• Harminc év után – Esszé Csengey Dénes monodrámáiról

    2021.04.08 — Szerző: Csengey Balázs

    Harminc éve, 1991. április 8-án hunyt el Csengey Dénes. Egy emberöltő távlatából visszatekintve megállapíthatjuk, hogy bizony igencsak megfakult az a kép, ami fennmaradt az egykori debreceni diákról, az íróról, a rendszerváltó Magyar Demokrata Fórum egyik alapítójáról.

  • Csengey Dénes
    Csengey Dénes
    Fotó: Ferencz Melinda

    A nyolcvanas évek végén nemzedékének megkerülhetetlen alakjaként számon tartott, korán eltávozó Csengey Dénest azóta barátok, írótársak, sorstársak, vitapartnerek egyaránt követték, hiszen nincs már köztünk Nagy Gáspár, Cseh Tamás, Konrád György, Csurka István, Balassa Péter, Jancsó Miklós vagy éppen Csoóri Sándor sem, és hiányaink lajstromja közel sem teljes.

    Csengeynek életében jelent meg nemzedéki esszéje, novelláskötete, regénye, írt dalokat és műsort Cseh Tamásnak, napvilágot láttak válogatott politikai beszédei (köztük az emblematikus 1989-es tv-székház előtti), illetve András Ferenc rendezésében film is készült egy forgatókönyvéből. A korai halálát követő első bő tíz évben Erdélyi János és Kis Pál István is készített dokumentumfilmet az életéről, Kárpát-medencei vers- és prózamondó versenyt neveztek el róla, válogatott írásai is kiadásra kerültek E. Román Kata szerkesztésében.

    Az elmúlt tíz évben azonban már csak egyetlen igazán említésre méltó gesztus idézte meg: 2012-ben a paksi művelődési ház vette fel a nevét.

    Szekszárdi születése és budapesti halála színhelyét emléktábla jelzi az arra járóknak, az igazán fontos dolgok mégis a két pont között történtek, így érdemes lenne a lassan történelmi távlatba kerülő életútról és munkásságról történő objektív emlékezés is. Ebben a szellemben a tavalyi évben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották, jelenleg is zajlik műveinek feltöltése a DIA felületére. Szintén 2020-ban jelent meg róla Bartusz-Dobosi László monográfiája, idén programsorozattal készül a már említett paksi Csengey Dénes Kulturális Központ (a járványhelyzet miatt ez április helyett vélhetően csak októberben valósul meg), illetve a Hitel Könyvműhely gondozásában hamarosan megjelenik egy három monodrámát tartalmazó kiadvány – az utóbbiról ejtünk néhány szót a következőkben.

    Cseh Tamás és Csengey Dénes  Fotó: Ferencz Melinda
    Cseh Tamás és Csengey Dénes
    Fotó: Ferencz Melinda

    Még a Csengey munkáira élesen emlékezők sem biztos, hogy tudják, hogy esetében a monodráma visszatérő műfaj, sőt az első jelentős műfaj a pályáján, hiszen A cella és A Tejút lovasa már a hetvenes évek végén megszületett. Korántsem mellékes, hogy a nyolcvanas évek közepén maga az író is tervezte az első két mű kiadását, Elek István egy 1985. május 18-án Parti Nagy Lajosnak címzett levele ugyanis arról tanúskodik, hogy Két monodráma címmel A cellát ésA Tejút lovasát szerette volna megjelentetni a Nemzedéki napló helyett a JAK-füzetekben, de végül sem ez, sem az nem képezte a sorozat részét. A Nemzedéki napló végül A kétségbeesés méltósága című kötetben kapott helyet három évvel később, a monodrámákra viszont harminchat évet várni kellett – igaz, a Cseh Tamásnak írt Mélyrepüléssel kiegészülve immár Három monodrámáról beszélhetünk.

    Az 1977-ben befejezett A cella François Villon egy 1461-es, börtönben töltött napjának eseményeit tárja elénk. Önmagával és (képzelt vagy valós) őreivel folytatott egyoldalú párbeszédéből retrospektív módon életének derűs pillanataival és árnyoldalaival is megismerkedhetünk,

    a központi téma azonban a művészi és egyéni szabadság keresése, pontosabban ezeknek az elérhetetlensége.

    A testileg és lelkileg meggyötört költő hogyan tud ellenszegülni ebben a reménytelen cellában a hatalomnak (esetünkben az egyháznak), hogyan őrizheti meg emberi tartását egy embertelen helyzetben? 1981-ben a mű helyet kapott az Alföld Stúdió Kikötő címet viselő antológiájában, majd három évvel később a kecskeméti Katona József Színházban Jancsó Miklós rendezésében, Szíki Károly főszereplésével be is mutatták. Mindössze két vonatkozó kritika készült a ’84-es előadásról, a korszakra jellemző izolációt azonban nemcsak a sajtóvisszhang hiánya mutatja, hanem az is, hogy a szerzőt „Csengey Dezső”-ként említette a Bács-Kiskun megyei Petőfi Népe beszámolója. A darab 2006-ban került színre ismét, a Magyar Színházban Őze Áron rendezésében volt látható, a bitó árnyékában kiutat kereső Villon alakját pedig Szakácsi Sándor játszotta. Érdekesség, hogy Őze és Szakácsi műfajilag a drámai burleszk kategóriájába sorolta a korai munkát.

    A két évvel későbbi, 1979-es datálású mű, A Tejút lovasa 1664-ben a törökök által támadott, a Habsburgok által ellehetetlenített költő-hadvezér Zrínyi Miklós egy éjszakáját mutatja be. Keserű önvád, remény, Istennel való viaskodás egyaránt jellemzi a hazájáért tenni akaró, tisztánlátó, ám az udvar által félreállított, kényszerpályán mozgó váteszköltőt. A cellához hasonlóan a rövid „cselekmény” nem is olyan rövid, hiszen Zrínyi is visszatekint életére, katonai sikerei mellett szerelmi epizódjai is megelevenednek a még égő Új-Zrínyivár közelében felállított sátorban. A Csoóri Sándornak ajánlott monodrámának csak egy részlete jelent meg ’81-ben az Életünkben, bemutatóra eleddig nem került sor, annak ellenére sem, hogy ’83-ban Sinkovits Imréhez is eljutott a szöveg, amit Csengeynek írt levelében „szép és nemes vállalkozás”-ként jellemzett, mely megfelelő dramaturggal színpadra is alkalmazható.

    A két korai dráma rengeteg rokon vonást mutat, hiszen mindkét szituációban az elnyomó hatalommal szemben próbálja a főhős megőrizni, megtalálni a függetlenséget, azonban míg a vágáns Villon esetében elsősorban az egyéni és művészi szabadság van a középpontban, Zrínyi már nemcsak önnön sorsáért aggódik, hanem a nemzet, a nép nevében fohászkodik Istenhez. Nem meglepő, hiszen hazafias költészetünk egyik úttörője, a Szigeti veszedelem szerzője irodalmi munkásságában is megvillantja (még jóval Herder előtt) a nemzethalál vízióját, az önostorozást mint a dacra, ellenállásra buzdító, a nemzet felrázását célzó gesztust, illetve szembeállítja a győzedelmes múltat a sivár jelennel. Csengey is él ugyanezzel a tradicionális – Berzsenyire, Kölcseyre, Vörösmartyra, Adyra egyaránt jellemző – eszköztárral. A témaválasztás korántsem véletlen, és szintén nem újkeletű a magyar irodalomban: az aktuális közéleti, politikai kérdések történelmi távlatba helyezésének legismertebb példája Arany Jánostól A walesi bárdok, de esetünkben talán még jobb példa Kölcsey Ferenc két kései, reményvesztett szerepverse, a Zrínyi dala és a Zrínyi második éneke, melyekben nevezetesen egy költő-hadvezér alakját ölti magára a versbeszélő.

    Csengey Dénes  Fotó: Ferencz Melinda
    Csengey Dénes
    Fotó: Ferencz Melinda

    Az 1986-os Mélyrepülés Cseh Tamás és Csengey közös munkájának legkézzelfoghatóbb eredménye.

    A darab magja a főhős, a magát rendszerint az őrszobán találó Novák Béla lázadása, egyszemélyes kísérlete a haza felemelésére. Cseh Tamás játszotta a Katona József Színházban, járta vele az országot, Párizsban is előadta, sőt ’88-ban lemezen is elérhetővé vált. Ugyanebben az évben a műsor egy korai verziójának szövegkönyve nyomtatásban is megjelent a József Attila Kör A Lap című folyóiratának próbaszámában. Az est fogadtatása a Cseh Tamás–Bereményi Géza szerzőpáros felbomlása utáni kényszerszünetet követően egy új, sok tekintetben más szövegíróval nyilván vegyes volt, de összességében pozitívnak mondható. Csengey – aki korábban „...és mi most itt vagyunk” című első kötetében gazdagon írt a Cseh–Bereményi-jelenségről – óvatosan, kellő tisztelettel folytatta a dalok, műsorok sorát, nem épített új mitológiát, de nem is utánozta a régit. Az eszköztár, a mellékszereplők és az utalások szintjén visszaköszönt ugyan egy korábbi mű, a Frontátvonulás világa, de Novák személye új távlatokat nyitott. Ő nem keresett vonatot, nem elmenni akart a kilátástalan helyzetéből, hanem itt akart szabad lenni.

    bb

    A Mélyrepülés nem csupán keletkezési idejét tekintve más, mint az első két darab. Színpadra szánt munka, ez egyértelmű, azonban műfajilag nehéz behatárolni, hiszen ugyan csupán egy előadó van a színpadon, mégis rengeteg szereplő hangján szólal meg, és a dalok is szerves, sőt központi részét képezik a műsornak. Szóval tanácstalanok lehetnénk, ha a már említett „...és mi most itt vagyunk” című művében Csengey nem definiálta volna az előképet, a Bereményi által jegyzett Frontátvonulást: „Dalokkal vegyülő epikából nagy erejű monodráma.” Ha hajlunk a meghatározás elfogadására, akkor a három írás műfaji egysége megkérdőjelezhetetlen. Azonban más eltérésekkel is találkozhatunk: míg A cella és A Tejút lovasa történelmi dráma valós történelmi alakok főszereplésével, a Mélyrepülés önnön keletkezésének napjaiban, a rendszerváltás előtti évek Magyarországán, Budapesten játszódik, főszereplője pedig értelemszerűen egy fiktív karakter.

    A külsőségekben megnyilvánuló különbségeken túllépve megállapítható, hogy mindhárom mű ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ, Csengey eszmei alapállása A cella és a Mélyrepülés keletkezése között eltelt közel tíz évben nem változott.

    Mindhárom drámában fontos szerepet játszik a tér, illetve annak hiánya: egy cella, egy sátor, illetve egy budapesti lakás. Ugyan a Mélyrepülés ben az őrszobára és egy étterembe is elkísérhetjük Novákot, tehát máris három helyszínnel van dolgunk, ami az első két műhöz képest szinte világutazás, összességében mégis behatárolt, levegőtlen terekről van szó – minimális mozgástér jellemzi mindhárom művet, egyik sem kínál komoly perspekívát a szereplőknek, akik mégis megpróbálnak a távolba tekinteni. Villon, Zrínyi és Novák is erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg monológjaiban, konformizmussal egyikük sem vádolható, ám pontosan ez a viselkedésforma helyezte őket oda, ahova: a perifériára. Arról, hogy mi az a gondolati mag, ami összetartja ezt a három művet, Csengey maga vall Keresztury Tibornak a Találkozások az angyallal kapcsán 1989-ben az Alföld hasábjain:

    „Én történeteket akartam elmondani, de nem lehetett. Olyan korszakba születtem, amelyben egy idősebb ember szokványos élettörténetének előadása lehetetlen volt, mert [...] tételesen sértette volna az összes érvényben lévő politikai normát. Ilyenkor kezdenek létrejönni a stílusművészet magasrendű megkerülő mozdulatai. Engem ez a lehetőség nem érdekelt, pedig időközben kiderült, hogy ebből az irányból visszafelé is van út, a stílusforradalmárok lassanként visszaereszkedtek a talajra, szépen meghódították a mindennapok történeteit is. De én mégis másra gondoltam. Arra, hogy a történetekből kellene felnyújtózkodni a nagy életösszefüggésekig. [...] Olyan történeteket akartam, amelyek le sem játszódtak egy álságos átmeneti korban. A vereségünk történetét akartam, pedig minket úgy győztek le, hogy nem is harcoltunk. Azokat a történeteket akartam, amelyekben a megtámadott ember megmakacsolja magát, és végül felülkerekedik a sorsán. De az emberek nem makacsolták meg magukat... Néha valóban metaforákkal kellett kisegítenem magamat, mert nem volt meg, nem játszódott le a történet, amelyről pedig éreztem, hogy megtörtént velem vagy velünk, hogy utána vagyunk. Nem is tudom... Zola mond olyasmit regényfolyama utószavában, hogy neki esztétikai okokból szüksége volt III. Napóleon bukására. Ez sokszor eszembe jutott az utóbbi tíz évben. Hogy nekem elő kell idéznem azokat a történeteket, amelyeket meg akarok írni. Ennek érdekében meg is tettem, amit lehetett, és most valóban korszakváltás van. Új történetek kezdete.”

    Cseh Tamás–Csengey Dénes „Mélyrepülés” című albumának borítója
    Cseh Tamás–Csengey Dénes „Mélyrepülés” című albumának borítója

    Ennek megfelelően közös vonás mindhárom monodrámában, hogy a végükön megoldással véletlenül sem találkozunk, katasztrófát sem emlegethetünk a zárlatokkal kapcsolatban, hiszen már maga az alaphelyzet felér a katasztrófával.

    Azonban bár nincs miért reménykedni, és hiába tűnik úgy, hogy továbbra is minden kilátástalan, nem a csehovi Ványa bácsi belenyugvó végkicsengése keríti hatalmába a nézőt/hallgatót/olvasót, hiszen a szerző látszólag indokolatlanul mindenhol felvillantja a remény szikráját. Ezt a bizakodást tényleg nem magyarázza semmi, nem következik a drámai ívből, a történésekből, de ha töretlen hitről nem is beszélhetünk, a megalkuvást nem tűrő magatartásforma, amit mindhárom hős követ, megteremti legalább a remény esélyét ott, ahol korábban csak kételyek és kudarcok születtek. Ahogyan egy Csengey-regény, a Találkozások az angyallal híres zsidó kútásó mestere, Gyorcsok úr válaszol az elkeseredett, hegytetőn kutat ásni próbáló, ezért közröhej tárgyává váló dédapa kétségbeesett kérdésére: „Én úgy tapasztaltam, hogy víz mindenhol van. Csak el kell termelni fölüle a földet.”

    Csengey Dénes félbeszakadt, torzóban maradt pályájának beteljesítésére nincs lehetőség, de a kiadatlan írások publikálásával, megismertetésével legalább tehetünk egy lépést, hogy teljesebb, átfogóbb képet kaphassunk fájdalmasan rövid írói munkásságáról, illetve hogy a róla emlékeinkben fennmaradt, harminc éve halványuló képek kontúrjait újra meghúzzuk, megerősítsük. Vagy ha úgy tetszik, eltermeljük fölüle a földet.

    Cikksorozatunkban az értékmentés és az ismeretterjesztés szándékával elevenítik fel szerzőink a mára kevésbé ismert magyar írók és költők életműveit. Olyan megközelítési lehetőségeket ajánlanak az élő vagy már elhunyt alkotók írásaihoz, amelyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedek könyvtermésében elveszett szövegekről is kiderül, hogy miért lehetnek fontosak ma a számunkra.

    Gerelyes Endre, az “intelligens vadember”

    Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

    Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

    Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

    Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

    Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

    Sánta Ferenc alázata és szolgálata

    Karinthy Ferenc, a játékos

    Kardos G. György, a hiány


  • További cikkek