizált formavilág jellemzi: a katonai diktatórikus rendszer visszaköszön a fekete és szürke jelmezekben, amelyek remekül megjelenítik a felső társadalmi osztályt.

Székely nem transzcendens entitásokat, hanem evilági, esendő emberi lényeket ábrázol rendezésében.

A szereplők éppolyan sebezhetőek, törtetőek és naivak, mint az Ithakája figurái. Az egyetlen nem emberi lény Ámor, a szerelem istene, a római mitológiai alak, akit Tasnádi Bence alakít: a színész kitűnően hozza az elkényeztetett, kissé infantilis szereplőt, és remekül karikírozza a szerelmet. Testén végig aranypor csillog, és csupán sípcsontig felhúzott zoknit és alsónadrágot visel, hátán pedig a szerelemnyilat hordozza. Mozgékonyságával, egyedi gesztusaival és hangszínváltásaival gyakorlatilag elviszi a show-t.

Jordán Adéltól az előadás nagy részében a megszokott szájlebiggyesztős, kissé affektáló naivát látjuk, majd a játékidő második felétől kezdi igazán jól megragadni a bosszúszomjas, tragikus helyzetbe jutott, ám harcolni kész császárnét. Játéka így válik megrázóvá és hitelessé. Rujder Vivien bátran, természetesen és finom gesztusokkal kelti életre az Othóért (Nagy Ervin – az idei évadtól szerepét Bányai Kelemen Barna veszi át) epekedő, érte a bűnrészességre is hajlandó Drusillát. Nagy Ervin ezúttal nem okoz különösebb meglepetést: aki látta őt a Katonában Odüsszeuszként, annak ismerős lesz Otho is. Nem a győztes macsót, hanem a szerencsétlenkedő kisembert alakítja. Székely rendezői poétikája szerint nem hős, csupán hősködő. Nem a nők (Poppea) ura és parancsolója, és még csak nem is túlzottan életrevaló, inkább szánnivaló, irányításra szoruló, önpusztításra hajlamos.

A női szereplők – vele ellentétben – bátrak, szókimondóak, proaktívak: felemelik szavukat a saját érdekükben. Ugyanúgy helyük van (lenne) a közélet és a magánélet világában, mint a férfiaknak, sőt, gyakran tettrekészebbek és öntudatosabbak, mint a férfi szereplők.

Rajkai Zoltán könnyedén és megejtően énekeli Nero császár nehéz szólamát, és láthatóan lubickol a szerepben. Nem túlozza el a gesztusokat: elhisszük a félőrült, véreskezű, de esendő, Poppea hálójában vergődő diktátor minden szavát és mozdulatát. A dajkát alakító Csoma Judit agyonhasznált Crocs papucsban és kinyúlt pulóverben kommentálja végig az eseményeket – figyelmezteti a(z) (anti)hősnőt és a többieket, hogy a test szépsége mulandó.

Pálmai Anna sok előadásban adott már számot tehetségéről, különösen emlékezetes Gruséja A kaukázusi krétakörben. Azonban Poppea, ez a testi erényeit hangsúlyozni képes, vonzó, amorális nő, aki képességeit érdekeinek megfelelően használja, kifogott rajta. Alakítása a prózai jelenetekben erős, de az énekes részekkel érezhetően nem könnyű megbirkóznia. (Egyébként az éneket egyedül a Senecát megformáló Kiss András abszolválja tökéletesen operaformátumú hangjával.) Abban sem lehetünk biztosak, hogy alkati adottságaiból kifolyólag ő lenne a legtökéletesebb választás a címszerepre, ám ha Székely a teltkarcsúsággal az erőt, a legyőzhetetlenséget, a megtörhetetlenséget akarta érzékeltetni, akkor nincs helye kételkedésnek. Mindenesetre sem ő, sem pedig Nagy Ervin nem adja azt a bizonyos pluszt, amit legmagasabb szinten kétségkívül Rajkai, Tasnádi és Jordán nyújt.

A Poppea megkoronázása megosztó. Koncepciója friss és frappáns, de a forma és az erőlködés elviszi a nézőt az egyébként fontos és napjaink közbeszédét is gyakran uraló témáról. Minden a helyén van benne, ám a prózaopera mégsem tud élvezhetően, vállalható színvonalon megszólalni. Természetesen a kísérletezés is dolga a színháznak – az viszont már más kérdés, hogy a közönség mennyire szeretne ezzel a kísérlettel együtt menni.