Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • „Olyan az irodalmi életünk, amilyet teremtünk magunknak” – interjú Csanda Gáborral

    2019.11.08 — Szerző: Pótor Barnabás

    A felvidéki Madách Egyesület elnöke, a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője. Olvas, kritikát ír, szerkeszt (álmában is). Napjaink szlovákiai magyar irodalmáról, a régi címkék érvényességéről és a kultúrafinanszírozásról is kérdeztük Csanda Gábort.

  • Csanda Gábor
    Fotó: Somogyi Tibor

    A Madách Könyvkiadó az 1950-es évektől kezdődően a (cseh)szlovákiai magyar irodalom legfontosabb közvetítője volt, amely a ’90-es években némileg átalakulva folytatta tevékenységét. Te 2014-ben vetted át az ekkor már egyesületként működő szervezetet. Miként írható körül napjainkban a Madách Egyesület szerepe a szlovákiai magyar irodalomban?

    A rendszerváltás előtti Madách Könyv- és Lapkiadó monopolhelyzetben volt, nem akadt konkurenciája. Ma, harminc év elteltével úgy látom, lecsillapodtak a kedélyek, nincs egészségtelen versenyszellem, a nem kellően komoly kiadók megszűntek, a nagy kiadókból közepesek lettek, a közepesekből kicsik. Igaz, a terjesztés is összeomlott: kevesebb a könyv, kisebb a példányszám, egy-egy kötet vagy folyóirat nehezebben jut el az olvasóhoz. De azért eljut. Egyesületünk abban a szerencsés helyzetben van, hogy az Irodalmi Szemle kiadója, lényegében ez a zászlóshajónk, amelyre nagyon büszkék vagyunk. Azért is, mert lendületes, színes, élvezetes és minden jó irodalom előtt nyitott. Röviden tehát úgy válaszolnék a kérdésedre, hogy egy vagyunk a többi között, miközben már elsődlegesen mással foglalkozó polgári társulások is adnak ki könyveket, nem is rosszakat. Szerepünket persze nem korlátoznám a szlovákiai magyar irodalom közegére: elsődlegesen ugyan ennek az olvasótábornak írunk, szerkesztünk, tördelünk, de amikor írunk, szerkesztünk, tördelünk, nem a szlovákiai magyar közeg lebeg a szemünk előtt.

    Hogyan jellemezhető napjainkban ez a közeg, a szlovákiai magyar irodalmi-kulturális színtér? Mennyiben lehetnek számunkra 2019-ben érvényesek az olyan – korábban az irodalomtörténet-írásban fogódzóként használt – fogalmak, mint a regionalitás és az egyetemesség, a provincializmus, a kisebbségi/nemzetiségi irodalom?

    Olyan az irodalmi életünk, amilyet teremtünk magunknak. Csak rajtunk múlik, tartunk-e lap- vagy könyvbemutatót, hányat, hol, milyen meghívott vendégekkel. Sok színvonalas és tartósnak mutatkozó irodalmi-kulturális színtér van, csak élni kell a lehetőségekkel, s most, hogy a határok átjárhatóak, rengeteg a lehetőség.

    A provincializmusról meg a kisebbségi irodalomról már sokan elmondták régen, hogy ha a szlovákiai magyar jelző a silányság szinonimája, és pátyolgatni-ápolgatni kell, akkor inkább ne legyen.

    A regionalitás és az egyetemesség viszont nem zárják ki egymást. De azért természetesen minden jó szerző egyetemes irodalomban gondolkodik, senki sem akar vakok közt félszemű király lenni.

    Ebben az értelemben egyet tudsz érteni azokkal a megállapításokkal, amelyeket Németh Zoltán tavaly a Literán megjelent esszéjében a „szlovákiai magyar irodalom” megnevezéssel kapcsolatban megfogalmazott?

    Persze, Németh Zoltánnak ez többször visszatérő témája, szerintem ő nagyon sokat tett azért, hogy a fogalom – vagy hát ez a megnevezés – minden oldaláról kellően körül legyen járva. Mára már az számít érdekesnek vagy különcnek, aki komolyan ebbe a kategóriába tartozónak tartja magát.

    Csanda Gábor
    Fotó: Nagy Hajnal Csilla

    Kialakult-e párbeszéd a kortárs szlovák, illetve cseh nyelvű irodalommal, annak képviselőivel?

    Igen, valamiféle kapcsolat mindig is volt, sőt a rendszerváltás előtt a szlovákból és csehből magyarra fordított könyvek száma nagyobb volt, mint ma. Ma azonban több az olyan szlovákiai illetőségű magyar író, költő, kritikus, akiket szlovákra fordítanak. S talán mondanom sem kell, ez nem intézményes párbeszéd, ez az adott író habitusától, hajlamától függ: ha vannak konkrét szlovák író vagy műfordító ismerősei, akkor az írása vagy a könyve is könnyebben jut el a szlovák olvasóhoz. S persze, és ez megint a nyitottsággal függ össze, megszűnt e két nyelvi-irodalmi közeg hegemóniája – sorra jelennek meg fordításai szlovákiai magyar szerzőknek latinból, finnből, németből, más nyelvekből. A Kalligram Kiadónak köszönhetően ez a világirodalomban gondolkodás s vele párhuzamosan a minőségi szellemi munka ma már csaknem természetes.

    A Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadói igazgatójaként, illetve a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztőjeként is tevékenykedsz – hogyan látod, melyek a leginkább kurrens, legizgalmasabb témái manapság a (szlovákiai magyar) társadalomtudományi diskurzusnak, kisebbségkutatásnak?

    Sima szerkesztő vagyok, túlbecsülnek a Fórum Intézetben, és nagyon jók hozzám, nagyon becsülöm ezért az intézetet. Az izgalmas mindig az, amiben épp közreműködöm – ha néprajzi tárgyú könyvet szerkesztek, akkor kicsit néprajzosnak is érzem magam, de ugyanígy vagyok a nyelvészeti, a szociológiai, a demográfiai és a történeti kiadványainkkal, filmjeinkkel is. A szlovákiai magyarságra vonatkozó kérdésedhez is itt tudok visszatérni: nagyon kurrens történeti, nyelvi stb. témákat dolgoznak föl az intézet munkatársai. Van például, aki a sajátos szlovákiai magyar nyelvhasználattal foglalkozik, de a szlovákiai magyar területen fellelhető szakrális kisemlékek is egészen attraktív téma. A szociológus pedig arra keresi a választ, hogy ki a magyar Szlovákiában, ki tartható annak: akinek ez az anyanyelve, vagy az, aki ezt a nemzetiséget diktálja be a számlálóbiztosnak, esetleg az, akinek a szülei vagy nagyszülei voltak magyarok. Lanstyák István nyelvész vagy Liszka József etnológus kutatásai és publikációi nemcsak Magyarországon, hanem távolabbi helyeken (és nyelveken) is ismertek, Simon Attila történészről nem is beszélve.

    A magyarországi finanszírozási rendszerhez képest Szlovákiában mennyire tudnak előre tervezni a kulturális, irodalmi tevékenységet folytató szervezetek, folyóiratok, kiadók? Milyen terveket, célokat fogalmazott meg a Madách Egyesület?

    Tervezni távlatilag sajnos nem lehet, de amióta (három éve) létrejött Pozsonyban a Kisebbségi Kulturális Alap, a KKA, melyet maguk a kisebbségek (összesen tizenhárom van belőlük) kezelnek, azóta egy évre látunk előre, ami nagy előrelépés a korábbi állapotokhoz mérten.

    Jó volna persze, ha egy folyóirat három évre előre tudná, hogy milyen keretből gazdálkodhat, de a KKA pályázati lehetőségei szerintem már egy szebb jövő felé mutatnak. Ami az egyesületünk terveit és céljait illeti, csak ismételni tudom magam: amíg van Irodalmi Szemle, amíg ennek a folyóiratnak biztosítottak a feltételei, addig minden egyéb csak ráadás.

    Örülünk, hogy a Tücsök című gyermeklapot is átmenthettük, nem volt kiesés a történetében, folyamatosan megjelenik, idén épp a harmincadik évfolyamot kezdtük meg. És persze, ha módunkban áll, a könyvkiadásról sem szeretnénk lemondani: évi négy-öt kötetben gondolkodunk, de csak jó könyveket akarunk megjelentetni – meglehetősen jókra, eléggé jókra, úgynevezett elmenősekre nincs értelme időt, energiát vagy pénzt pazarolni, ezekből van elég amúgy is.

    Csanda Gábor
    Kép forrása

    Rendszeresen jelennek meg kritikáid, az Irodalmi Szemle nyári alkotótáborában kritikaworkshopot vezettél. Persze tudom, hogy nem létezik biztos recept, de mitől válhat számodra egy kötet jóvá szerkesztőként, illetve kritikusként?

    Rendszeresnek azért nem nevezném, ezek csak kirándulások, sajnos. Vagy szerencsére, ugyanis valahányszor egy jó könyvet olvasok, mindig az az érzésem, hogy inkább olvasnom kéne, nem pedig írnom. A szerkesztőt többre tartom (magamban), mint a kritikust, ez utóbbi ugyanis már megjelent művet vizsgál, míg a szerkesztő, aki afféle szellemi társa a szerzőnek, a munka folyamatában még beleszólhat a majdani könyvbe apró, de fontos igazításokkal. Amúgy a szerkeszt és a szeret igének etimológiailag ugyanaz a töve, s én valóban nagyon-nagyon szeretek szerkeszteni, álmomban is szerkesztek például. Aztán mindig van az a nagy izgalom, hogy az adott kéziratot a szerző után elsőként olvasom, és hátha éppen Nobel-díjas szöveg kerül elém. Volt már rá példa. Nem a Nobel-díjra, de azért néhányszor, ha nem is gyakran, egészen kiváló, valóban nagyon-nagyon jó szöveg kerül elém. A kritikai érzék persze ebben is benne van: nem szabad olyan helyen belenyúlni a kéziratba, ahol erre nincs szükség.

    Hogy látod, az itthoni kultúrafinanszírozás, kultúrpolitika körül kialakult viták miként érintik a szlovákiai magyar irodalmi közeget?

    Ez nagyon érzékeny terület, és nagyon jó kérdés. A szlovákiai magyar szervezetek, társulások, intézmények egy része számít, mert mindig is számított magyarországi anyagi támogatásra. Egy másik része nem, mert beéri a szlovákiai támogatással. S persze vannak, akik mindkettőt igénylik, vagy mert sok pénz kell a fenntartásukhoz és működésükhöz, vagy mert telhetetlenek – és ezt nem mint ítéletet mondom, nem az én dolgom megítélni, melyik az erkölcsös vagy helyes viszonyulás. Egy nagyon nagy író azt mondta nekem: a pénznek nincs szaga. Ezt is elfogadom, de nem azonosulok ezzel a megállapítással, sőt.

    A viták persze átszűrődnek hozzánk, és némely vonatkozásban borzolják a kedélyeket. Sokan például attól tartanak, hogy Szlovákia ebben is követi majd Magyarországot, és itt is a központosítás lesz a legfontosabb irányvonal.

    Most azonban egy újságíró-gyilkosság nyomán az igazságszolgáltatásban és az államvezetésben elburjánzott korrupció és maffia a fő téma nálunk, a kultúra és annak finanszírozása nem kerül a lapok címoldalára. Igaz, sosem kerül címoldalra. Amúgy a követésről is a szlovmagy irodalom jut eszembe, azt hiszem, szintén Németh Zoltán írta (vagy Tőzsér Árpád?), hogy ez az irodalom mindig is követő volt, a magyarnak a követője, több éves késéssel. Ma már ez azért nem így van: az alkotók figyelemmel követik a magyarországi könyves és irodalmi eseményeket, és ezeknek természetes részei, akárcsak a magyar folyóirat-kultúrának. A legjobbaknak azért saját, jól felismerhetően egyéni hangja van. A nagy tehetség mindig kirívó, és arról is felismerszik, hogy minden munkakörben messze az átlag fölött teljesít. Az általad is említett Németh Zoltán vagy Csehy Zoltán, Gazdag József nemcsak tehetségükben, erkölcsileg is kiemelkednek.

    Milyen meghatározóbb olvasmányélményeid voltak mostanában? Kik azok a szlovákiai magyar szerzők, akik Magyarországon esetleg kevésbé ismertek, viszont szívesen ajánlanád őket?

    Az egyik legmeghatározóbb David Foster Wallace regénye volt, a Végtelen tréfa, most olvasom újra. Persze fordításban. A magyar irodalomból pedig a Hajó a ködben című Závada-regény. Majd ezt is megint előveszem, ugyanis újraolvasó típus vagyok, Kosztolányit például háromévente újraolvasom: mindent, ami csak megvan itthon. A Bibliát meg vissza sem teszem a polcra, abban mindig nagyon messzire el tudok kalandozni. Azt, hogy Magyarországon kiket ismernek jobban vagy kevésbé, nehéz innen, Pozsonyból felmérnem. Gondolom, Tőzsér Árpádot vagy Tóth Lászlót. Vagy Hizsnyai Zoltánt, hogy csak költőket említsek. A fiatalabbak közül biztos ismerik a sokoldalúakat, a polihisztor Csehy Zoltánt vagy Németh Zoltánt. Ismerhetik és szerethetik Gazdag József prózáját is. Akiket ajánlanék, az Bárczi Zsófia és N. Tóth Anikó, de elképzelhető, hogy őket is olvassák. Szalay Zoltánt, György Norbertet, Száz Pált, Szászi Zoltánt, Veres Istvánt… Nagyon sok olyan itt élő szerzőt említhetnék, a fentiektől fiatalabbakat is, akikre érdemes odafigyelni. De azt hiszem, a magyarországi kritika odafigyel rájuk, hál’ istennek. Akikhez meg eljut az Irodalmi Szemle, vagy követik a lap online változatát, azok a legfiatalabbaktól is olvashatnak.


  • További cikkek