• „Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

    2021.06.04 — Szerző: Fráter Zoltán

    Szenvedélyes volt, harsány, és ha kellett, teátrális. Önmagát adó, igazi szívlény. Verseiben a boldogságkeresés dallama lüktet, drámáit fanyar atmoszféra jellemzi. Hivatásos pszichológus, de nem csak jó évtizedig gyakorolt foglalkozása szerint. A lélektani próza hagyományának méltó folytatója.

  • Gyurkovics Tibor  Kép forrása
    Gyurkovics Tibor
    Kép forrása

    A kilencvenes évek végén valamiért be kellett mennem a Lyukasóra folyóirat szerkesztőségébe a Báthory utcában. A szűkös hallban a szokásos szerkesztőségi élet zajlott, számomra jórészt ismeretlen irodalmi emberek ácsorogtak, beszélgettek, láthatóan összeszokott társaság. A titkárnő betessékelt a belső szobába a szerkesztőhöz. Néhány percig maradtam csak, és miután kis megbeszélésünket befejeztük, kiléptem az előtérbe. Amíg odabent időztem, elcsendesült a zsebkendőnyi terület, mindenki elszállingózott, a titkárnőn kívül csak egyvalaki gubbasztott az asztal előtti fotelben – tévészerepléseiből, fényképeiről rögtön felismertem: Gyurkovics Tibor. Noha jóval kevesebben voltak jelen, mint pár perccel azelőtt, ennek ellenére úgy éreztem, sokkal inkább benépesült a parányi szoba. Tele volt Gyurkoviccsal. Ült és hallgatott, majd felnézett, ahogy kiléptem, mintha rám várt volna. Pontosabban miattam várt, nem akarta megzavarni a bent folyó eszmecserét. Elköszöntem, visszaköszönt, vagy csak bólintott talán. Akkor láttam először és utoljára személyesen, élő valóságában. De a jelenlét érzése, amit az ő ott-tartózkodása előidézett, a mai napig megmaradt bennem.

    Csak ült, fejét lehorgasztva, ki tudja, min töprenghetett. Azóta is azon gondolkodom, talán meg kellett volna neki mondanom, hogy ne búsuljon, hiszen ő a Gyurkovics Tibor.

    Pontosabban azt, hogy tudom, hogy ő az, tudom, hogy kicsoda. Nem biztos, hogy érdekelte volna, csak nekem lett volna fontos. De mint annyi más lehetőséget, szokás szerint ezt az alkalmat is elszalasztottam.

    Gyurkovics Tibor  Fotó: Czimbal Gyula/MTI
    Gyurkovics Tibor
    Fotó: Czimbal Gyula/MTI

    A költők szeretnek maguknak szerepet választani, valamilyen ismert figura, őstípus alakjába bújni. Ahogy Ady a próféta, Babits a tanár, Szép Ernő a naiv gyerek, Kosztolányi a világfi, Pilinszky az aszkéta, úgy Gyurkovics a színész jelmezét öltötte magára. Színész volt, nemcsak azért, mert fel is lépett a világot jelentő veszprémi deszkákon a groteszk Fekvőtámasz Ezredesének szerepében, hanem alkata szerint is. AzIsten nem szerencsejátékos „drámai vizsgálatában” és a Nagyvizit tragikomédiájában maradandó érvénnyel bizonyította színműírói tehetségét. Együtt dobogott ebben a karakterben a hatásvadász módszerekkel dolgozó csepűrágó elszántsága, az elemi ösztöneinkre ható színjátékos elhitető ereje, az udvari mulattató nyíltsága, a kisgyerek őszintesége. És akadt benne oltalomkeresés is, a támadások élét eleve tompító védekezés, amelyre időnként ugyancsak szüksége volt a rögös pálya évtizedeiben.

    Minden műnemben dolgozott: írt drámát, novellát, regényt és verset (utóbbi kettőt gyerekeknek is), valamint keserédes, gunyoros publicisztikát. A vérbeli regényíró mindig valamirevaló lélekbúvár is. Gyurkovics, aki végzettsége okán egy időben az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet pszichológusaként működött, nem azért volt jó író, mert pszichológia szakot végzett, hanem azért, mert eleve volt érzéke a lélek mélységeihez. Prózájában a magánéleti kérdések állnak a középpontban, emberek egymás közötti kapcsolatai, otthoni és munkahelyi problémák, a házasság válsága, félrelépések, titkos viszonyok, felnőtt és gyerek szót (nem) értése. Novelláinak szereplői többnyire magányos, vívódó, lézengő figurák.

    Gyurkovics Tibor emléktáblája Budapest I. kerületében, a Mészáros utca 10. szám alatt  Kép forrása
    Gyurkovics Tibor emléktáblája Budapest I. kerületében, a Mészáros utca 10. szám alatt
    Kép forrása

    Regényalakjai – választ keresve vágy és lehetőség, eszmény és felelősség, elképzelés és megvalósulás ellentmondásaira – nem szabadulhatnak a szeretet és a szerelem bűvköréből. A Ne szeress, ne szeress (1970) idegorvosának a karácsonyi ügyeletben (a szeretet ünnepén) van ideje megvonni élete mérlegét és felidézni egy férjes asszonnyal folytatott titkos szerelmi kapcsolatának szorongató történetét. A „se vele, se nélküle” állapot átvizsgálása élményszerű tapasztalattal szembesít mindannyiunkat a kérdéssel: Mennyi szeretet van az életünkben? A dráma alapjául szolgáló Isten nem szerencsejátékos (1973) című regényében a szigorú erkölcsű, megszállott paptanár és a nyomozást vezető vizsgálóbíró párbeszédéből bontakozik ki a történet. A karizmatikus, ám vitatható módszert alkalmazó nevelő veszélyes megpróbáltatásokkal kezdte felkészíteni tanítványait az élet nehéz és váratlan helyzeteire, azonban a felügyeletére bízott diákok közül három fiú meghal egy szerencsétlen barlangtúrán. Gyurkovics elbeszélője lélektani alapozottsággal rögzíti egy magatartás és hatásának anatómiáját. Az egyre árnyalódó ismeretek birtokában – a bírói döntésen túl – minden olvasónak magának kell meghoznia a felmentő vagy elmarasztaló ítéletet. A regény előszava szerint a szerző előnyben részesíti a szereteten és részvéten alapuló írói látásmódot, amely „nem csupán ítélkezik, hanem összetettebb módon akarja feltárni egy sors tragikus fordulatait”. A Pótmajom már-már önéletrajzi ihletettségűnek vélhető pszichiáter főszereplője a lelkileg sérült fiatal lánynak segít a társadalmi beilleszkedésben, aminek szinte törvényszerű, legalábbis várható következménye, hogy a lány beleszeret jótevőjébe. Az orvos azonban esküje és etikai megkötöttsége folytán nem viszonozhatja az érzelmet. Tisztán kell szeretni, hirdeti Gyurkovics, mert a rossz szeretetnél a szeretetnélküliség is jobb. Újrakezdeni, akárcsak a vastag hótakaróból feltápászkodni sohasem egyszerű, de sohasem késő.

    Gyurkovics Tibor és Szakonyi Károly írók 1964-ben az Írószövetség Bajza utca 18. alatti székházában  Kép forrása
    Gyurkovics Tibor és Szakonyi Károly írók 1964-ben az Írószövetség Bajza utca 18. alatti székházában
    Kép forrása

    A kisfiú ártatlansága és az öregember bölcsessége keveredett-kavargott személyiségében és életművében. Szerencsés vegyítése a lentnek és a föntnek, valamint felmutatása annak az alapvető emberi szükségletünknek, amely nélkül nem lenne érdemes, de nem is tudnánk élni: a játéknak. Az élet játszmájának nem az élet, hanem a halál a tétje, s Gyurkovics jól tudta, hogy meg kell halni ahhoz, hogy halhatatlanok legyünk. Ebből a játékos-önironikus, mégis hívő szemléletből érthető meg és kerekedik ki az ellentétek egységben látása. Az ő lírai beszélője az irodalmi pályán örök árvának érzi magát, de a magasság hite, bizonyossága vigasztalja – ő a „vadóci” Jézus, öngyötrő-hedonista, félig szent, félig bűnös, ahogy ellentétes fogalmakat egymás mellé rendelő versében, a Menny és pokolban írja. Minden szentség a földi valóság gyarló változatában is megmutatkozik az ő műveiben. A profanitás egész líráját jellemzi, könnyed rímelésű, szinte dalszövegszerű, élőbeszéd-egyszerűségű szerelmes versei és úgynevezett közéleti művei egyaránt tartalmaznak kijózanító mozzanatokat. Ország című költeményében a magyar összeférhetetlenséget állandósult sajátosságként érzékelő megszólaló egyetlen reménye, hogy a sorozatos megalázó helyzetek hatására a magyar nemzet mégiscsak „egyként” összeállhat.

    Kötetnyi terjedelmű hosszúverse, a Ballada a rendszerváltásról a 20. század egyenetlen, girbegurba történelmét idézi fel meglehetősen szarkasztikus hangsúlyokkal.

    Az emlékek mozaikjaiból összeálló „szubjektív regény”, az Alibi önértelmező lapjain a magasztos és a közönséges még inkább egymásba fonódik Pilinszky emblematikus versének, az Apokrif kezdősorának beemelésével. Jézusból bizony Jezovics lesz: „Látja Isten, hogy állok a napon, helyesebben nem is én, hanem Jezovics, aki nem én voltam, de mégis én, mint valami kettős ugyanaz, aki egyszerre eltávolítja magát és összetartja, ám annyi bizonyos, hogy nem azonos önmagával, bár ugyanazok a csontok, izmok, idegek alkotják, mint engemet, és ezáltal olyan vagyok, mint egy fénykép, amely egy kicsit elmozdult a fényben, ezáltal megvan a maga kettős vonulata, mint egy hegynek, amelyik önmagában létezik ugyan, de belsejében teljességgel kiismerhetetlen anyagok, forrongások, vulkánok és ércek élnek, sőt, lényegében hánytorognak, fetrengenek (…) Így aztán nemcsak Gyurkovics, hanem Jezovics is lettem, mint két-tettesű bűntény összefont alakja, akit ha felelősségre vonnak, beszámíthatatlan, mint az igazságügyi orvosszakértő által jellemzett bolond, ám valóságosan mégsem lett elmebeteg, vagyis ha elmebeteg is, nem skizofréniás, kettős énnel, csupán talán hullámzó lelkű tengerember, akinek hol apálya, hol dagálya van, míg jószerével a Kárpát-medencét betöltő, azóta eltűnt, de annak idején létezett Pannon-tenger embere, így aztán az én – az ő – hazafisága sem úgy jelentkezett, mint valami zászló vagy nemzetiszínű fejtett bab a kertben, vagy hovatartozás, még csak nem is nyelv, mert ezeknél évezredesen régibb ősérzetek kötötték oda a tájhoz, a lovakhoz, a földrajzi kövekhez – persze hogy nem a nemzetiszín kövekhez és piros-fehér-zöld lovakhoz, de mégis tengermélyi mederazonossággal lepréselődve a tenger – maga alatt göndörödő – iszapjába, melyből Isten durván kimarkolta, hogy világra formázza.”

    Gyurkovics Tibor  Kép forrása
    Gyurkovics Tibor
    Kép forrása

    Kosztolányiról szóló helyzetjelentése (Álljunk meg, itt Kosztolányi hever!), amelyet 1985-ben a költő centenáriumára írt, nemcsak főhajtás, hanem kérlelő kiállás is Kosztolányiért, hiszen akkoriban még bölcsész körökben is éppen csak kezdte felütni fejét az a kultikus rajongás, amely azóta valóságos divattá vált. „Kosztolányi talán az egyetlen író, akire nem vagyok féltékeny, nem ingerel” – hangoztatja itt, hozzátéve, hogy sose szeretett volna találkozni vele, csak arra vágyott, hogy benne legyen, „bévül”. Ezért mondhatta egyik íróbarátjának, aki megkérdezte tőle, hogy mit csinál azzal a rengeteg Kosztolányi-könyvvel, ami már nem először borult ki az aszfaltra, mert a nagy vörös táskának megint leszakadt a füle, mindet olvassa-e. „Nem – válaszolta Gyurkovics. – Vagyis… azt is. Inkább hurcolom. Viszem.” Az elődök közül egyvalakit vinni, továbbvinni, kötetek sokaságát cipelni, érezni egy másik életmű súlyát és szükségesnek vélni, hogy érezze – ennél szebb vallomást író az írótársról nemigen mondhat.

    Halála után néhány évvel az emlékére rendezett születésnapi kiállításon csaknem húsz képzőművész adta bizonyítékát Gyurkovics iránti barátságának és tiszteletének.

    Aki éppen csak áttekintette azt a tárlatot, annak is feltűnt, hogy a festmények és a grafikák jó részének visszatérő, különböző formában felbukkanó „védjegye” a kék szín valamilyen árnyalata. A legtöbb képen ott kéklett a tenger és az ég azúrja, akár halvány háttérderengésben, akár keretül, akár alapszínként meghatározva az alkotást. Hiszen ez a por-istenéhez beszélő por-ember (mint a Por-vers lírai énje közli) mégiscsak a végtelennel tartott kapcsolatot, részben úgy, hogy istenét domesztikálta – por-embernek por-istene van –, miként Jezovics vágyott végre egy megbízható Istenre; másrészt az alkotáson, a művészeten át ő maga is felemelkedett a végtelenhez: ha tetszett, ha nem, része lett, eggyé vált vele. Mondhatnánk, az is csak Gyurkoviccsal történhetett meg, hogy haló porában is tovább él – nem csupán írásaiban, hanem a neki ajánlott műkincsek darabjaiban és azok összességében. A képzőművészeti alkotások együttese mindennél jobban megtestesítette, szobrokkal, képekkel szó szerint tárgyiasította az életmű létrehozójának megismételhetetlen, egyszeri lényét, azt, aki Jezovicsként – mint megtaposott lélek – beismerte, hogy azért lett költő, mert embernek nem vált be, aki azért lett Jezovics, hogy ne legyen Gyurkovics, hogy ezzel a Jezoviccsal megúszhassa a Gyurkovicsot. Azt, aki (a Jelszavakban) Jezovicsként, Gyurkovicsként a híres szállóige felszólítására: „Ember küzdj, és bízva bízzál!” így válaszolt: „Hát azt csinálom.”

    bb


  • További cikkek