• Játék – Péntek Orsolya műhelyesszéje

    2021.05.27 — Szerző: Péntek Orsolya

    Péntek Orsolya író-képzőművész trilógiájának utolsó része, a Hóesés Rómában tavaly jelent meg, így lezárult Az Andalúz lányaival és a Dorka könyvével épülő többgenerációs családtörténet. Az alkotó a regények keletkezési történetéről és országhatárokon átívelő fantomfájdalmakról ír műhelyesszéjében.

  • Péntek Orsolya  Fotó: Péntek Orsolya
    Péntek Orsolya
    Fotó: Péntek Orsolya

    Egy kérdés minden regényről feltehető: miért épp ezt írta meg a szerző? A világból mint az információk összességéből miért épp ezt a szeletet metszette ki, és láttatta abban a sajátos fénytörésben, amely jó esetben csak rá jellemző (rossz esetben pedig kordivat)?

    Eddig minden regényem megjelenése után megkérdezték, miért épp ezt a könyvet írtam meg.

    Mintha megírhattam volna egy másikat.

    Nem az író döntésén múlik, hogy milyen információkhoz fér hozzá.

    Péntek Orsolya: Hóesés Rómában
    Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

    És ezalatt nemcsak az identitás vagy a tanulás által megszerezhető információkat értem, hanem azokat is, amelyek mintegy véletlenül kerülnek a birtokába – például lekési az utolsó Zágrábba induló vonatot Rijekában, ezért megtapasztalja az éjjeli kikötőt, holott nem vágyott rá. Vagy intuíció, meditáció, esetleg képzelet útján, amikkel racionális módon nem megközelíthető világokat tud megnyitni, amelyek azonban ugyanúgy a számára belátható világ építőkockáiból épülnek, mint a valódinak látszó valóság.

    Végül is teljesen mindegy, hogy kevésből vagy sokból dolgozik: az információk összességének csak az általa elérhető töredékét használhatja. Nemhogy „mindent” nem tud az univerzumról, de az egészhez képest szinte semmit sem tud.

    Épp csak egy akkora töredéket lát a mindenségből, ami térben és időben is kimutathatatlanul kevés. És ez az idők kezdetétől az idők végezetéig (az örök jelenben) tartó végtelenségben nevetségesen rövid ideig érvényes: legfeljebb pár ezer évig, de még gyakrabban pár évszázadig vagy inkább évtizedig.

    Akármit is ír meg, műve legfeljebb egy villanás az idő és a tér beláthatatlan tengerének hullámai közt, de mint ahogy a cseppben a tenger, mégis visszatükröződhet benne valami az egészből.

    Péntek Orsolya: Dorka könyve
    Péntek Orsolya: Dorka könyve

    Ami engem és Az Andalúz lányaival indult, a Dorka könyvé vel folytatódó és a Hóesés Rómában című kötettel lezáruló trilógiát illeti, minden információ összességéből ahhoz fértem hozzá a legkönnyebben, amit magam láttam – és amit rám hagytak. Amit magam láttam, az nem sok. Amit rám hagytak, az több. Nevezzük, mondjuk, a monarchiás identitás fantomfájdalmának. Időben úgy 1840-től a mai napig tart, térben Észak-Olaszországtól Dél-Lengyelországig, a másik irányban Bécstől körülbelül Váradig, Kolozsvárig. Ha akarom, magyar, ha akarom, úgy magyar, hogy annál nagyobb. Mindenesetre csak magyarul éppúgy érthetetlen, mint csak horvátul, csak németül, csak olaszul, csak lengyelül vagy csak csehül. A legjobban a határokon érthető, ott is fáj a leginkább. (Eddig csak az egységes Európa jelentett némi gyógyírt erre a fájdalomra.)

    Dédapáim, nagyapáim, apám, dédanyáim, nagyanyáim, anyám elmondatlan története volt ez, amelynek rétegei úgy gyűltek az időben, ahogy a cseppkő rakódik a barlangok falára, vagy egy elhagyott kert kútja megtelik a felette lévő sziklából csepegő vízzel. Egyszer csak kiönt. Egyszer csak el kell mondani. Ha úgy akarom, rám bízták, ha úgy akarom, rám bízták, hogy elmondom-e.

    Megpróbáltam elmondani.

    Péntek Orsolya: Hóesés Rómában
    Péntek Orsolya: Hóesés Rómában

    De kételkedtem benne, hogy a 21. században érdemes-e nekifogni mindennek a legkésőbb a 20. század közepén megbukott enciklopédikus világmodell szerint, amelynek célja a világegyetem totális megismerése és leírása. Ez az amúgy megbukott, alkalmatlannak bizonyult alapállás a maga műfajában, a maga mikrokozmoszában az írót éppúgy mindentudással ruházná fel, mint a tudóst, a világmegváltót (stb.), valójában azonban egyszerűen a mindentudás pozíciójának hamis illúziójában tartja.

    Felelős író a 21. században ellenáll a mindentudás illúziójának. Feladja az isteni szemszög igényét, hiszen tudja, ez eleve lehetetlen. A mindenség túl van az ember hatókörén, legalábbis annak enciklopédikus modellje mindenképp.

    Ezért hosszú éveken át kísérleteztem egy olyan szöveguniverzum kidolgozásával – jobb híján nevezzük szöveguniverzumnak –, amely a „valami van” (Ottlik kifejezése) egy olyan lehetséges mozaikja, amelyben egyrészt folyamatosan változik a „valami van” nézőpontja, másrészt a „valami van” ugyanúgy nem zárt és nem végleges és nem határolt formában jelenik meg benne, mint a való életben. Egy olyan „valami van” irodalmi modelljét igyekeztem megalkotni, amely modell darabjai több módon összeilleszthetők. Olyan mozaikkockákat – szövegdarabokat – igyekeztem létrehozni, amelyek egyrészt önmagukban is olvashatók, másrészt a darabokat összeillesztve a sok kis történetből egy (sőt több) lehetséges nagy történet összeállhat, mint ahogy egy-egy emberben a világ modellje aszerint rétegződik és bonyolódik nagytotállá, hogy mennyi és milyen minőségű információhoz jut hozzá a világból (illetve milyen képességei vannak ennek rendszerezésére).

    Péntek Orsolya: Tiszta színek (kollázs, 50 × 70 cm)  Kép forrása
    Péntek Orsolya: Tiszta színek (kollázs, 50 × 70 cm)
    Kép forrása

    A világ (és így a regénytrilógia) azonban nemcsak információk összessége, de koncepcióké is. Ugyanazt a történetet – ugyanazon információkat – mindenki másképp értelmezi, és azáltal, hogy mindenki másképp meséli el, felmerül a kérdés: létezik-e egyáltalán olyan, hogy történet? Vagy csak nézőpontok vannak?

    Vegyünk egy indulatos párbeszédet: alighanem mindkét fél úgy véli, hogy ő a sértett, ám az, hogy a jelenetet hogyan magyarázzák a primer érzelmi szinten túl, nagyban befolyásolja, hogy addig mit éltek át, milyen tapasztalataik vannak, milyen az énképük, milyen a képük a másik félről stb.

    Vagyis önmagában „történet” nincs. A történetről szóló koncepciók vannak.

    A regény azon a ponton kezdődik, amikor a „mi történt” kérdéséből koncepció lesz, és ezt a „mi történtet” (tehát nem csak az ottliki „valami van”-t) az író egy bizonyos módon mondja el, amivel művet és egyben világmodellt épít.

    Péntek Orsolya: Csendélet (vegyes technika, 50 × 70 cm)  Kép forrása
    Péntek Orsolya: Csendélet (vegyes technika, 50 × 70 cm)
    Kép forrása

    Arra törekedtem, hogy a koncepcióm – nézőpontom, világmodellem – ne csak egy könyvön belül, de az egész trilógián át folyamatosan változzon, hogy ugyanazt a történetet annyiféleképp járjam körbe, ahányan megélhették. Hogy itt-ott belenagyítsak ezekbe a nézőpontokba, adott esetben ütköztessem őket. Az első könyvben, Az Andalúz lányaiban első olvasatban a két, egymás ellentéteként megjelenő és egymást kiegészítő lány nézőpontjai ütköznek, ám a háttérben igyekeztem megmutatni a családon belüli világ-narratívák és Monarchia-narratívák különbségeit is.

    A szándékom szerint ezek a különbségek állnak a középpontban a monarchiás család bő százötven éves történetét elmesélő második kötetben, míg a harmadikban a Kádár-kori nősorsokba nagyítottam bele. Vagyis a nagy mozaiknak egy oly területére koncentráltam, amely az első két kötetben nem kapott túl sok fényt, és – legalábbis ami a Hóesés Rómában című könyv egyik főszereplőjét, a hatvanas években Rómába disszidáló Júlia sorsát illeti – a periférián volt.

    Péntek Orsolya: Rózsák a pécsi kertben (olaj, vászon, 100 × 150 cm)  Kép forrása
    Péntek Orsolya: Rózsák a pécsi kertben (olaj, vászon, 100 × 150 cm)
    Kép forrása

    Amit megkaptam örökségként és (fantom)fájdalomként, gazdag kultúraként és kultúrák közöttiségeként, identitáskrízisként és identitásgazdagságként, egy igen aktuális diskurzus része lehetne, hiszen mindez nemcsak az az én életemet határozza meg még ma is, nemcsak az én örökségem, de azoké is, akik Zágrábtól Krakkóig, Bécstől Kolozsvárig egyszerűen átlógnak a rosszul szétszabdalt egykori haza belső határain. Nemcsak az én életem egyik nagy kérdése, hogy a Nagy-Európa mint otthon valóban létezik-e és pótolja-e a Monarcihát mint otthont. Nemcsak nekem kellett megküzdeni a történelem mocskos démonaival, a világháborúkkal, a vészkorszakkal, az ávós korszakkal, a Kádár-korszakkal, a kilencvenes évek újkapitalista embertelenségének iszonyatával, a Goli Otok-korszakkal, a délszláv háborúval és az identitáskrízissel, amit az okoz, hogy ebben a száz éve nem létező, de mégiscsak létező egykori valamiben, Közép-Európában az ember tulajdonképpen micsoda, miközben folyamatosan átrajzolják a határokat, átnevezik az országokat, elviszik a szomszédokat, és minden mindig csak egy pillanatra kristályosodik valamiféle formába, hogy az inga újra és újra kilendüljön addig ismeretlen i-betűs dolgok, ideológiák, idiotizmusok és egyéb izmusok felé, miközben leng és forog alattunk az egykori otthonunk.

    Hogy nekem mindezzel családom negyedik generációjában meg kellett küzdenem, és erről megkísérelhettem regényt írni, így nemcsak az én ügyem, hanem sokunké.

    Velence, a trilógia egyik fontos helyszíne  Fotó: Péntek Orsolya
    Velence, a trilógia egyik fontos helyszíne
    Fotó: Péntek Orsolya

    Persze, szerettem volna, ha mindez nem egydimenziós. Ha van benne valami másfajta villanás is, mint a fantomfájdalomé.

    Így lettek benne a nők. Négy generáció női. Azt hiszem, fontos lenne, hogy az úgynevezett nagy történeteket és az egyes korszakokat meghatározó metatörténeteket ne mindig egy oldalról lássuk. A világnak, így a történelemnek vagy egy térségi identitásnak vagy egy családtörténetnek sokféle olvasata van, de legalábbis kettő bizonyosan: férfi és női olvasata.

    Ha az ember egykor férfinak és nőnek teremtetett, akkor a világ legalább kétféle módon szemlélhető: férfi és női módon.

    A 20. századig – ezt nem lehet tagadni – férfiakra optimalizált világban éltünk, amelynek narratívája, így irodalma is férfinarratíva, férfiirodalom volt. Nem hiszem, hogy ezt „fel kell váltani” a női irodalommal. Sőt, valójában azt sem hiszem, hogy létezik külön férfi- és női irodalom: szerintem legfeljebb jó és rossz irodalom létezik.

    Róma, a trilógia egyik fontos helyszíne  Fotó: Péntek Orsolya
    Róma, a trilógia egyik fontos helyszíne
    Fotó: Péntek Orsolya

    Létezik viszont férfi- és női szemszög. Amely (jó vagy rossz) szövegekben artikulálódik.

    Úgy remélem – és persze lehet, hogy tévedek, de ha nem bíztam volna benne, nem kezdem el –, hogy meg tudtam mutatni azt, ami eddig nem jelent meg megfelelő hangsúllyal a magyar irodalomban: a Monarchia négy generációnyi életét női szemszögből.

    A lehetséges információk összességéhez, a „világhoz” képest persze mindez nevetségesen kevés. Nem több, mint egy pár évig tartó villanás a tér-idő óceánjának felszínén. Talán még annyi sem.

    De rám ennyi volt bízva.

    Lisszabon, a trilógia egyik fontos helyszíne  Fotó: Péntek Orsolya
    Lisszabon, a trilógia egyik fontos helyszíne
    Fotó: Péntek Orsolya

    Ami a többit illeti, ott volt még az a számtalan apró mozaikkövecske, amellyel mindezt árnyalhattam és díszíthettem, ami igen nagy örömömre szolgált: a terek és hangulataik, amelyek közt ott van a város széli, óbudai lakótelep, amelyet szeretek, Róma külvárosa és a Piazza Mattei, a zágrábi Ilica, a pulai Zagrebačka, az Adria, a Balaton és a Jakováli Hasszán-dzsámi udvara Pécsett, a harmincas évek elegáns és a kilencvenes évek mocskos Budapestje, a századfordulós, szívemhez közel álló Szeged és Szabadka, Firenze és Velence, a Kádár-kor szellőzetlensége és napközisleves-szaga, Közép-Európa nézeteinek megannyi szétesése és új formában való kikristályosodása a kaleidoszkópban, amikor Zágrábból Pestre és Pestről Bécsbe utazunk mintegy három óra alatt, megannyi szín (az augusztus például barnássárga Pulában és kék Firenzében), az évszakok (Pécsett már februárban virágba borul Janus mandulafája), és ott vannak mások kölcsönvett emlékei azokból az időkből, amikor még nem éltem – de mert szívesen hallgattam őket, elmesélték. Ott van a hazatérés kísérlete Itáliába száz év után, és az ebből adódó fantomfájdalom. De ki tudja, mennyit érez ebből, akinek más fáj.

    Nincs teljes világ, ezért nincs teljes regény. Nincs teljes író, és nincs teljes olvasó. Minden összeáll egy pillanatra, egy lehetséges formába, majd szétesik, elsimul újra.

    Csak a víz és a fény játéka volt.

    bb


  • További cikkek