• Kardos G. György, a hiány

    2020.05.02 — Szerző: Fráter Zoltán

    Fráter Zoltán író-irodalomtörténész-szerkesztő a világhírű Avraham Bogatir hét napja című regény szerzőjéről, a méltánytalanul keveset emlegetett Kardos G. Györgyről írt a KO olvasóinak.

  • Kardos G. György  Portréfotó: Rédei Ferenc
    Kardos G. György
    Portréfotó: Rédei Ferenc

    Nehezen tudnék megnevezni egyetlen valakit, aki olyan magától értetődő módon, olyan elemi erővel és természetességgel szólaltatná meg regényeiben az emberi összetartozás tényét, mint Kardos G. György. Ez lett manapság ő, ez a hiány, az eredendő testvériség gondolatának hiánya.

    Egyre kifinomultabb érzékenységünk mellett mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy a segítségnyújtás, a közösségvállalás törvénye minden ellentétet, ellenségeskedést háttérbe szorít. Irodalmunkban tragikusan megfogyatkozott azok száma, akik hasonló szemléletet vallottak.

    Nincs már közöttünk az elesettek tisztességét megörökítő, a konyha örömeit szívvel-lélekkel kínáló Bächer Iván és a közeli, meghitt nézőpontot érvényesítő, a gyerekek nyelvén is értő Békés Pál – korosztályomból talán őket szerette Kardos G. a legjobban.

    Fiatalabb volt, mint most én, amikor a nyolcvanas évek közepén egy házibulin megismertem. Fogalmam se volt arról, mennyire jellemző rá találkozásunk színhelye. De valahogy nem is tűnt furcsának, amint megjelent a zenés-hangos összevisszaságban, rögtön beolvadt a társaságba, nem kellett sok idő, és a még beszámítható négy-öt bulizó masszívan körülvette. Első könyvét, az Avraham Bogatir hét napját még egyetemista fejjel olvastam, el is gondolkodtatott, de a folytatásba nem vágtam bele, mert nem értettem, a szerző jó ideje miért nem ír. Nyoma se maradt a könyvpiacon, úgy véltem, végleg abbahagyta, távollétével áthúzva az addigiakat is. Közel-keleti trilógiájának harmadik része, A történet vége tíz esztendővel az emlékezetes buli előtt jelent meg, azóta csak humoros szösszeneteivel színesítette az Élet és Irodalom számait.

    Még csak nem is sejtettem, hogy mindenféle dramaturgiai munkát végez, színháztól a tévéfilmig. Jóval később jöttem rá, hogy annyi más színházi és filmes „bedolgozás” mellett a nagy sikerű Villon és a többiek című rockmusical és a Robog az úthenger népszerű tévésorozat alkotói között is ott volt.

    Éppen táskámban hordoztam életem első glosszáját, amit – a tájékozatlanok merészségével – el akartam juttatni a fellebbviteli fórumnak tekintett Élet és Irodalom szerkesztőségébe, bár magam se tudtam, hogyan. Márpedig az ÉS zsinórmérték volt, Váncsa tévékritikáin, Megyesi és Kovács publicisztikáján sokan nőttünk fel, szerettünk volna úgy írni, ahogyan ők. Jóakaróm, a buli háziasszonya, szolidan érdeklődött Kardos G.-től, letámadhatjuk-e egy glosszával. Megértően elmosolyodott – vagy csak egyszerűen megadta magát, hogy hamarabb túlessen a maceráláson –, a félhomályban elolvasta az írást, egy-két szót belejavított, majd a papírt könnyed mozdulattal négyrét hajtva – a féltve őrzött kéziratot! – mint valami hatósági felszólítást, zakója zsebébe gyűrte. Azt mondta, beviszi az ÉS-be. Több szót nem is ejtettünk erről, Kardosgé (ettől kezdve számomra ezen a néven vált fogalommá) nemsokára eltűnt a buliból, a glossza viszont megjelent a hetilap következő számában. Felhívtam, és megköszöntem a gyors és eredményes támogatást, jópofiztam valamit a hála és a bosszú hasonlatosságáról, türelemmel hallgatta, de a poénra nem válaszolt. Komolyra fordítva a szót, lelkesen kinyilvánítottam, hogy sok mindent szeretnék kérdezni tőle, kivált Bogatirról, mire önfeledten kuncogni kezdett. A nagy beszélgetésre sohasem került sor. De az írógépelt glosszába a kézírással beszúrt javításaiból – igazi író, igazi javításaiból – megsejtettem, mit jelent írni. Ezt követően találkoztunk néhányszor az ÉS szerkesztőségében, később pedig az Irányi utcában vagy környékén – mint kiderült, nem laktunk messze egymástól.

    Kardos G. György
    Kardos G. György

    Az irodalmi mellékmunkák tengeréből minden gyanúsabb előjel nélkül felbukkant első regénye, az Avraham Bogatir hét napja nemcsak itthon aratott elismerést, számos nyelvre lefordítva szó szerint világsiker lett.

    Témája, a második világháború utáni Palesztina soknemzetiségű világának személyes élményeken alapuló bemutatása már önmagában egzotikumnak számított, akárcsak a Hová tűntek a katonák? tüdőkórházának és betegeinek rajza, valamint A történet vége elbeszélőjének kalandos utazása a katonai táborból civil közösségbe. A groteszk, az abszurd, az egzisztencializmus áramlásakor Kardos G. György regényei határozott igeneket mondtak az életre, éspedig nemcsak „úgy általában”, hanem a józan ész gyakorlati bölcsességének szívbe markolóan szenvtelen ábrázolásával.

    Könyvei tanúsága szerint nem hisz jelszavakban, ideológiákban, államok vagy pártok igazában, sem „magasabb célokban”, és végképp nem híve semmilyen nacionalizmusnak. Minden sora amellett érvel, hogy a nemzeti ellentétek, területfoglalások és hatalmi viszálykodások közepette mégiscsak legfontosabb a napi munka és az érzelmi kapcsolatok fenntartása. Egyszerű észjárású szereplői ösztönösen tudják, és tetteikkel bizonyítják is, hogy nem kell és nincs is értelme megölni valakit pusztán azért, mert más nemzethez tartozik, más nyelvet beszél, más a vallása.

    Trilógiája eleven mementóként irányítja figyelmünket arra, hogy emberi mivoltunkat elsősorban a személyes viszonylatokban teljesíthetjük ki, a szerelemben, barátságban, bajtársiasságban.

    Történetmondói értékrendje egyes szám harmadik személyben is igen közel áll a főszereplők gondolkodásához. Karakterei számára a lelkiismeret szolgálati szabályzatának kiemelt pontja, hogy a bajba jutottakon segíteni kell. Elbeszélője nem akar okosabb lenni köznapi hőseinél, nem véleményezi cselekedeteiket, nem kárhoztatja és nem is dicsőíti viselkedésüket. Vajon mi lehet az oka, hogy akár kiadásuk idején, akár az elmúlt évtizedekben egyetlen filmrendező sem fedezte fel ezeket a regényeket? Vászonra, képernyőre kívánkozó helyszínek, átélhető sorsok, hiteles konfliktusok és megoldások – kínálja magát a jó mozi.

    A prózarovatot vezette az ÉS-nél, mialatt én a felolvasószínházi formától megigézve irodalmiháromszög-történeteimmel foglalkoztam. Miután abbahagyta a rovat gondozását és a fiatalok felfedezését, valahol újra beszéltünk. Mosolyogva közölte, hogy haragszik rám, mert nem kerestem meg, amikor a prózát szerkesztette. Korholása bizalmat és érdeklődést rejtett, abban a pillanatban föl se fogtam, hogy elvárta jelentkezésemet. Akkoriban a könyvek kiadására ácsingózótól jó néven vették, ha elismert, neves pályatársa ajánlotta. Ennek következtében a lágy szívű mestereket elárasztották kéréseikkel a kevésbé szégyenlős tollforgatók. Kardosgé – úgy rémlik, az ÉS hasábjain – bejelentette, hogy futószalagon gyártja a szakmai igazolásokat, ki is adná összes közhelyeit kötve-fűzve, ha valaki ajánlaná őt is. A kis tárca iróniáját feledve hozzá fordultam méltatásért, amikor a Legendaszerviz darabjait kötetbe rendeztem. Azzal a szokásos megoldással, hogy saját fogalmazványommal járulok színe elé, neki csak alá kell írni. A megbeszélés szerint délelőtt 11-re mentem a lakására. Átfutotta a szolid önfényezést (nem volt hosszabb, mint az egykori glossza), a „megérdemli” szónál felderült az arca, és megállapította, hogy sokkal jobbat írt volna, ha ő írta volna. Már nem javított bele, aláírta, a könyv megjelent.

    Az „Avraham Bogatir hét napja” című regény egyik kiadása
    Az „Avraham Bogatir hét napja” című regény egyik kiadása

    Ha párhuzamot keresnénk olyan írói teljesítménnyel, amelynek létrehozója Kardos G. György örökségéhez híven, magyar és nem magyar közeget átfogva továbbviszi az emberiesség szellemét, Spiró György köteteit említeném.

    Ez a szuverén életmű alapállásában, megőrizve-meghaladva tartja fenn elköteleződését a bárhol és bármikor előállítható vesztesek és megnyomorítottak iránt. Nem véletlen, hogy a szerzőt Kardos G. egyébként is nagyra becsülte, karcolatokban olvasható vele-évődése a mély barátság biztos jele.

    Kardosgé, az egyéniség azonban nem folytatható, „mint fán se nő egyforma-két levél”, ahogy a költő mondja. Szót értett, ha akarta, személyre szabottan, mindenkivel. Nála elbűvölőbb férfit, főleg írót, azóta se láttam. A Kossuth téren találkoztunk utoljára – persze egyikünk sem sejtette, hogy az lesz legutolsó csevegésünk. A kettes villamosra vártam, a Jászai felé, ő az ellenkező irányba tartott, hazafelé. Néhány mondatot váltottunk, már jött is a villamosom. Elbúcsúztam, felszálltam, de még az ablakból is kerestem a tekintetét. Ott állt a szemközti megállóban. Mosolygott, belecsókolt a tenyerébe, a csókot áhítattal felém fújta. Az utasok döbbenten néztek rám. Különösen, amikor vadul visszaintegettem neki.


  • További cikkek