• „Szerettem növényeidet” – Nemes Nagy Ágnes arborétuma

    2021.05.30 — Szerző: Fráter Zoltán

    Nem szeretnék Nemes Nagy Ágnes költészetének biopoétikai vonatkozásairól értekezni. Megtették, megteszik ezt nálam avatottabbak. De összeszedegetve felrémlő emlékeimet, nem mellőzhetem a növény-lét kiemelését elsősorban az életmű fontos motívumai miatt. A régi sláger címét idézve: Fák, virágok, fény.

  • Nemes Nagy Ágnes  Kép forrása
    Nemes Nagy Ágnes
    Kép forrása

    Kezdő oktató voltam a pesti bölcsészkaron a nyolcvanas évek elején. A tanszék négy tanári helyisége közül magától értetődően a „fiatalok” szobájában kaptam helyet. Az órák többnyire szemináriumi termekben folytak, a tanári amolyan átmeneti hajlék volt, óra előtti és utáni megbeszélésekre, de így is nagy forgalommal, legalább öten használtuk. Ugyanebbe a szobába irányították vendégelőadóként Nemes Nagy Ágnest.

    Mint a tanszék legfiatalabbja, titkári teendőket is végeztem, ami szervezéssel, sok telefonálgatással járt, otthoni telefonom azonban nem volt (mobilról még nem is hallottunk). Velem szemben Bárdos Laci ült (akkor épp nem volt bent sem Vasy Géza, sem Tarján Tamás), és éppen letettem a kagylót, amikor nyílt az ajtó, és hangos, mégis szelíd „jó napot”-tal belépett Nemes Nagy Ágnes.

    A szeme tűnt fel először, átható tekintete, kissé riadt, mégis öntudatos, mondhatni bátor nézése.

    Nem csak a Szép versekben látott fényképéről azonosítottam. Harmadéves bölcsész lehettem, amikor az egykori sárospataki diákok meghívták Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst a Bem rakparton tartott rendezvényükre. Születésnapom körül történhetett, mert a gesztenyefák veszettül virágoztak a sétányon. Apám, aki elvitt oda – lévén pataki öregdiák –, sokra tartotta, és többé-kevésbé követte is a „Bodrog-parti Athén” neveltjeinek megmozdulásait. Tetszett az est, egy gondolata meg is maradt bennem: az, hogy a huszadik században írjunk huszadik századiul. Egyebekben viszont nem ismertem fel az „egyenes adás” jelentőségét. Ha alkalom még lett volna is (nemigen adódott persze), akkor sem csaptam le élő költőre akkoriban. Nem mintha nem tartottam volna nagyra őket, de valami magányos infantilizmussal úgy képzeltem, a köztünk járó életművek szerzői (főleg Pilinszky, Örkény, Weöres) halhatatlanok, lesz még időm rájuk rontani, bármikor szóba állhatok velük. (Mindhármukat elmulasztottam.)

    Nemes Nagy Ágnes és férje, Lengyel Balázs 1963-ban  Fotó: Hunyady József/Fortepan
    Nemes Nagy Ágnes és férje, Lengyel Balázs 1963-ban
    Fotó: Hunyady József/Fortepan

    A zavartságát el-elfúló hangjával érzékeltető költőnő és Bárdos Laci viszont valóban ismerték egymást, elindult a társalgás közömbös dolgokról, de pár perc után is csak alig oldódott a hangulat. Hamar kiderült, hogy Ágnes az előadása miatt feszült, kérdezte, hol lehetne kicsit egyedül. Így aztán nem térhettem ki ötvenszázalékos ismeretségünk eredetére, a Bem rakparti estre, csak tanári fölénnyel (már túl voltam életem első szemináriumvezetésén) nyugtattam, hogy nem lehet semmi baj, mi is ott leszünk, alig várjuk az előadást. Elvonultunk az előadóterembe, hogy meghallgassuk, amint a huszadik század második felének költője a huszadik század első felének magyar irodalmáról beszél. Fő témája Babits volt (akkor dolgozott a Babits-centenáriumra írt, de kis késéssel csak 1984-ben megjelenő A hegyi költő fejezetein), ám a szabad asszociációk kitérői révén szinte mindenről szó esett: a vers élményéről, verstanról, az impresszionista és szimbolista költészetről és igen gyakran a természetről, sokat és hangsúlyosan a virágokról. „Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét” – az előadások hatására például eltöprengtem azon, hogy az Ekhnáton az égben tisztásán miért éppen kamillavirágok állnak vigyázzba? Talán azért (is), mert így szemléletes, mondhatni érzéki párhuzamnak lehetünk részesei, hiszen napfelkelte van a versben, gőzölögve, néma robogással jön a nap, hogy aztán a tisztás fölött várja ki a delet. A kamillasereg mint ezernyi kis nap tekint vissza rá, mintegy sokszorosan felelve az égitest fényére.

    Virágok, virágok. Filológiai szöszmötölés helyett a költői és a füvészkerti tapasztalat volt számomra a meglepő, elemien érdekfeszítő, izgalmas szempont.

    A költészetről beszélt valaki, aki maga is művelte, méghozzá mesterfokon.

    A jácintról és a jácintfürtű Odüsszeuszról („Tudják, milyen a jácint?” – kérdezte félve-reménykedve NNÁ, majd rögtön el is mondta, milyen, nehogy akaratlanul is megszégyenítsen valakit), Babits költői képeivel kapcsolatban az íriszek kékségéről, aztán a rózsaszínű rózsabokor és a tujafa szó szerinti összefonódásáról. Rávilágított két liliom különbségére Vörösmarty életművében. Később láttam esszégyűjteményeiben, az akkor még kiadás előtt álló Metszetekben és az 1987-es Látkép gesztenyefával kötetben, hogy a mesterség titkait fellebbentő jegyzeteinek – szintén növénytani ihletettséggel – az Irodalmi szénaboglya címet adta. Rám is átragadt ez a növényi szemlélet, kissé gyermeteg módon a külsejét meghatározó szőke hajkoronából kiindulva. A mindig lelkiismeretesen felkészült és pontosan érkező Nemes Nagy Ágnes, ha üde, naturális vonatkozásokról mesélt, tavaszias sárga nárcisszá, ha világirodalomról vagy „elméleti” kérdésről szólt – például arról, hogy Éluard szerint miért lehet kék narancs a Föld, vagy az absztrakcióról, a vízióról beszélt ragyogva –, a vándor céllövöldékben elnyerhető, fényes papírból készített aranyvirággá vált képzeletemben.

    Nemes Nagy Ágnes  Fotó: Hunyady József/Fortepan
    Nemes Nagy Ágnes
    Fotó: Hunyady József/Fortepan

    Nem tudom már, mi mindenről társalogtunk még órák előtt a félév folyamán. Nem mondhatnám, hogy ömlött belőle a szó. Egy eset rémlik, amikor arra panaszkodott, hogy kiderült: az egyik folyóirattól tévesen utalványoztak, és a honorárium felét kérik vissza. „Megkérdeztem – mondta NNÁ –, ugye nem arról van szó, hogy még nekünk kell fizetni a megjelenésért?” Bántotta, de a sokat átélt alkalmazott – hiszen egy időben tanárnő, sőt a Köznevelés munkatársa is volt – ironikus bölcsességével vette tudomásul a helyzet méltatlanságát. A hegyi költő megjelenése után meghívtuk tanszéki értekezletre. Havi rendszerességgel dicsőítettük vagy kikészítettük az akkoriban kiadott irodalomtörténeti vonatkozású könyvek szerzőit. Ágnes személyes hangú és szakszerű Babits-tanulmánya kedvező fogadtatásra talált, bár Lukács György nézeteiről volt egy kis vita.

    Számomra Babits többek közt a költői és a növényi élet párhuzamára lett jó példa: a szervesség, amely létezésével igazolja életét, mint a vadvirág, amely nem akar mást, csak kibomlani és tündökölni élénk, színes szirmaival. A növény-metafora – még töredékes előfordulásaiban is – alkalmasnak bizonyul az életmű leírására, miként a Babits-könyv számos szöveghelye utal erre. Itt az Esti kérdés szerkezete „sokfelé hajladozó”, világos és „indázó” (ezt más versre a „csupa indázás” formájában használja), de beszél „képzetek hínár-maradékai”-ról és Babits költői életének „gyötrelmesen tövises felvirágzása” idejéről is. A Jónás könyve pedig a „másodszor kivirágzó tárgyiasságon túl” még jó néhány későbbi életmű törekvéseinek hírnöke.

    Nemzedékét, a második világháború után indult korosztály tagjait, a történelmi megpróbáltatásokat túlélő és az ismétlődő kivágások, elfűrészelések ellenére is megmenekültek kis seregét grundon nőtt, girbegurba akácokhoz hasonlítja a Vigilia fennállását köszöntő Akácfákban a nehéz időkben is közlési lehetőséget nyújtó folyóirat fél évszázados jubileumán.

    Nemes Nagy Ágnes kedvéért iratkoztam fel a Verstani Munkabizottság tagjai közé, ami azt jelentette, hogy okkal elvárták a részvételt a két-három havonta tartott vitaesteken a Ménesi úti Eötvös Collegiumban. Bevallom őszintén, egyszer sem jelentem meg ezeken az üléseken. Ennek ellenére jó ideig rendszeresen kaptam a jegyzőkönyv részletességével vezetett, sokszorosított beszámolókat egy-egy ritmikai-metrikai probléma megbeszéléséről, amelyekben NNÁ mindig markáns véleményt képviselt. Nem lehettem egyedül a verstani kérdések iránti mérsékelt érdeklődésemmel, mert egy-másfél év múlva szintén sokszorosított levelet kaptam, hogy döntsem el, akarok-e járni a megbeszélésekre, mert ha nem, jelezzem. Nem tudom már, mit válaszoltam, de attól tartok, azért nem tudom, mert nem válaszoltam a levélre. Viszont – nem akarván megtörni a hagyományt – továbbra sem jelentem meg az ádáz szópárbajokon, így nem is kaptam több értesítést. A Munkabizottság pedig egyre ritkította összejöveteleit, míg végül meg is szüntette azokat. (Nyilván nem miattam.)

    Nemes Nagy Ágnes  Kép forrása
    Nemes Nagy Ágnes
    Kép forrása

    Nemes Nagy Ágnes Szigliget szerelmese volt, nem utolsósorban az alkotóház kertjében található botanikai csodák miatt.

    Magnólia, nyírfás, szelídgesztenyés, bokrok, cserjék, konyhakert. A tünékenység és a káprázat iskolapéldájaként említette a lila fa esetét. Az üdülő vidám társaságából egyik este áradozott valaki: gyönyörű, lila virágú fa van a kertben. Másnap délelőtt azonban Ágnes hiába kereste a lila fát, mindenféle volt, de virágzó, pláne lila virágú végképp nem. Még néhányszor végigjárta az arborétumot a hívők konokságával, de a csalódás egyre lassuló lépteivel, mert fák tényleg voltak ugyan, de lila sehol. Lehajtott fejjel ballagott vissza a kastélyhoz, amikor a fű között egyszer csak meglátta a szirmokat. Igenis volt tehát lila virágú fa, csak egy nap alatt kinyílt, és egy nap alatt elvirágzott. Jusson eszünkbe, mondja NNÁ, hogy a természetnek vannak cselvetései, még ha olyan ártatlanok is, mint ez a színes ellobbanás.

    Szerettem volna ellenőrizni a történet magjául szolgáló epikai hitelt, amikor a nyolcvanas évek vége felé néhány napot Szigligeten töltöttem. Kerestem a lila fát, de természetesen nem találtam meg. És arra gondoltam akkor, hogy mindannyian lila fák vagyunk, nehezen felfedezhető rejtőzködők, akik mégiscsak arra az egy napi pompára fogunk emlékezni az elmúlás előtt.

    Némi aggodalommal járkáltam azonban az édenkertnek beillő ligetben. Furcsán hangzik, de kifejezetten gyötört a gondolat, hogy esetleg NNÁ is az alkotóház vendégei között lesz. Nem mintha nem örülhettem volna a találkozásnak, csak erősen tartottam attól, hogy egyszer belekeverednék a köreiben zajló híres szellemi társasjátékba, és a barkochbában nem tudnám kitalálni, hogy Dosztojevszkij vagy Tolsztoj vagy Thomas Mann valamelyik regényalakja a terembe lépve milyen színű cipőt viselt. (Állítólag ilyeneket játszottak, és ha valaki felsült, könnyen rajta maradt a műveletlenség bélyege.) Rajtam kívül nyilván mindenki tudta, hogy évek óta betegeskedik, a szigligeti személyzet helyett szigorú orvosok veszik körül. Még csak nem is sejtettem, hogy közel az idő, amikor már nem beszélhetek vele, soha többé.

    De a verseiben, az esszéiben még ma is hallom izgatott, kissé remegő hangját. Most már örökké, mindhalálig.

    Addig viszont – összes műveinek parancsa szerint – élni kell, úgy élni, mint a növények, az óriási kaktusz-ág, a zsurlók, ősvilági zsályák, a tömör szépségű bazsarózsa, levendula, kökörcsin, dús tavirózsa, muskátli, kövér pipacs, rengő páfrány, növekvő tulipán, gyűszűvirág, vadzab, derengő mákgubó, a szelíd, gyengelila, mézes szagú kakukkfű, lágy pihéjű őszi pitypang, bő ruhájú mályva, hólepte sziklevél, sombokor, cserlevél, nagy szemű diófa, fügefa, ezüstnyárfa és a néma, erős tölgyek – megmaradni bármily rossz talajon, messze virítani, és fűszeres, édes illatot árasztani, kibújva kő alól is.

    bb


  • További cikkek