Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

Galgóczi Erzsébet szerteágazó életművéről, valóságfeltáró riportjairól, szociografikus ihletésű prózájáról (a szovjetrendszer korszakában átalakuló, bizonyos értelemben viszont megsemmisülő társadalmi réteg, azaz a parasztság keserű sorsának érzékeny ábrázolásáról) részletekbe bocsátkozóan lehetne beszélni, ahogyan a vidékről fővárosba kerülő fiatal értelmiség útkereséséről és ennek a kudarcnak, ezeknek a tragédiáknak a lejegyzéséről, azaz Galgóczi végletekig igazságkereső attitűdjéről is. Az 1953-as Egy kosár hazai című novellagyűjteményétől kezdve a Fogódzó nélkül vagy a Mama öltözik rendszerváltás utáni, Domokos Mátyás által összeállított válogatáskötetekkel bezárólag minden egyes kiadvány alkalmat ad az irodalomtörténeti vizsgálódásra. Különböző megközelítésekkel (a térelmélet szempontjából, a liminalitás, azaz mindenféle határhelyzeti állapotok koncepciója alapján, különböző szerepkonfliktusokat és identitásmintázatokat figyelve stb.) én is próbálkoztam ezzel, esetenként az írói leveleket is az életmű részeként tárgyalva.

Tulajdonképpen szabályos önéletrajzot is írhatnék most az 1930-ban Ménfőcsanakon született és ott, a szülői házban 1989-ben tragikus hirtelenséggel, szívinfarktusban elhunyt Galgóczi alakjáról. Ezúttal mégis inkább arról szeretnék mesélni „egyszerűen és sallangmentesen”, hogy miért is vonz ez a számomra mindmáig rengeteg titkot rejtő és állandóan újabb felfedezésre váró, annak nyomában pedig csodálatos felismeréseket hozó életmű.

1. A történelmi kontextus – sokszor bosszantó – kitüntetettsége

Olykor belebocsátkozom gondolatfutamokba. Mi lenne, ha az író még mindig élne? Vajon hogyan látta volna a magyar társadalmat, miképpen élte volna meg, jegyezte volna le a kilencvenes évek eget rengető politikai és szociális változásait? Hiszen olyan sorsszerűnek tűnhet e tapasztalat nélkül ez az életmű, belenőve, belekapaszkodva ezerszer ezer gyökérrel a magyarországi szovjetrendszer negyven évébe, azokba a perspektivikus zárlatokba, amelyek olyannyira jellemezték a korszemléletet. Hogy Galgóczi, aki többszöri József Attila-díjas (1962, 1969, 1976) és Kossuth-díjas (1978) szerzőként, később országgyűlési képviselőként (1980–85) miféle belső ellenzékiséget képviselt, talán az 1989 utáni korszakban vált volna igazán felmérhetővé. Persze ha kívülről nem megy, mert nem adatik meg számunkra, belülről kell kirúgnunk magunkat, úgy vizsgálnunk a szövegeket, hogy az azokban munkálkodó belső, a kereteket szétfeszítő energiákat felismerjük. Mindazonáltal valójában örülök annak, hogy Galgóczinak nem volt lehetősége a széthulló kádári univerzum tragédiáját megélni, mert hiszen annak súlyát talán nem is tudta volna elviselni, és véletlenül sem azért, mert a demokratikus keretek az ő szabadságvágyó alkatától idegenek lettek volna.

Sokkal inkább az örök emberi értékek újbóli vagy legújabb módi tiprása, a változást eszközlő műveletek és folyamatok lehetőségekhez mért silánysága hatott volna rá mérgezően.

Leegyszerűsített spekulációkba természetesen nem szeretnék bocsátkozni, és távol tartanám magam attól, hogy piedesztálra emeljem a szerzőt egy olyan korba képzelve, amelyet meg sem érhetett, ugyanakkor a Nádas Péter által Galgóczival kapcsolatban emlegetett brutalitás jelenléte legalábbis figyelmet érdemlő lenne. Nevezhetjük józanságnak, szenvtelenségnek, „a lényegére csupaszított lét kérdéseinek”, amelyekre Galgóczi válaszokat keresett, noha már maguk a kérdésfeltevések hatalmas felhajtóerővel bírtak. Persze nem lehetünk biztosak semmiben, és meg kell elégednünk azzal, amink van: a Galgóczi-hagyaték az egyelőre bizonytalan sorsú, negyven éven át vezetett Naplóval és a befejezetlen regénytervezettel együtt terjedelmes korpusz.

2. Galgóczi irodalmi előzményei és szabálytalanságának természete

Aki szeretne általánosságban közelebb férkőzni a szerzői életműhöz, annak elsőre azt javaslom, vegye elő Berkes Erzsébet levelezéseket tartalmazó kvázi monográfiáját 2001-ből – a kiadványt nevezhetnénk töredékes, személyes vallomásokat tartalmazó pályaképnek is – vagy a Vasy Géza által 1993-ban összeállított Emlékkönyvet. Becsületes munkákról van szó, noha előbbi kissé hanyagul kezeli a filológiai aspektusokat, utóbbi pedig leginkább ízelítőt ad a Galgóczi-univerzumból, ám ez nem kevés részletet és információt jelent. Az olvasó értesülhet azokról az irodalmi személyekről, akik meghatározóak voltak az író számára: önéletrajzi érintettségű kisprózáiban őszintén vall Petőfi és Ady iránti rajongásáról, de interjúkban elismeri Dosztojevszkij vagy Faulkner kitüntetett szerepét, Stendhalnak, Tolsztojnak és Csehovnak a saját alkotói módszerére tett közvetlen hatását is. Nyilatkozik Szabó Magdáról is, akivel hosszabb-rövidebb leveleket váltott, rábukkantam egy Nemes Nagy Ágnesnek írott, 1981. decemberi keltezésű levelére, amelyben szuperlatívuszokban beszél költő kortársáról, sűrűn idézi Németh Lászlót, az utókor számára erősen problematikus megítélésű Erdei Ferencre szinte apafiguraként tekint. Mondhatni, nagyon sokrétű és bizonyos elemeiben nehezen összeegyeztethető kulturális és szöveghagyomány az övé, jól megrajzolható korlátokkal, példának okáért a szovjetrendszereknek a női szerepeket az esélyegyenlőség égisze alatt látszólag nivelláló, valójában a problémát szőnyeg alá seprő törekvésébe nem fér bele a feminiz musról való beszéd, ennek a logikának megfelelően Galgóczi is távol tartja magát a kérdéstől: „Engem a feminista mozgalmak nem érdekelnek, engem az emberek érdekelnek, és a társadalom. Nincs külön nőkérdés.” Ugyanígy rúgja le magáról a parasztábrázolás kérdését is: „Írásaimban soha nem a parasztot kívánom ábrázolni, hanem az embert, aki történetesen falun él.”

E szemlélettel szerencsés módon jótékony feszültségbe kerülnek Galgóczi szerintem legmagasabb szintű munkái, a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének kisprózái és regényei, válogatáskötetei, úgymint A vesztes nem te vagy novellái, a Közel a kés elbeszélésgyűjteménye, a Törvényen kívül és belül központi szövegkorpusza a Vidravas nagyepikai vállalkozásával bezárólag. Galgóczi saját meggyőződésbeli korlátai miatt önmagától nem vette, mert nem vehette észre, mekkora felforgatóerővel bírnak azok a szöveghelyek, amelyek leplezetlen őszinteséggel, önéletrajzi elemekkel sűrűn átitatva vallanak egy éppen annyira specifikus, közép-európai és magyar, mint amennyire egy általánosan emberivé tágítható tapasztalatról. Ám ezek a korlátok az értelmezői perspektíva felől is megjelennek. Nádas Péter szerint „ügyetlen”, „idomtalan”, „olykor egyszerűen hibás” mondatokban beszél Galgóczi, és valamiképpen az erkölcsösség, a történelmi igazmondás és a hitelesség piedesztáljára emelve próbálja mentegetni az életművet, ezzel sajnos szintúgy a korszak keretei közé lökve és megdermesztve azokat az írásokat, amelyek ennélfogva egy letűnt kor mementójává válnak.

Nem könnyű ebből az érvrendszerből kibújni – olybá tűnik, író és utólagos, elismert és tekintélyes értelmezője összejátszanak ebben a kérdésben. Noha arra még mindig nincs adekvát irodalomértelmezői választ, hogy a viszonylagos tartalmi transzparencia, tehát a Kádár-korszak társadalmának figurái és az általuk megélt világ miként válna a prózaforma öntvényében éppúgy transzparenssé, áttekinthetővé, egységessé. Elsősorban a közeli, a szoros olvasás, valamint ennek felkavaró tapasztalatai, akár hiányai, akár rossznak ítélt, stiláris szempontból valamiféle – egyébként nem létező – funkcionalitással felruházott mondatai vihetnek közelebb a Galgóczi-életműre erőltetett doktrína megkérdőjelezéséhez. Meglátásom szerint azok a prózapoétikai elemek, amelyek a szabályostól eltérőek, ügyetlennek ítéltek, netalán narratív szakadásokat okoznak az egyes szövegtéren belül, épphogy tünetszerűen árulkodnak arról, miként mozgatja el vagy tágítja ki Galgóczi – akár a szerzői szándékától eltérően vagy épp azt kisiklatva – írásainak önnön kereteit. Egyetértek Széles Klárával abban, hogy Galgóczi mitikussá emeli a különböző szerepfunkcióban lévő férfi és női karaktereket, de ezeken keresztül nem feltétlenül a népballadák vagy a mesék atmoszférája idéződik föl számomra, hanem egy totalitárius rendszerben a törvénnyel minduntalan találkozó, végtelenül kiszolgáltatott, vágyaikban és szexuális orientációjukban rendkívül bonyolult figurák eleddig nem létező, a hagyományos mintákat különösképp megtörő vagy nem értő, emiatt fojtogatóan szűk, mindenesetre épp most létrejövő világa.

Galgóczi egy narratívan még nem létező világ ábrázolására törekszik, a láthatatlan láthatóvá tételével teremti meg azt.

Ha valahonnan ismerős is lehet e tapasztalat, az éppen azáltal láttatja magát ismerősnek, hogy olyan érzékletesen fogalmazódik meg, és a szépséget sem nem létező ártatlanságában ábrázolja, hanem a szabálytalan, szabályt elhagyó erők eredőjeként.

De hogyan lesz az előbb elmondottakból a gyakorlatban, Galgóczinál nagyfeszültségű próza? Nem akarom elvenni az olvasótól a felfedezés teljes örömét, ezért csak egy rövid példával élnék, egy némiképp váratlan munkához kapcsolódó történetet szeretnék felidézni. Egy éppen most nagyon aktuális, még tervben lévő LMBTQ-novellakötet minden bizonnyal szerepeltetni fogja a Törvényen belül című kisregény rövid részletét, amelyet épp ezért print kiadványból kellett begépelnem. A szövegrészletet kijelölő szerkesztő a regényből azt a részt választotta, amely „szöveg a szövegben” módon emeli be a történet jelen idejében már halott, ezáltal különleges státuszú főhős, az újságíró Szalánczki Éva privát jegyzeteit a cselekménybe. Az előzményekből tudjuk, hogy a leírás egy, a címzetthez, azaz a kolléganőjéhez el nem juttatott, kvázi szerelmeslevél, ami rendkívül intim belső monológként az Éva halála körülményeit feltárni kész, eltökélt férfi hadnagy, Marosi, így pedig az olvasó szeme elé kerül, és így kezdődik:

„Mintha egy katedrális kórusáról hallottad volna: Szép voltál, én magasom, fényem, Líviám, mint a fenyőfa, jó szagú, mint a porhó, mint hóban hegycsúcs, mint a karácsony… Körös-körül tükrök csillogtak, hódolattal téged csillogtak vissza, s te megmámorosodtál szépséged hatalmától. Egyre nyugtalanabbul és egyre komorabban néztelek, de már nem fogtad föl a szememből sugárzó figyelmeztetést.

Egyszerre fölugrottam: »Bocsánat«, és kisiettem az étteremből.

A reflektorok hirtelen kialudtak, a tükrök helyén pálinkabűz és cigarettafüst kóválygott. A nézőtér elnéptelenedett, nem volt többé kinek játszanod. Észrevetted, hogy a díszlet szegényes, a férfiak részegek és közönségesek.”

Nem szeretném túlértelmezni a vágy metaforaképző erejét és azt sem, ami az élménykomplexumot visszarántja a valóságba, tehát az egész folyamatot, ami itt megnyilvánul. Most csupán csak engedjük át magunkat az olvasásnak, hiszen a belső monológ itt nem ér véget, folytatódik, hogy később, néhány gondolati-lírai magaslatot is megjárva, ide torkolljon:

„Tizennyolc éves koromban, amikor nagykorú lettem, tudod, mi jutott eszembe? Nem az, hogy mától kezdve szavazati jogom van; nem az, hogy szülői beleegyezés nélkül is férjhez mehetek; nem az, hogy az örökségemmel – ha volna ilyen! – magam rendelkezhetem; – hanem az, hogy mostantól kezdve fel is akaszthatnak azért, amiért tegnap még csak javítóintézetbe csuktak volna. Szóval a törvény jutott eszembe… Minden ember halhatatlan, mert ott él a gyerekeiben, az ismerőseiben, az ismeretlenekben, mindenkiben, akire bármilyen kis hatással volt – csak éppen az Emberiségnek nem mindenki éri meg. Szóval arra gondoltam, hogy ne tegyek olyat, amiért fölakaszthatnak, de ne mulasszak el semmit, amiért örökké érdemes élni…”

A fantázia megzabolázhatatlan áradása, egyúttal a törvény jelenléte és visszatartó ereje közösen egy olyan dinamikát hoz létre, amely – akár stiláris minőségében, akár narrációs értelemben véve – folyamatos áramlásban tartja a szövegeket, és szokatlan kérdések felvetését implikálhatja, melyeket több szempontból, a szövegértelmezés különböző szintjein is feltehetünk, anélkül, hogy el kellene utasítanunk, vagy mindenhatóvá kellene magasztalnunk azt a történelmi vagy irodalomtörténeti kontextust, amelyben vizsgálatunk létrejött. Noha specifikusan arról a rendszerről tett megfigyelések ezek, amelyeket Galgóczi előtt még nem tettek fel, vagy nem úgy, vagyis ami szokatlannak, szerencsétlen szóval „ügyetlennek” vagy „hibásnak” tűnik, azok sokkal inkább nevezhetők „szabálytalansága szépségei”-nek. A szavak, a mondatok, a történetvezetés szintjén.

3. Felfedezés és kitekintés

Röviden szeretnék egy nagyon fontos, mind ez idáig a feledés homályába merülő, ugyanakkor a Galgóczi-életmű szempontjából megkerülhetetlen előzményt felszínre hozni. Csák Gyula a Kortárs 1989. októberi számában felemlegeti egy, az írónővel közös irodalmi est rövid történetét:

„Valamikor a hetvenes évek legvégén, talán éppen tíz évvel ezelőtt, közösen vettünk részt egy író-olvasó találkozón Galgóczi Erzsébettel. A találkozó megfelelő pontján megérkezett a mindig megérkező kérdés: kik az eszményképei az író elvtársaknak? Erzsi kezdte a választ, és kifejtette, hogy számára Halldór Laxness izlandi író parasztábrázolása az ideál, főként az, ahogyan ezt az ábrázolást a Független emberek című könyvében megvalósította.”

Az ötvenes évek derekán igencsak kuriózumnak számító mű, mely angol nyelvi közvetítéssel jutott el hozzánk egy elsőrangú fordító, a 20. századi magyar irodalom különleges alakjának, Szentkuthy Miklósnak a tolmácsolásában, kétségkívül a világirodalom rejtett gyöngyszeme. Szerzője világutazóként Amerikába jutva már igen korán, a húszas éveiben megismerkedik a marxizmussal, és később politikusi pályára is lép hazájában, a szociáldemokratákat és a kommunistákat összefogó Nemzeti Egységpártban.

Életútjának részletei valószínűleg ismertek voltak Galgóczi előtt, ambiciózus, megalkuvásra nem, pusztán kompromisszumokra kész karaktere valószínűleg szimpatikus mintát jelentett az írónőnek.

Az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett szerző regényének elemzését e keretek nem teszik lehetővé, ám az egyetlen izlandi család történetére, önfenntartó életmódjára fókuszáló, szikár, kegyetlen, fájdalmasan szép opuszról nagy vonalakban elmondható, hogy értelmezési kulcsként szolgálhat Galgóczi monomániás prózapoétikai törekvéseihez. Eszerint az individuális és közösségi szempontok, érdekek folyamatos összeütközésben vannak, a társadalom változásai pedig még a teljes függetlenségre törekvő, magát a vélt vagy valós közösségen kívülre helyező egyén sorsát is alapvetően meghatározzák. Laxness főhőse éppen azt az antihőst testesíti meg, aki elveihez a végletekig ragaszkodik, azok feladása nélkül viszont folyamatos veszteségeket él meg, idegenként mozog saját családja, de talán még önmaga előtt is, gyakorlatilag az elvei uralják az életét, és a körülötte zajló változásokat is úgy szűri át magán, hogy az ördögi körből sem eszmei, sem egzisztenciális értelemben nincsen kiút. Mindez az archaikus izlandi sagairodalom nyelvét és beszédmódját felidéző szövegkorpuszban ölt testet, egyúttal az irodalmi modernség eszköztárát felvonultatva, filmszerű jelenetek sokaságán keresztül repíti az olvasót a végkifejlet felé. Galgóczi innen bőségesen nyerhetett muníciót, és a beszámolók tanúsága alapján még csak véka alá sem akarta rejteni e közvetlen hatást – csakhogy süket fülekre talált. E sorok írója ezúton ígéri meg, hogy utánajár a szorosabb összefüggéseknek is.

Végezetül álljon itt a fentebb idézett Csák Gyula véleménye arról, hogyan látta önmagát Galgóczi a hetvenes évek végén:

„Különösen bántotta, ha azt írták róla, hogy stílusa egyszerű, sallangmentes. Azt gyanította, hogy ez álságos vállon veregetés, ami kritikusi tolvajnyelven azt jelenti, hogy ő szürke és avíttasan realista, miközben régi és új vagy leginkább: régi-új modernizmusok buja tenyészete indult hódító útjára.” (Vasy Géza [szerk.]: Galgóczi Erzsébet Emlékkönyv)

Írásom nem vitatja el e buja tenyészetek létmódját vagy sikerét, mindamellett helyet kér ezen életművek körében Galgóczi Erzsébetének is, szabálytalanságainak ereje által.

Cikksorozatunk további részei:

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány