• Karinthy Ferenc, a játékos

    2020.06.09 — Szerző: Fráter Zoltán

    Mindenki jó valamire. De nem biztos, hogy abban a legjobb, amiben szeretné. Karinthy Ferenc minden akart lenni, csak nem író. Olasz jövevényszavainkkal foglalkozó nyelvész, vízilabdázó, világutazó, dramaturg és elsősorban: Cini (ahogy két féltestvér bátyja a „Cini-cini hegedű”-ről elnevezte).

  • Karinthy Ferenc  Kép forrása
    Karinthy Ferenc
    Kép forrása

    Vagány mókamester, keménykötésű lágymányosi srác. Igazolt játékosként élt-halt a Fradi vízilabdacsapatáért, ám akárhogy iparkodott, nem jutott túl a középszinten. Arra mégis alkalmas volt, hogy hátvédként véresre veresse magát az ellenfél legveszélyesebb csatárával, és kivigye a vízből. Esélytelenebb csapata ezzel a trükkel harcolta ki a döntetlent, és őrizte meg veretlenségét. Az esetet két évtized múlva izgalmas, szép novellában ( Ferencvárosi szív) írta meg. Nem vált belőle legendás állóbekk, „csak” népszerű író lett.

    Ragyogott az ősz 1987. szeptember végén, amikor a Ménesi út kertes villasorán bolyongva a 71-es számot kerestem. Frissen megjelent könyvemmel zarándokoltam Karinthy Ferenc háza felé.

    Úgy véltem, a Mennyei riport Karinthy Frigyessel egy példányával családi okokból illik tisztelegnem a híres-hírhedt Cini előtt. Olvasmányaimból ismertem, megközelíthetetlen élő klasszikusnak tartottam, noha lakáscímét a telefonkönyvből tudtam meg, bárki felhívhatta vagy felkereshette. Nem volt szándékom rárohanni, reménykedtem a kellő nagyságú postaládában, ahová bedobhatom a közepes borítékba beleférő kötetet. A 71-es szám rácsos kapujához egy középkorú nő épp akkor hozta ki a hulladékot, amikor odaértem. „Karinthy Ferenc itt lakik?” „Igen.” „Egy könyvet hoztam neki.” „Adja ide.” Azzal bement a házba, én pedig boldogan, hogy küldeményemet a címzetthez juttattam, földön túli révületben andalogtam tovább. Következő úti célommal teljesen ellentétes irányban.

    Karinthy Ferenc és felesége, Boros Ágnes  Kép forrása
    Karinthy Ferenc és felesége, Boros Ágnes
    Kép forrása

    Kiskamasz olvasóként karcolataival, irodalmi anekdotáival kezdtem, aztán elbeszélésekkel folytattam az ismerkedést. Tizenéves ítélőszékem elégedetten nyugtázta földön járó, mégis lebegtető, köznapi, mégis költőiségbe hajló történeteit. Megerősítették, amit tanultam, hogy az irodalom a tényleges tapasztalatokra hasonlító, átélhető valami, ugyanakkor persze mindig több is, kevesebb is: a „valóság” helyett annak „égi mása”.

    Karinthy Ferenc írásainak többsége rendszerint tartalmaz realizmuson túli, szürreális vagy groteszk vonásokat még a dokumentarista műfajokban is.

    Riportjai, útirajzai elrendezésébe fiktív elemeket illeszt, akárcsak önéletrajzi ihletettségű elbeszéléseibe (Baracklekvár, A titkár, Hiénák). A családi hagyomány gyűlölt-szeretett, groteszk örökségével néz szembe az ironikus című Szellemidézés kisregény- és színműváltozatban is. Külföldön is sikerrel színpadra állított kiváló egyfelvonásosa, a Bösendorfer szintén kevert minőségű darab, tragikus „telefontréfa”.

    Groteszk realizmusának érzékletes példája Aranyidő című hosszabb elbeszélése. Beregi Józsi a második világháború végnapjaiban bujkál az ostromlott Pesten. Behízelgő modorával, férfias adottságaival sorra meghódítja a pincében lakó nőket. Megértő alázatossága, lehengerlően udvarias fellépése még a nyilaskeresztes amazont is leveszi lábáról. Léte minden pillanatban hajszálon függ, egyetlen aprócska kudarc végzetes lehet. És mégis, Józsi ezt a korszakot, a folyamatos halálközelség heteit aranyidőnek nevezi. A nők ellátják, dolgoznia nem kell, az a kis életveszély nem számít.

    Könyvem megjelenése után újabb fényképes riportot fedeztem fel: Karinthy Frigyes az agyműtét után hazaérkezik a Keleti pályaudvarra. A Magvető szerkesztője több évtizedes jó barátságban állt Cinivel, szinte napi kapcsolatban voltak. Pár sor kíséretében, mintegy kiegészítésként átadtam neki a riport fénymásolatát, el is vitte a Ménesi útra. Nemsokára levelezőlapot kaptam – feladó K. F. – az alábbi szöveggel (autográf kézírás, ahogy az irodalmi múzeumban mondják): „Kedves Barátom! Köszönöm kedves leveled, s a fantasztikusan érdekes cikket a Keletin, a remek képet. Viszont: sok jót hallottam az Osvát-könyvedről, de nem kapom sehol. Megtisztelnél egy példánnyal? Ha már itt vagy, be is szabad jönni, általában délután, de még jobb, ha előtte telefonálsz (665-641) kivéve az ebéd utáni sziesztát, ez már a korral jár. További jó munkát, szívélyes üdvözlettel Karinthy Ferenc”.

    Kora esti időpontot beszéltünk meg, talán hat órát. Az Osvát-könyv mellett vörösborral kívántam köszönteni a ház urát és egy csokor virággal feleségét, Boros Ágnest, akit amolyan nagyasszonynak hittem, de kiderült, már találkoztunk, ő dobta kukába a szemetet. Hatalmasnak tűnő dolgozószobába mentünk fel hét-nyolc lépcsőn. Könyvek padlótól a mennyezetig. Ezt a szobát el tudnám képzelni magamnak, futott át rajtam a gondolat. „Tudod, ki lakott itt előttünk?” Nem tudtam. „Somlay Artúr, a nagy színész. Itt lett öngyilkos.” Már nem áhítoztam a szoba után. „A bort köszönöm, de te fogod meginni, én mostanában nem iszom.” Miért is nem hoztam tejet, bosszankodtam magamban. A polcokon itt-ott írók képei függtek. Kérdezgetni kezdett, ki kicsoda. Karinthy, Kosztolányi, Babits, Tersánszky, Tamási Áron könnyű feladvány volt, őket ismertem az Arcok és vallomások sorozatból. Az egyik fotónál azonban elakadtam. „Hunyady Sándor. Kiváló novellista.” Beszélgetés közben sűrűn töltögetett, ő maga megelégedett a narancslével. Ahogy jósolta, az egész üveget benyakaltam. Nem távoztam üres kézzel, az életműsorozatban megjelent Utolsó cigaretta, Utolsó Ítélet novelláit dedikálta búcsúzóul kissé ironikusan „a Karinthy család nagy kutatójának szeretettel”.

    Karinthy Ferenc  Kép forrása
    Karinthy Ferenc
    Kép forrása

    Megmaradt mindvégig hátvédnek, aki számára a kisebb-nagyobb közösség – írószövetség, egyesület, szakosztály, párt, haza – előbbre való, mint az egyéni érdek. Országos kérdések személyes ügyként érintették.

    Játékos, a szó minden értelmében. Szenvedélyesen játszotta adok-kapok társasjátékát nemcsak az életben és a sportban, hanem az irodalomban is.

    Játszott a szavakkal, az idővel, a történelemmel, utópikus és disztópikus lehetőségek látomásaival. Csavaros, „cinis” képzeletének mintaszerű példája egyik emigránsnovellája, a Szegény Magyarország, ahol a múltban hat év késéssel történik minden. A játék életmenő, életben tartó szerepét viszi színre a Gellérthegyi álmok két szereplőjének drámájában. Kafka, Huxley, Orwell regényeihez mérhetően jelzi a világ idegenségét és az idegenségben egy csordogáló erecske csöppnyi reményét az Epepe történetében: Budai, a tudományos kutató nyelvészkongresszusra utazik Helsinkibe, de az átszálláskor elvéti a repülőgépet, és ismeretlen városban ér földet. Hiába kísérletezik számos nyelvvel, nem érti a helybelieket, és őt sem érti senki. Egymással sem törődő, mindig siető, tolongó emberek között kell nyelv nélkül, pusztán gesztusok segítségével fenntartania magát, miközben szabadulása módozatain töri a fejét.

    Karinthy Ferencet a nem létező vagy egzotikus tájakon is az „itt és most” érdekelte, a „hogyan éljünk” morális problémája. Múltidéző emlékeiben és a megálmodott jövő világában egyaránt a mindenkori jelen foglalkoztatta, mint az ötvenes évek társadalmának mélyrétegeibe hatoló, majd a hetvenes évek felsőbb köreit megpiszkáló drámáiban, az Ezer év és a Házszentelő cselekményében. Még halálában is tudott újat mondani a nélküle tovább forgó világnak.

    „Karinthys” dátummal, 1992. február 29-én, szökőév szökőnapján hunyt el, ám temetése után posztumusz meglepetésként megjelenik a reflektált feljegyzéseket tartalmazó, háromkötetes Napló, életművének megkoronázása, talán csúcsteljesítménye is.

    A minap magunk mögött hagyott posztmodern korban elavultnak tűnt a „nagy narratívában” gondolkodó, kerek mesét szövő beszédmód, amelyről viszont mára kiderült, hogy mégsem halt meg, sőt reneszánsza van.

    Vendégeskedésem után telefonon beszéltünk párszor, majd a következő évben rendezett Karinthy-ülésszakon találkoztunk személyesen. Nem sokkal később állapota romlani kezdett, hírek szerint mindenféle testi-lelki bajokkal, kivált az írásképtelenség átkával küzdött. Már a levegőben volt a politikai változás, amelynek csalogató előszele inkább felerősítette rémképeit. Megviselt idegrendszerével főleg a zűrzavart érzékelte, aggódott, szorongott, féltette az országot. Nem kerestem, kétségkívül zavarta volna. Csínytevő, belevaló cimboraságra amúgy sem látott fantáziát bennem, az alig-alig sportoló és mindenekfelett féléves kislányáért rajongó, satnya bölcsészben. Igazi csapatjátékos volt, én meg legfeljebb kezdő rövidtávúszó. Miért éreztem mégis, és érzem néha ma is, hogy mögöttem lebeg, régi pólós a medencében, és rajtam tartja a szemét?

    bb


  • További cikkek