Véres csoportterápia – Kritika Az igazság bajnokai című filmről

Elég erős éve van Mads Mikkelsennek, aki a Még egy kört mindenkinek sikere után ezúttal egy még inkább labilis, a veszteségét feldolgozni képtelen, szikár, gyászoló veteránt alakít. Markus felesége egy metrószerencsétlenségben életét vesztette, a lánya pedig megsérült. A férfinak így szembe kell néznie a rászakadó traumával és a külföldi bevetései miatt elhanyagolt szülői szerepkörrel is. Őt találja meg Otto (Nikolaj Lie Kaas), a baleset egyik túlélője, aki a katasztrófát megelőző másodpercekben adta át a helyet Markus felségének, így legalább részben felelősnek érzi magát a nő halálért. A statisztika és a valószínűségszámítás megszállottjaként Otto két IT-s barátjával együtt meg van róla győződve, hogy nem baleset, hanem merénylet történt, amit az Igazság bajnokai nevű motoros banda/terrorszervezet követett el. A gyanús véletlenek még gyanúsabb összefüggésekké állnak össze, így a bosszúnarratíva innentől egyenes úton vezethetne a vélt vagy valós erkölcsi elégtételig.

Azonban Jensen a zsáner szokásos formuláit a rá jellemző éjfekete komédia és a meglepően melegszívű dráma szélsőségei felől értelmezi.

A rendező abszurd filmjei rendre arra fókuszálnak, hogy a beilleszkedni képtelen, de őrületükben is szerethető érzelmi analfabéták az elszenvedett traumák hatására hogyan próbálnak megbirkózni a külvilággal – már amikor nem menekülnek tökéletesen destruktív tagadásba. Figurái külső-belső defektusokkal, testi torzulásokkal, antiszociális személyiségzavarokkal és rögeszmékkel küzdenek, mindez pedig elszigetelődésre, kirekesztettségre ítéli őket. Nem pusztán a közösség, hanem saját maguk szemében is megvetés tárgyává válnak. Inkább emberhússal kínálják a környékbelieket, semmint szembenéznének szánalmas hibáikkal (Zöld hentesek), a valóság teljes ignorálása révén lelnek bizarr békére (Ádám almái), vagy saját állatias ösztöneik béklyóiban vetkőzik le emberi mivoltukat (Férfiak és csirkék).

Jensen mégsem kergeti kilátástalanságba hőseit: legtöbb filmje egy szatirikus megváltástörténet önmagunk és mások elfogadásáról.

Az igazság bajnokai ban ezekből az idegesítő, de kedvesen visszataszító lelki sérültekből bosszúszomjas fenevadakat csinál, akik a gyász és a tehetetlenség terhe alatt Markus vezetésével embervadászatba kezdenek. Ahogy a férfi lányának udvarlója megjegyzi: a megküzdési stratégiáját mindenkinek a szakmája határozza meg.

A film mindezt egy nagyon erős és konzekvens központi tematikába ágyazza. Míg Markus az erőszak nyelvét beszéli, addig Otto vakon bízik a statisztika által látszólag feltárt tényekben, és erre alapozva jelöli ki a valódinak vélt bűnösöket. Az adatok és az azokban megtalált mintázat ugyanolyan Szentírás számára, mint Ivan sajátos bibliaértelmezése az Ádám almáiban. Ez pedig mindkét karakternél együtt jár a valóság túlbuzgó félreértésével, sőt elfedésével. A rendező nem a coeni dramaturgiát követve keresi az emberi agyatlanságban és a véletlenekben rejlő abszurd humort, hanem a balszerencsénk és tragédiánk mögötti mélyebb értelem és jelentés kutatásának hiábavalóságára mutat rá. Le lehet élni egy életet, miközben az eseményeket katalizáló okokra vadászunk, de Jensen szerint ez nem vezet sehova, a dolgok legalábbis nem ezáltal nyernek jelentőséget. És nem pusztán azért – ahogy Otto egy ponton kifejti Markus lányának –, mert az oksági láncolatok végtelenek, hanem mert az okozatok is azok. Mikkelsen karakterében pontosan ez a túlhajtott, a gyilkolásra csak ürügyet kereső, néma dúvad fészkel, aki az első keze ügyébe kerülő rossz arcú bevándorlót lemészárolja.

Hőseink nem tudják, pontosan kik érintettek a merényletben, így a tragédia által kiváltott, szükségszerű következményként megjelenő megtorlás beláthatatlan szinteken eszkalálódik.

A film címe ezért egy igen ironikus gellert kap, hiszen Otto és magukat az igazság testileg/lelkileg deformált bajnokaivá avató társai egy lefelé tartó spirálba kerülnek.

Hirtelen azzal szembesülnek, hogy a kauzális összefüggések útvesztőjében nem pusztán az események veszítik el egyszeri, pontszerű mivoltukat, hanem az igazság és maguk a tények is relatív, rögzítetlen fogalmak, amiket alapvetően a kérdezés módja, nem pedig az arra adott válasz definiál. Épp ezért kulcsfontosságú, hogy a merénylő kutatása közben a keresési hibahatárt Ottóék önkényesen lejjebb viszik, hogy eredményt kapjanak, elindítva ezzel egy igen vérgőzös pillangóeffektust.

Mindez persze méretes közhely lenne, ha Jensen nem bélelné ki a cselekményt bűnösen morbid karakterdinamikával és helyenként egészen váratlanul mélyre metsző drámával. Az éles hangnemváltásokat a komor, szűkszavú akciókoreográfia és a hirtelen robbanó erőszak ábrázolása tartja még nagyobb egyensúlyban. Szintén nagy szerepe van ebben a karakterek sérülékenységét szép lassan feltáró forgatókönyvnek: Mikkelsen rezignált gyilkológépéből fokozatosan a megtört ember kerül előtérbe. Az apa–lánya viszony és a gyász szülte tehetetlenséget Markus a gyilkolásban vezeti le, a tragédiája pedig leginkább az, hogy az agresszió nála nem a határhelyzetekkel való megküzdés, hanem a hétköznapi boldogulás stratégája. Előbb üt, utána meghív vacsorára.

Otto figuráján keresztül pedig a film a végtelenített igazság- vagy (ön)igazolási kényszer helyett a katasztrófákat valójában mozgató egyéni felelősség kérdését pendíti meg.

A dühkezelési problémákkal küzdő, nagydarab programozó, Emmenthaler (Nicolas Bro), valamint az első gyilkosság helyszínét akkurátusan, gumikesztyűben feltakarító, hangyás Lennart (Lars Brygmann) is többszörösen terhelt, mégis pokolian vicces karakterek, akiket Jensen minden komikum dacára szintén mély empátiával ábrázol. Ez az együttérzés a szereplők között is – kelletlenül, de szép lassan – kialakul, míg végül mindannyian egymás botcsinálta pszichológusaiként kezdenek el funkcionálni. Amellett, hogy ezek a jelenetek elképesztően humorosak, kiváló arányérzékkel bomlik ki a szatíra mélyén megbúvó bizalom és intimitás, amivel Jensen a segítségkérés, a terápia és saját tökéletlenségünk elfogadása mellett tesz hitet.

Az igazság bajnokai a dán direktor legjobb filmje az Ádám almái után.

Jensen mindig az elfajzás bizonyos módjait prezentálja, legyen az teológiai, genetikai vagy – ahogy ezúttal – morális természetű. Az általa megalkotott világok mind irracionálisak, ahol a tényekből, az eseményekből és a rendelkezésre álló adatokból soha nem az következik, mint amit várnánk, ezt a módszerét pedig Az igazság bajnokaiban egyenesen narratív szervezőelvvé avatta. Így csinált csirkékből férfiakat, kannibálból sztárhentest és az igazság pszichopata bajnokaiból kvázi családot. Az állandósult színész- és alkotógárda tökéletesre csiszolt szinergiája pedig csak ráerősít erre. A zárójelenet kifejezetten megható és érzékeny tónusa mutatja, hogy bármilyen bizarr kegyetlenséggel bánt el velük az élet, a társadalom vagy épp saját maguk, Jensen mindig a közösség és a lelki béke felé tereli a szereplőit.

A film adatlapja a MAFAB-on