• Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

    2021.03.20 — Szerző: Bódi Péter

    1960, Budapest. Egy huszonnégy éves szerző novellát publikál az Élet és Irodalomban. A mű cselekménye nem áll másból, mint egy tisztességes, de kemény, hiteles és vérre menő bokszmeccs szubjektív leírásából. A Magvető Kiadó szinte azonnal kötetet kíván megjelentetni a szerzőtől.

  • Gerelyes Endre a „Kilenc perc” című novella adaptációjának forgatásán  Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)
    Gerelyes Endre a „Kilenc perc” című novella adaptációjának forgatásán
    Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)

    Sőt, nem sokkal később az aktuális kultúrpolitika is úgy érzi, hogy emberére talált: a szövegből népszerű film készül, miközben egyre szaporodnak a csodálók és az irigykedők. A fiatal szerző az új írónemzedék egyik „zászlóshajójává” válik. Sokan várnak tőle csodát, olyan nevekhez hasonlítgatják, mint Hemingway vagy Solohov, ő azonban a nehezebb utat választja. Mint mindenkit, akit túl korán kapnak fel, ugyan őt is megrészegíti a siker, mégsem kényelmesedik el, nem kezd boksznovellákat gyártani (el-elcsattanó pofonokról és kocsmai verekedésekről azért továbbra is szép számmal ír), nem éri be a tőle elvárt kemény odamondogatással, sem a kézenfekvő kurzusírói szerepkörrel. Nem felel meg az előzetes elvárásoknak, végig az a nógrádi srác marad – az a becsületes, de keménykezű fiú a Kilenc perc című első novellájából –, aki akkor volt, mikor elhagyta szeretett gyökereit, Salgótarjánt és Zagyvapálfalvát („Az ilyen alkatú fogsornak két jó ütés kell, akkor feltétlenül törik, feladja vagy leléptetik. Nem fogok a szájára ütni.”). Egészen addig a teljesen értelmetlen tragédiáig, ami a korai halálához és a neve szinte teljes elfelejtéséhez vezetett. Ma már nem sokan olvassuk Gerelyes Endrét, pedig lenne mit tanulni tőle.

    De kezdjük az elején!

    Gerelyes Endre fiatalkoráról viszonylag könnyű ismereteket szerezni: a szerző novelláskötetei [Kövek között (1961), Töprengés az éjszakáról (1963), Ki vagy te? – Ábel! (1967)] jelentős részben önéletrajzi jellegűek, és a kivételt képező írások is az ifjúságára nagy hatással lévő közegeket ábrázolják – ettől csak az utolsó, már halála után megjelent kisregényében tér el [Isten veled, Lancelot! 1973)].

    Régi vágású szülők, nógrádi bányászközeg, identitáskeresés, az élethosszig tartó szerelem megtalálása, néhány kamaszregénybe illő barátság és a kemény, sokszor erőszakkal végződő konfliktusok – ezek a motívumok jelennek meg és épülnek egymásra Gerelyes önéletrajzi írásaiban, sokszor annyi mellékággal és homályos részletre történő utalással, hogy úgy érezhetjük, a legtöbb élményből később akár regény is születhetett volna.

    Gerelyes Endre  Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)
    Gerelyes Endre
    Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)

    Gerelyes irodalomtanára, Herold László és az osztályfőnöke, Márton Kálmán figyelt fel a fiatal fiú tehetségére, és ami még ennél is fontosabb, rengeteget vitatkoztak vele, nemcsak az alma materben töltött évek alatt, hanem később is, levelezés formájában. Ezek a viták kemény veszekedések voltak, és úgy gondolom, hogy ezt a lehető legjobb értelemben kell venni. Biztos vagyok benne, hogy Gerelyes nem nézte le az oktatóit a véleménykülönbség miatt, épp ellenkezőleg: tisztelte őket azért, amiért őszinték vele. Ezek a kapcsolatok – ahogy azt később látni fogjuk – annak ellenére határozták meg az író életét, hogy ma már rekonstruálhatatlanok.

    Az egyetemi éveiben kollégiumban, majd öt évig az Ilka utcában Budapesten, egy kilenc négyzetméteres szobában élt először egyedül, majd a barátnőjével, későbbi feleségével és gyermeke édesanyjával, Schlattner Edittel, aki állandó szereplője az írásainak – nemes egyszerűséggel Edit néven. A Változnak az idők... című novellában részletesen is beszámol erről az időszakról: ágy helyett sokáig egy lefektetett szekrénybe tett szalmazsákon aludt, nélkülözve élt, de mindezt humorral kezelte, nem volt panaszkodós alkat.

    Gerelyes 1957-ben szerzett diplomát az ELTE-n történelem–magyar szakos tanárként. Egy ideig az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa volt, tanított Zagyvapálfalván, majd Budapesten, a Márvány utcai Általános Iskolában. Furcsa belegondolni, hogy a nem sokkal korábban még szalmazsákon alvó Gerelyesnél milyen fordulat lehetett a Kilenc perc megjelenése és az azt követő körberajongás (és irigykedés) 1960-ban, ahogy abba is furcsa belegondolni ma élő, fiatal szerzőként, hogy hatvan évvel ezelőtt egy novellával egyáltalán bármilyen feltűnést lehetett kelteni (ezt talán csak egy olyan irodalmár kísérelné megcáfolni, aki magyar vonatkozásban is képes olyan kifejezéseket használni, mint pl. „sztárszerző” vagy „irodalmi szupersztár”). Ha lehet hinni a kortársaknak, mindenki, aki foglalkozott akkortájt valamilyen szinten irodalommal, azonnal megismerte Gerelyes nevét – ez pedig a maihoz képest egy elég tágas társadalmi réteget jelentett. Miután a Magvető megkereste az első kötete lehetőségével, Gerelyes úgy gondolta, itt az ideje írni – akkor egyetlen befejezett prózai műve sem volt a boksznovellán kívül. Mégis az a prekoncepció él bennem, hogy akárhogy is változik a világ, az ÉS-ben megjelent novella ismertségét talán kicsit túlárazta a kor irodalmi közege. Az ezt követő filmfeldolgozás azonban tényleg meghozhatta Gerelyes számára a hírnevet: a főszereplő ellenfelét ő maga játszotta el, a mindössze húszperces munkát többször vetítették a televízióban, idővel a budapesti presszók állandó témájává vált.

    Gerelyes Endre: Kilenc perc  Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)
    Gerelyes Endre: Kilenc perc
    Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)

    A „Gerelyes-mítoszt” csak tovább tetézte az a történet, miszerint a saját legyőzését (is) hitelesen kívánta ábrázolni: megkérte a főszereplőt, Madaras Józsefet, hogy tényleg üsse őt ki a felvételen.

    Ekkor még nem tudta, hogy egy ilyen jelenetet hányszor kell megismételni, így a szerző többször is KO-ztatta magát a film kedvéért, ráadásul hiába, mert újra kellett venni a snittet. Gerelyes a film megjelenését követően találkozik az első olyan pofonnal is, amit a kulturális közegtől kap: arra hivatkozva, hogy társszerző, rendezője felvette az írói honoráriuma felét. Wiedermann Károly szakmailag egyébként kifogásolhatatlan munkát végzett: a film bokszjelenetei szebbek, dinamikusabbak, jobban koreografáltak, mint némelyik évtizedekkel később gyártott nyugati szuperprodukció hasonló próbálkozásai, és ezt túlzás nélkül írom. A szakmai tudást Wiedermann részben onnan meríthette, hogy rendezőasszisztens volt a Nehéz kesztyűk ben, ami egy 1957-es bokszfilm Papp László főszereplésével.

    Hogy Gerelyesről is árnyaljam a képet, visszatérek oda, hogy valószínűleg neki sem volt gondja az önbizalommal, pláne a korai sikerek után. Mégsem állítom, hogy nagyképű lett volna. A fentebb említett közegekben a magabiztosság elengedhetetlen kellék – bokszolóként például nem is érdemes ringbe szállni, ha nincs belőle a kelleténél valamivel több –, de az, hogy valaki huszonévesen, a második kötetében esszét jelentet meg Így írni… címmel, amelyben nemcsak a saját írói szándékait foglalja össze, hanem a pályatársai egy részének is keményen beszól, minimum félreérthető megnyilvánulás. Egészen addig, míg meg nem ismerjük a szerző gondolkodásmódját: nem kötekedni akart ő, csak leírta, amit gondolt, és valószínűleg ugyanúgy fogadta a rá vonatkozó, hasonló jellegű kritikákat, mint ahogy egy-egy jobbegyenest a ringben – talán hamis mosollyal, de a másik tudásának tiszteletbe vételével, sértődés nélkül. Ezt várhatta el a többiektől is, hiába. Nagy különbség a küzdősportoló és az író között, hogy a küzdősportolónak azt tanítják meg, hogy hiába fáj, nem szaladhat el minden ütés elől, míg az író általában minden ütést (tehát negatív kritikát) személyes sérelemként él meg. Gerelyes nem tudta, vagy nem akarta átvenni az irodalmi közeg nyájas kétértelműségét – a szigorú, vasutas édesapától, a bányász és szakmunkás haveroktól, az edzőpartnerektől és a bokszedzőktől egészen mást sajátított el, hiszen ezek olyan közegek, ahol az őszinteség nem erény, hanem létszükség, sőt néha a túlélés elengedhetetlen kelléke. „A megfelelő írói magatartás a szinte korlátlan önbizalom, s az örökös kétely keveréke, hiszen ez a két pszichológiai állapot nem antagonisztikus, hanem dialektikus kapcsolatban van” – írta az Így írni… esszéjében. Ezért is mondhatta róla barátja és szerzőtársa, Simonffy András, hogy „Gerelyes Endre esztétikai kategóriává kívánta tenni az őszinteséget, amely – mint tapasztaljuk – azóta egyre sorvadó igény”.

    Az ezt követő időszakban Gerelyes a prózájára koncentrált, tanári teendőit is nyűgként élte meg, idővel el is hagyta a pályát. Ez sem írói allűr volt – mikor fizetés nélküli szabadságot kért az iskolától, egyből egy kőfejtőben vállalt munkát, mert hitelesen szeretett volna írni a közegről. Sajnos nem járt töretlen sikerrel. Egy hónap után otthagyta az állást, már itt sem találta a helyét. Erről az élményéről a Vakáció című írásában számol be, ami a harmadik kötetében jelent meg – ebben a már megszokott, önéletrajzi jellegű írások mellett szociográfiákat is olvashatunk. Ez a műfaji keveredés egyébként már az előző könyvében is megjelent, ott épp a riportműfajjal kísérletezve. A kor prüdériáját jól ábrázolja az, hogy a Gerelyest szép számmal kritizálók zöme felhozza ellene nemcsak ezt a műfaji keveredést, mint megkérdőjelezhetetlen bizonyítékát a dilettantizmusnak, de a témaválasztás extremitását is, mivel a második kötetben a szerző belülről és hitelesen ábrázolja a Vakok Állami Intézetét (Töprengés az éjszakáról), továbbá a hullaházi boncasztalról is ír („Kések között…”). Ennyi elég volt ahhoz, hogy Gerelyest morbid írónak kiáltsák ki, rengeteg támogatója fordult el tőle, pedig nem a szélsőséges oldalát fogta meg a témáknak, hanem azt az ellentmondást, hogy ezek az intézmények és közegek mennyire emberiek, mennyire hozzánk tartoznak, mégis mennyire keveset foglalkozunk velük.

    Gerelyes Endre a „Kilenc perc” című novella adaptációjának forgatásán  Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)
    Gerelyes Endre a „Kilenc perc” című novella adaptációjának forgatásán
    Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)

    „Nincs morbid téma, csak morbid világszemlélet, amely pedig a »legéletesebb« témát is penésszel és salétrommal vonja be. […] Felnőtt módon kell gondolkodni mégoly extrémnek tetsző téma esetében is, félretolni a látszatot, s a lényegre törni!” (Részlet a „Kések között…” című írásból)

    Gerelyesen már az első kötete után is számon kérték, hogy az írásai miért nem felelnek meg jobban az elvárt keretrendszereknek: „A felszabadulás óta egynéhány generáció elindult már a bányák és gyárak vidékéről, a földekről, hogy helyt álljon a kőrengeteg nagyvárosaiban; értelmiséggé, mégpedig a szülőanyjához, a néphez elszakíthatatlanul ragaszkodó értelmiséggé váljon, hogy egy számára egészen új közegben megálljon a saját lábán, és gyökeret verjen. Nehéz ez a küzdelem, rendkívül nehéz! […] A szocializmus etikája ez, a tudatos dúr hangszerelésű prózájában elbújtatott, de abból újra és újra felcsendülő dallam, amely át- meg átszövi Gerelyes elbeszéléseit. […] Azt is tudja, hogy a küzdőnek biztos bázisa van: a tartalmas, szilárd osztályhűség, eltökéltsége a nép ügye mellett, a nép érdekeinek szolgálatában.” (Illés László: Gerelyes Endre: Kövek között, Népszabadság, 1961. december 28.)

    Az írószövetség klubjában külön vitát rendeztek csak arról, hogy van-e létjogosultsága egy műfajilag kevert kötetnek – jól látszik tehát, hogy a Kilenc perc körüli hírverésnek meglett a hatása, a kortársakat azonban később is zavarta, hogy nem tudják hová tenni a szerző írásait: „Gerelyes nem egyszerűen kifejezni akarja magát – novellában, riportban –, hanem legyőzni, meghaladni, újragyúrni. Gerelyes önmagával birkózik. A benne lappangó démonnal. Gerelyes intelligens vadember.” (Faragó Vilmos, ÉS, 1964)

    Ne feledjük, az első idézet idején egy, a második idézet idején két novelláskötete volt csupán a szerzőnek, a húszas évei közepe tájékán. Amúgy mind a két könyvet elkapkodták, a másodikat például néhány nap alatt, négyezer példányban.

    Ha megfilmesítenék Gerelyes Endre életét, most jönne az a rész, amikor kellemes zenére vágnánk össze jól megkomponál, vidám képeket: mint fiatal művésznek, lehetősége volt ellátogatni Olaszországba és Franciaországba, Szegeden adjunktusi állást kapott, irodalmi kört szervezett, a diákokkal jó kapcsolatot alakított ki. Feleségével egy tágasabb szövetkezeti lakásba költözhettek Budapesten, és a Gábor Andor-díjat is megkapta. Végre nyugodt körülmények között alkothatott, és egy ideig mintha az irodalmi közeg is a helyén kezelte volna, több nagyobb lélegzetvételű tanulmány jelent meg a munkáiról.

    Gerelyes Endre: Ki vagy te? – Ábel!  Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)
    Gerelyes Endre: Ki vagy te? – Ábel!
    Kép forrása: Lancelot nélkül – Emlékkönyv Gerelyes Endréről (Palóc Könyvek, Salgótarján, 1986)

    De ahogy az minden jó hangulatú montázs után lenni szokott, Gerelyes Endre életében is lejtmenet következett. A szerző felesége, Edit 1964-ben szintén Párizsba utazott tanulmányútra (francia szakos tanárként), és ajándék gyanánt egy rugósbicskát hozott haza férjének, amely ugyan tiltott eszköz volt itthon, mégis népszerű ajándéktárgyötlet a Nyugatra látogatók körében (a házaspár Gerelyes külföldi útjai során még szerényebb anyagi körülmények közt élt, így a szerző magának akkor nem engedhette meg a bicskát).

    A húszas évei végén járó író úton-útfélen büszkélkedett a „fegyverével”, és az egyik Szegedre történő utazása során elkövette azt a hibát, hogy az állomásról a szállására fuvarozó taxisnak is megmutatta, majd viccesen megkérdezte, mit tenne a sofőr, ha ő most megpróbálná kirabolni.

    A taxis nem volt poénkodós hangulatban: azzal a lendülettel a rendőrségre fuvarozta a fiatal írót. Vizsgálat indult, és a rendőrség sem volt nyitott Gerelyes humorára – a valósághoz az is hozzátartozik, hogy a vicc rosszkor és rossz helyen lett elsütve, mivel akkortájt a taxisok kifosztása egyre szaporodó bűnözési forma volt, és komoly figyelmet szenteltek neki a médiában.

    A következő montázsnak már egészen más hangulata lenne. Meghurcolás, hivatalos személy elleni erőszak kísérletének vádja, tárgyalás első- és másodfokon, pénzbüntetés, a szegedi állás elvesztése, kényszerelvonókúra Lipótmezőn. Talán ez a szerző életének legnehezebb időszaka, 1968-ban ideggyulladással kórházba is kerül („úgy éreztem, hogy valami disznó, szadista hóhér a csontok és izmok közé parazsat helyezett”), majd a vizsgálatok során az is kiderül, hogy előrehaladott májzsugora van.

    Gerelyes Endre harminchárom évesen vívta meg az első menetet a halállal, és ezt a menetet még megnyerte, pedig az öngyilkosság gondolatával is komolyan foglalkozott (erről A mennyországba menetelő részegek című novellájában számol be – nehéz egy zárójelben kifejezni, milyen erejű írás ez). Az időközben apává váló, már háromkötetes szerző az irigyei nagy örömére elvonult a nyilvánosság elől, a munkával azonban nem állt le. Zrínyi-regényt tervezett (amely végül sosem készült el), és miközben újságíróként próbált érvényesülni, a Duna menti Sződligeten telket vásárolt, ahol saját kezűleg házat épített (ez ma Budapestről szűk negyven perces vonatút, tehát a közelben kívánt maradni). A főváros és a saját telek közt ingázott – az egyik ilyen vonatút során kezdődött meg Gerelyen Endre második menete a halállal.

    A kor pletykái szerint az alkohol, Simonffy András szerint a fáradtság volt az oka annak, hogy a Nyugati pályaudvarra beérkező vonaton Gerelyes elaludt, majd mikor a kalauz sípolására felriadt, sietve és rosszkor szállt le a vonatról – az épp rázáródó ajtó miatt leesett a peronra, háttal. Beverte a fejét, eszméletét vesztette. Kórházba került, de reggel saját felelősségre kiengedték. A következő napokban rosszul volt, félrebeszélt, sokszor érzett hányingert. A felesége hiába próbálkozott, több orvos is hazazavarta őket „kipihenni az agyrázkódást”. Gerelyes Endre öt nappal később, 1973. április hatodikán, a műtőasztalon hunyt el, miközben az orvosok megpróbálták eltávolítani a fejében képződött vérömlenyt.

    A halála megfelelő felügyelet és ellátás mellett valószínűleg elkerülhető lett volna.

    A posztumusz megjelenő Isten veled, Lancelot! Gerelyes egyetlen befejezett kisregénye, mindössze két hónap alatt írta meg. Ezt tartják a szerző fő művének – érdekessége, hogy a címből kikövetkeztethető mondavilágot reálisan kívánja ábrázolni, varázslat és egysíkú hősök nélkül, a jó és a rossz fogalmának összemosásával, arra reflektálva, hogyan gyártunk a tudatlanságunknak vagy félelmeinknek köszönhetően mítoszokat, és ezek hogyan korlátoznak (vagy épp motiválnak) minket egyéni és társadalmi szinten. A „kései” írások közül a gyűjteményes kötetekben elérhető még néhány érett, a korábbi szemléletet továbbvivő novella, és a soha el nem készült, de sokáig komoly tervként kezelt Zrínyi-regényből is olvashatunk harminc oldalt. Ebben az a különleges, hogy Gerelyes úgy heroizálja az egyik nagy történelmi példaképét, hogy közben emberivé is teszi – a szöveg legérdekesebb része talán az, ahogy Zrínyi az első csatája előtti, fokozatosan rátelepedő félelmet próbálja először titkolni, majd legyőzni, erőt merítve abból, hogy mások tőle várnak támaszt.

    Bár logikus a Lancelot-művet az írói pálya csúcsának tekinteni, úgy gondolom, egy mai olvasónak inkább az önéletrajzi írásai lehetnek érdekesek. Gerelyes tömör, egyenes és mégis sajátos, giccs- és sallangmentes stílusa kitűnően működik, a leíró részeknél már kora huszonévesen is meglepően igényesen fogalmaz, sosem köntörfalaz, a párbeszédei pörögnek, a jelenetei sokszor filmszerűek, dramaturgiailag izgalmasak, jó a humora, a témaválasztások pedig egyediek. Visszatérő módszere az olyan tragikusan végződő konfliktushelyzetek bemutatása, ahol a részt vevő felek mindegyikének igaza van, ugyanakkor mind tévednek is. A korábban sokat emlegetett Kilenc percen és a Változnak az idők…-ön kívül a harmadik kötetben található önéletrajzi novellák a legerősebb, legszemélyesebb és egyben legérettebb írások, ezek közül talán a Tigris és a Mitől fél az ember? című munkák emelkednek ki – érdekes mód egészében mégis a második kötetet érzem a legerősebbnek. Ennek az oka talán az, hogy a riport műfajával való kísérletezése ma frissebbnek hat, mint a szociográfiái, de ez persze ízlés kérdése.

    Gerelyes Endérnek szerény emlékezete van, de Salgótarjánban művelődési házat neveztek el róla, és a városban több próbálkozás is volt a neve fenntartására – esszékötetet jelentettek meg, eseményeket rendeztek az írásai népszerűsítésére. Bár regionális szinten a fiatal irodalmárok ismerik a nevét, a következő nemzedékek nem fedezték fel maguknak a szerzőt. A Litera.hu és a Nyitott Műhely közös kritikai beszélgetéssorozatában, az Előhívásban 2010. március 17-én foglalkoztak Gerelyes Endrével, és a résztvevők (Bán Zoltán András, Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás) egészen másként értékelték az életművet, mint én. Hogy a rendezvényen közreműködő kollégáknak vagy nekem van-e igazam (netán egyikünknek sem), azt talán a legjobb, ha az olvasó maga dönti el.

    Gerelyes Endre művei nem beszerezhetetlenek, de online sajnos nem elérhetők – én legalábbis nem találtam meg őket. A Kilenc perc filmfeldolgozása viszont szerencsére megtekinthető, és az elmúlt fél évben a legtöbb antikváriumban, ahol jártam, kaphatók voltak a Gerelyes-kötetek (mint a rejtett irodalmi kincsek általában: szinte ingyen). A Lancelot-mű nemcsak önállóan jelent meg, de mind a két életműkiadásban is olvasható, így talán ezek közül érdemes beszerezni az egyiket – a Szépirodalmi Könyvkiadó adta ki mindkettőt, az elsőt 1975-ben, a másodikat 1985-ben. Az elsőt a Tigris című írásról nevezték el, a másodikat a Kilenc percről. Én személy szerint az 1985-ös kiadás mellett tenném le a voksom, két okból: egyrészt a már említett Zrínyi-szöveg ebben olvasható, így talán teljesebb képet kapunk az életműről, másrészt ebben találhatjuk meg Simonffy András hatvanöt oldalas előszavát is, amelyből gyakorlatilag mindent megtudhatunk a szerzőről, amit szeretnénk.

    bb

    „Tetőpont. Egy pillanatnyi szünet nélkül zuhog az áldás, itt a gondolat nélküli fázis. Dübörögve dulakodunk, s a biztatás összefolyó, hatalmas hangzavara olyan, mint a korbács. Persze anélkül is menne az ember. Sokat elemezgettem én már ezt a győzni akarást, nem elvakultság vagy leszorított ösztönök felszabadulása, a fenét. Amíg az ember kezdő, félelemből verekszik, de ez a szégyenletes dolog hamar elmúlik, és ezután lesz hasznossá, széppé az egész; mert erkölccsé szilárdul a helytállás, a küzdeni tudás. Ilyenkor elvész a világ körülöttünk, és örülünk, hogy összeakaszkodhatunk. A pillanatnyi szünetekben feszülten figyeljük egymást, előretörünk vagy hátrálunk, friss, szinte elképzelhetetlenül gyors mozdulatokkal, villanásnyi idő alatt több ütést váltunk, azonos, hatalmas ritmusban.” (Részlet a Kilenc perc című novellából)

    Cikksorozatunkban az értékmentés és az ismeretterjesztés szándékával elevenítik fel szerzőink a mára kevésbé ismert magyar írók és költők életműveit. Olyan megközelítési lehetőségeket ajánlanak az élő vagy már elhunyt alkotók írásaihoz, amelyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedek könyvtermésében elveszett szövegekről is kiderül, hogy miért lehetnek fontosak ma a számunkra.

    Sorozatunk korábbi részei:

    Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

    Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

    Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

    Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

    Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

    Sánta Ferenc alázata és szolgálata

    Karinthy Ferenc, a játékos

    Kardos G. György, a hiány


  • További cikkek