Az új-zélandi kínai konyha – Kritika a Mulan című filmről

A nyugati kultúrából érkezve, azon szocializálódva fokozottan veszélyes a Távol-Kelet történeteiből, elemeiből építkezve filmet készíteni. Erre már korábban is láthattunk néhány kiábrándító példát a Tom Cruise nevével fémjelzett Az utolsó szamurájtól a Keanu Reeves főszereplésével készült 47 Roninig. Ennek ellenére újra és újra feltámad a késztetés – főleg az amerikai kontinensen –, hogy megtörjék ezt a balszerencsés sorozatot. Más kérdés, hogy mindez nem szerencse, hanem kultúra kérdése.

Éppen ezért nehéz is mit kezdeni ezzel az újabb próbálkozással, amikor egy tőlünk távoli (azaz nem nyugati) kultúra valamely történetét, hősét igyekszik Hollywood a saját kulturális érthetősége és nézőpontja szerint megfogalmazni, miközben pontosan arra építi az egész alkotást, hogy mindez milyen izgalmasan egzotikus. Ebbe így teljesen jól belefér az is, hogy a Kína északi határvidékére belőtt történetben egy jellegzetesen déli tartománybeli településkép jelenik meg, vagy hogy a csi-energia a hagyományos kínai emberábrázolás életerőképzetéből valamiféle misztikus erővé válik.

A Disney-féle dramaturgiai megoldásokat most is megkapjuk, bár legnagyobb szerencsénkre cuki sárkány meg vicces háziállat már nem szerepel a remake-ben.

A drámai helyzeteket megszakító, viccesnek szánt jelenetek azért megmaradtak, bár érezhető, hogy ebben is igyekeztek visszafogni magukat az alkotók. Ennek eredménye például, hogy női mivoltának rejtegetése miatt az esti fürdéseket kihagyó Mulant rendszeresen szembesítik azzal, hogy büdös. Ez érthetően helyzetkomikum, de elsőre sem vicces, harmadszorra meg már láthatóan a színészek sem tudnak mit kezdeni ezzel. Apropó, színészek: bár sikerült a kínai filmes világból megszerezni néhány jelentős figurát, szerepük annyira korlátozza alakításukat, hogy jelenlétük nem tudja feledtetni a film íztelenségét. Jet Linek a császár szerepében azon túl, hogy felismerhetetlen, szinte egyetlen érdekes jelenete nincs, szimpla díszletként funkcionál. Donnie Yennek, akinek legutóbbi nagy dobása a Yip Man életét feldolgozó két mozifilm, itt csak egy tajcsi formagyakorlatra van lehetősége, persze a kardozós szekvenciákon túl, amelyekben semmi egyedit nem láthatunk. Végül Gong Li, aki a ’90-es évektől kezdve számos kiemelkedő kínai film sztárja volt, most önmaga árnyékaként tűnik fel a boszorkány szerepében.

Érdekes párhuzam, hogy a 47 Roninhoz hasonlóan a Mulan is abba az irányba csavarta az adott keleti kultúrából kölcsönzött alapszöveget, hogy ott iktat be természetfeletti elemet (boszorkány), ahol annak semmi keresnivalója nem lenne. Ezeket a képzeteket így a saját képére alakítja át a film: jelentékteleníti vagy mesei elemmé formálja azokat, amelyek nem illeszkednek a nyugati keretrendszerbe. Ahol pedig szükségesnek ítéli egy ilyen elem megjelenítését, ott inkább az említett kultúrkörben is értelmezhetőt illeszt be.

A film íztelensége, semlegessége – azaz hogy semmilyen irányba nem képvisel kirívóan valamilyen álláspontot, hanem a történet keretei között mindenki olyan középszerűséget kínál, amelyet a karakterétől egyébként is elvárnánk – egyetlen szempontból jelent nyereséget a néző számára: bele tudja képzelni vagy magyarázni a látottakba a saját nézőpontját. Legalábbis máshogy nehezen magyarázhatók a film kapcsán megjelent nyilatkozatok, például a homoszexualitást kiemelő megnyilvánulás, amely arra alapozza megállapítását, hogy egyes jelenetekben az ekkor még férfinek hitt Mulan iránt érdeklődő Honghui valójában férfiként vonzódik a karakterhez. Pedig a film dinamikáját tekintve helytállóbb a felvetés, hogy az érdeklődés annak szól, hogy az első pillanattól fogva sejti: Mulan nő.

Lehetne hosszan sorolni azokat a félresikerült megoldásokat, amelyeket ez a szuperbiztos film kínál a nézőknek – csak nem érdemes.

A leginkább kiábrándító, hogy a minden szempontot egyszerre figyelembe venni kívánó filmgyártás milyen végeredményt szül.

A Mulan szép, színes, de íztelen és üres. Arról már nem is beszélve, hogy egészen pontosan látható, hogy ez a mindenkinek megfelelni akarás egy lehetetlen küldetés. Bőven akad így is olyan aspektus, ami miatt el lehet marasztalni a produkciót, és kritizálni egy-egy résztvevőjét vagy elemét. Biztosan többre jutnának az alkotók, ha a saját nézőpontjuk szerint készítenének el egy filmet, azt is felvállalva, hogy esetleg lesznek olyanok, akiknek ez nem fog tetszeni. Mert mindig lesznek.