• Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

    2020.12.04 — Szerző: Reményi József Tamás

    Zavaros időre esett a pályakezdése, talán ezzel is összefügg, hogy a művészlétről és az irodalomról meglehetősen ironikusan írt. És ezzel magyarázható voltaképpen az is, hogy a novellistaként és forgatókönyvek szerzőjeként egyaránt jelentékeny Császár István végül egy szakadék írója lett.

  • Császár István  Fotó: Vahl Ottó
    Császár István
    Fotó: Vahl Ottó

    Kegyetlen változat

    Amikor 1971-ben megjelent Császár István első novelláskötete (Fejforgás), a magyar irodalomban teljes volt a nemzedéki zűrzavar. Pontosabban szólva működési (zűr)zavar: a kulturális politika a hatvanas évek második felében seregnyi önálló bemutatkozást napolt el, majd a ’68 utáni zsilipnyitáskor zsigerileg más tájékozódású alkotókat torlasztott egymásra, (most maradva a prózánál) a „fiatal írók” formális, szervetlen kategóriájába gyömöszölve őket. Például az ugyancsak ’71-ben „beengedett” Csaplár Vilmost (Lovagkor) vagy a ’70-ben debütált Bereményi Gézát (A svéd király) nem csupán életkor – egy évtized – választotta el Császártól, nem csupán alkati/irányzatos különbség volt köztük, hanem magának az irodalomnak a funkciójáról vallott felfogásban tértek el egymástól.

    De éppen Császár esetében ezt is pontosítanom kell: ő egy szakadék írója lett.

    Tüntetően megkérdőjelezte a művészet hasznát és esélyeit, nehezen, lelkifurdalással és öniróniával kísérten szánta rá magát a művész létre, amely vagy szakmaszerű önkorlátozással és végső soron hamissággal, vagy örvénylő traumákkal, széteséssel fenyegetett, de mindezt inkább csak kibeszélte magából, egy rokonszenves magatartást prezentálva, mintsem a formáit megtalálta volna. Legjobb írásai éppen azok a kísérletek, amelyekben a formakeresés, a tehetség hajtotta esztétikai radikalizmus dominál, és amelyekben Császár az élet nyárspolgári („rendes”) ügymenete ellen lázadó ember vereségeinek és az alkoholizmus „gyakorlatának” alapélményeivel Hajnóczy Péter előképe lett.

    Császár István: Fejforgás
    Császár István: Fejforgás

    Tárgyilagos változat

    Harminchárom évvel ezelőtt filmnovellákat sorakoztató kötetéről írtam a Könyvvilágban: „A dialógusok megőrzik-felidézik azt a csehovi állapotot, amelyben a nyílt drámaiság helyett a közlések elcsúsznak, kitérnek, átbucskáznak, meghátrálnak egymás elől, s épp így gyűlik föl az elviselhetetlenségig a feszültség, mint sebben a genny. A monológokban semmi szenvelgő önsajnáltatás, a vallomások tárgyszerűek, elhárítják a részvétet, mint haszontalan gyöngeséget.” Azóta úgy látom, bizony az önsajnálat több menetben is alakította a meg nem értett, ám zseniális „csavargó” imázsát, aki, úgymond, bármikor jobb (remek)műveket írhatna a széles mezőnynél, ha akarna(?), ugyanakkor még inkább átérzem a császári irály nyelvi tétjét: ha az életre nem a látványos bukások teatralitása jellemző, hanem (elnézést a kifejezésért) az elszaródás, hogyan lehet megszabadulni az irodalom óhatatlan teatralitásaitól? Hiú, badar beszéd című elbeszélésében az író Váry Félix néven az elvonóintézetben berendezkedett festőbarátot szólaltatja meg (Jánossy Ferenc a modell, aki mintegy viszonzásul kitűnő portrét rajzolt Császárról), de a monológját darabokra töri, az ideákat hiába ismerő alkoholista sorsának analízisét rövidtörténet-szerű montázsokkal miszlikbe aprítja. Itt a szöveg valóban a szerző ars poeticája szerint működik: „Furcsa mesterség az írás, amit akkor tud az ember, ha mindig feltételezi magáról, hogy nem tudja, és éppen most kell megtanulnia.” A novella, amelyben ez az idézet szerepel, elbizonytalanít, „alástilizál” már a címével is: Mintadolgozat. A termelésre szegődött írástudó szólal meg benne, akinek sem végzettsége, sem bizonyítványa nincs.

    Legnagyobb elismerést kiváltó írása is efféle „dolgozat”, második kötetének címadó darabja, a Feljegyzések az utolsó padból. Nem tudom, létezik-e ma is az osztályteremben a hátsó, az utolsó pad száműzetése – egykor innen álmodozhatott arról a renitens, rossz tanuló, hogy egyszer majd mindenki ámulatára előáll valami elképesztő mutatvánnyal. Ez Császárnak, az írónak is örök állapota, létezésformája. A Feljegyzések… középiskolai televényének kitűnően megrajzolt alakjai között találunk két egymással különös módon harmonizáló figurát. Jablonszky tanár úr, az osztályfőnök és Nagy Gyuri, az osztálytitkár látszólag két ellentétes, kibékíthetetlen rend képviselője: utóbbi a kollektivizmus álszent szónoka, a kor embere, mintadiákja (lám, megint egy minta…), a tanár úr viszont, úgymond, a polgári műveltség és humanizmus fensőbbségével vonja ki magát egy neki joggal derogáló időszakban a hús-vér emberi felelősség alól (egy másik minta), így asszisztál egy fiú igazságtalan kicsapatásához is. Császár nemzedékének alaptapasztalata ez a beszorítottság: nincs meg sem a „régi”, sem az „új” szemlélet fogódzója, a humanizmus frázisai használhatatlanok.

    Márpedig minden ideológia annyit ér, amennyit az általa beengedett együttérzés, szolidaritás jelent.

    Ezen a ponton találni az egykori és az aktuális elit harapófogójában a Kádár-kori ember vereségtudatát. A kirúgott, mindannyiuknál értékesebb fiú ’56 elején öngyilkos lesz. Ilyen konstellációk között lelepleződik a kényelmes moráltanítások hiteltelensége, idegen és sematikus volta az élettel szemben. TEHÁT: az író sem tehet mást, mint hogy hőseivel együtt demonstrálja válaszképtelenségét.

    A Hertl című novellában szerzőnk felkérést kap, hogy írjon riportot valakiről, akire szívesen emlékszik. Honoráriummal kecsegtető munkához jut tehát, kétségtelenül futószalagszerű gyártási jelleggel, már a kitűnően megtalált kezdőmondat is ezt sugallja könyörtelenül: „Tervünk van veled – mondta az Új Írás szerkesztője.” A választás egy bizonyos Hertlre esik, a jó művezetőre, aki egykor életmentő húszforintos kölcsönnel segített ki két ágrólszakadt, ismeretlen segédmunkást. Csakhogy az „egyszerű, de nemes szívű” Hertl nem létezik, mint kiderül, Erkli Pálnak hívják, és esze ágában sincs megfelelni annak a pozitív fantomképnek, amelyet az író úr oly szívesen fabrikálna. Erkli Pált „csak az ismerheti, aki együtt élt vele”.

    Császár István  Fotó: Csigó László
    Császár István
    Fotó: Csigó László

    Erkli és Jablonszky ikerjelenségek, a jót és rosszat termő közönyös létezés szfinxei. Az íróságra „vetemedő”, de az író szereptől mély és őszinte viszolygással ódzkodó Császár pedig, miközben ír, ugyanebben az esendőségben, a vegetációnak ugyane közönyében látja nyomorultul önmagát. Csupa rejtőző figura. Hiszen végül is az emberekről – Császár szerint – csak éppen annyi mondható el, hogy nem nyilatkoznak meg, az irodalom pedig tehetetlen velük.

    A „kallódó” érték (mindegy, hogy vidéken kószáló tűzoltó-ellenőr-e az illető, vagy Európa-hírű muzsikus) a hetvenes évek első felének centrális témája volt. Nem csoda hát, hogy Császár műveiből több film is készült, mégpedig a kor élvonalbeli rendezőivel.

    1972-ben Gábor Pál forgatott filmet az Utazás Jakabbal című elbeszélés nyomán. Az irodalmi forgatókönyv-változat címe (Csellengő fiatalok) jelzi a korszak kultúrpolitikai tudathasadását: olyan művekre volt szükség, amelyek, úgymond, rámutatnak a rendszertől „elfelé orientálódó fiatalok fölkarolható értékeire, ám ugyanakkor figyelmet fordítanak a deviancia esetleges veszélyeire” is. A „csellengő fiatalok” szóhasználata ennek megfelelően kritikusan is, ironikusan is értelmezhető, ám akár így, akár úgy, a kultúrpolitikai penzumhoz sem a társadalmilag működésképtelen morál kérdéseire fogékony rendezőnek, sem az ideáktól megfosztott embert kifejező írónak nem volt köze. A film, annyi más alkotáshoz hasonlóan, inkább csak összeegyeztethetetlen igények kordokumentuma maradt.

    Az 1977-es, Gyilkosok című tévéfilmben (Császár irodalmi forgatókönyvének címe: Egy sikertelen tévéfelvétel története) egy újszülöttét elpusztulni hagyó asszony esete két síkon kerül elénk: az egyik a bírósági „játéktér” a tanúk-vádlottak-jogászok megszokott konfliktusszerkezetével, a másik a tárgyalófolyosón forgató stábé. A szereplőket tehát párhuzamosan faggatják történeten belül és kívül is, életükben rendet igyekszik vágni a jog is meg a művészet is – egyaránt hasztalan. A Gyilkosok alkotói arra vállalkoznak, hogy bemutassák, milyen nehéz akár egy bírósági vallomás, akár egy civil beszélgetés fogalmi és viselkedéskészlete mögött igaz információkhoz jutni. Az elkészült művet azonban többszörös széttartás jellemzi. A rendező, Dömölky János kiváló stílusmegoldásai ellenére inkább a szokványos tételt hangsúlyozza: a bűnösök köztünk vannak. A záróképben a kamera mögül pofont ad egy kéz – pedig Császárt inkább e kéz tehetetlensége foglalkoztatta.

    Császár István: Feljegyzések az utolsó padból
    Császár István: Feljegyzések az utolsó padból

    Író és rendező találkozása azonban maradéktalanabb művészi sikerrel is járt. A Nem érsz a halálodig (1990) hőse, Gránáth hegedűművész volna, de hegedűje sincs már, a produkciót mint életformát nem bírja tovább, hangszere a kukában végzi. (Egy rendőr találja meg, és veszi magához. „Letartóztatták” – mondja Gránáth, és ebben a fapofa-megjegyzésben nemcsak politikai allúzió rejlik, hanem annál mélyebb, józanabb kétségbeesés is...) Gránáth úton van mindig, de csak megnyugvást keres, nem önmaga lehetőségeit. Dömölky ebben a filmben rátalált arra az oldott, mondjuk így: ernyedt tempóra, amelyben ez a figura megfoghatatlanul lebeg előttünk, valami ingerült együttérzést váltva ki a nézőből. És rátalált arra a színészre, Andorai Péterre, aki a kor Rogozsinjaként az elmálló jellemek utolérhetetlen megformálója volt.

    Huszárik Zoltán 1979-es Csontváry-filmjének színésze, Z. ennek a Gránáthnak az ikerportréja lehetett volna, ha az alkotók és a leendő közönség nem hajszolják bele magukat abba a tévképzetbe, hogy három jelképes erejű névnek, a meg nem értett festő zseniCsontvárynak, a lázadó színész zseni Latinovitsnak és a nekik közös főhajtással adózó rendező zseni Huszáriknak közös mítoszt lehet teremteni. E művön kívüli mitologikum már akkor rátelepedett a nagy vállalkozásra, amikor Latinovitsra még főszereplőként számíthattak.

    Jellemző módon Császár a középpontba nem a festőt állítja, hanem a festő szerepével meddő küzdelmet folytató színészt (értsd: az íróságával kínlódó írástudót).

    Latinovits tragikus halála után a feladat morális súlya végzetszerűvé hatalmasodott. Ennyire multiplikált sorstípussal, a magyar (közép-európai) művészértelmiség megnemértettségbe-őrületbe-öngyilkosságba torkolló életének sokszorozott látványával nem bírhatott egy mégoly koncepciózus forgatókönyv és mégoly erős vizuális költőiség sem.

    Rajongó változat

    Legkedvesebb Császár-novellám, Az ember evvel a nagy sebével úgy olvasható, mint egy magnóra vett vallomás megmunkálatlan(!) lejegyzése. Egy nevelőotthonban dolgozó, igazságtalan fegyelmivel és kirúgással megfenyített ember szeretné elmesélni a történetét, megosztani velünk a fájdalmát – de nem képes kifejezni magát, a nyelv minduntalan cserben hagyja, minden közlése félbemarad, eltörik. Amúgy sem a „szavak embere”, az őt ért sérelem rekonstruálása pedig végképp meghaladja az erejét. Kiszolgáltatottságára több rétegben ismerünk rá: kiszolgáltatottság a társadalmi hierarchiában, a kommunikáció alávetettségében, jogfosztottságban, végső soron teljes egzisztenciavesztésben. De nem, nem ez az írás „végső sora”. Hanem annak a belátása kimondatlanul/kimondhatatlanul, hogy ebben a szembesülésben a mondvacsinált írói „fölény” zuhan banális engedményekbe. Éppen úgy, ahogy az Én voltam az című elbeszélés egy biológiailag nem, de erkölcsileg elkövetett megrontás sivár szituációját játszatja egybe az esetből művészetet kicsiholó ember ugyancsak sivár megalkuvásaival. Császár István szerint a megszülető és közlésre bocsátott írás is engedmény a megszokásnak, „olyasféle engedmény, mint az, amit a fekete hajú lánnyal műveltem”.

    bb

    1998-ban hagyott itt bennünket, de akkor már sok-sok ideje lezárult írói pályával a háta mögött, ahogy Ágh István írta: „fellengzős mosolyával, bevallatlan hiányok útvesztőin téblábolva hosszas búcsúzkodásban”. De jó néhányunknak ő az ólmos hetvenes évek fölszabadító hatású alakja maradt. Tarján Tamással a Feljegyzések…-ről szeretettel írt paródiánkban egy Csontvári nevű osztálytárstól így búcsúztunk: „csak azt hajtogatta, hogy álmodott valamit, s patikus akar lenni”.

    Cikksorozatunkban az értékmentés és az ismeretterjesztés szándékával elevenítik fel szerzőink a mára kevésbé ismert magyar írók és költők életműveit. Olyan megközelítési lehetőségeket ajánlanak az élő vagy már elhunyt alkotók írásaihoz, amelyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedek könyvtermésében elveszett szövegekről is kiderül, hogy miért lehetnek fontosak ma a számunkra.

    Sorozatunk korábbi részei:

    Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

    Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

    Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

    Sánta Ferenc alázata és szolgálata

    Karinthy Ferenc, a játékos

    Kardos G. György, a hiány


  • További cikkek