Digitális kihívások

A papír több évszázada teszi lehetővé kulturális értékeink megőrzését, átörökítését. Ezzel szemben a technikai fejlődés révén gyorsan évülnek el és cserélődnek le nagyobb kapacitású eszközökre a digitális adathordozóink (floppy, CD, DVD stb). Az értékmegőrzés szempontjait figyelembe véve hogyan tudunk alkalmazkodni az állandó változásban lévő digitális környezethez?

Ez az egyik legnagyobb kihívást jelentő kérdés napjaink digitális bölcsészettudománya számára. A papíron megjelenő nyomtatványok a láthatóság terében születtek meg, illetve helyezkedtek el, vagyis vizuális-képi elemek irányították az olvasói tekintetet. A kódokhoz ugyan hozzá kellett szokni, meg kellett tanulni a nyomtatványok olvasását is, de a kódok mégiscsak láthatóak voltak bárki számára. A digitális adatok senki számára nem láthatóak, és nem is annyira a tárolásuk jelenti talán a fő problémát, hanem az, hogy miképpen vagyunk képesek megjeleníteni, hozzáférhetővé tenni a tárolt adatokat. Több száz éves könyveket ma is ki lehet nyitni, ha szokatlanok is, meg lehet ismerni, föl lehet fejteni a bennük foglalt szövegeket. A például húsz évvel ezelőtt született fájljainkat már nem biztos, hogy meg tudjuk nyitni. Aki mágneslemezre mentette el a munkáit, annak ma keresni kell egy számítógépet, amelyen még van lemezolvasó.

Ugyanakkor ezek olyan kérdések, amelyekre alapvetően nem az irodalomtörténészeknek kell választ találniuk. A Petőfi Irodalmi Múzeum keretein belül működő Digitális Irodalmi Akadémia, illetve a szintén ezen belül létrejött, de több tudományos műhellyel is kapcsolatot tartó DigiPhil projekt jelentősége ezért nem csupán abban áll, hogy számos szöveget vagy éppen kutatási anyagot széles körben, ingyen hozzáférhetővé tesznek a világhálón. Talán még ennél is fontosabb, hogy szakembereik kitartóan és elkötelezetten keresik azokat a számítógépes lehetőségeket, amelyek változó digitális környezetekben is hosszútávon elérhetőek, megjeleníthetőek, használhatóak lesznek, és amelyek anélkül frissíthetőek, konvertálhatóak át az újabb és újabb hálózati platformoknak megfelelően, hogy szinte az elejéről újra kellene kezdeni a munkát. Természetesen sok nemzetközi példa segíti ezt a törekvést, a tapasztalatok köre is egyre bővül, így ha jól döntünk, akkor már olyan digitális lehetőségek közepette oszthatjuk meg eredményeinket, amelyek – megfelelő intézményes háttér mellett, a fenntarthatóság feltételeit biztosítva – megfelelnek a hosszú távú értékőrzés szándékának.

Az elmúlt két évtizedben lehetőségem volt együttműködni mind a Digitális Irodalmi Akadémia munkálatait összefogó és irányító Radics Péterrel, mind a – Kosztolányi-eredményeink közlésében partnerként mellénk álló – DigiPhil műhelyt vezető Palkó Gáborral. A velük való közös munka során megbizonyosodhattam afelől, hogy most értünk el a digitális (bölcsészeti) technológia alakulásának egy olyan pontjára, amely már nemcsak a kísérletezéseknek, a tévút veszélyét is rejtő, ám annál izgalmasabb kezdeményezéseknek ad helyet, hanem a továbbra is szükséges innovációnak biztos, stabil keretet nyújt.

A bemutatóval egybekötött konferencia sajtóközleménye a Kosztolányi-életművet, nagyobb vonalakban pedig a klasszikusok életművét helyezi fókuszba. A digitalizálás és a digitalizált életművekhez való hozzáférhetőség javulása erősíti a klasszikusok kánonbéli pozícióját? Van ezeknek a folyamatoknak kánonformáló hatása?

Lassan tudomásul kell vennünk, hogy életünk során egyre több mindent digitális eszközök segítségével, különféle internetes platformokon keresztül, számítógépes eszközöket felhasználva végzünk. A fiatalabb, most felnövő nemzedékeknek ez már jószerével természetes közegük. Ezért úgy gondolom, hogy ami nem tudja megtalálni a helyét ebben az újonnan formálódó digitális világban, az feledésre van ítélve, vagy legalábbis kevesek szaktudományos érdeklődése révén őrződhet csak meg az emlékezetben. Ki foglalkozik napjainkban kéziratokkal? A kutatók több-kevesebb időt persze kézirattárakban és levéltárakban is töltenek, de napjainkban ez átalakul: az emberek döntő többsége föltehetőleg már most is azt olvassa – és alighanem a jövőben még erőteljesebbé fog ez válni –, ami a világhálón szabadon hozzáférhető.

Természetesen nem a könyvtárak eltűnéséről beszélek – azok a szaktudomány szintjén nem helyettesíthetőek. De a saját szakmai gyakorlatom is azt példázza, hogy a nemzetközi adatbázisok és digitális könyvtárak legalább olyan jelentős szerepet játszanak már a munkámban, mint a könyvtár és a kézirattár. Tehát az egyes írói életművek digitális jelenlétének, hozzáférhetőségének kérdése – tudatosan kiélezve a választ – lényegében élet-halál kérdés. Természetesen nem egy-két év múlva, de jelenleg egyértelműen úgy látszik, hogy hosszabb távon azok az írók és művek kerülhetnek a kánonok középpontjába, amelyek a digitális világban is elevenek maradnak, digitálisan is tovább tudnak élni. És azoknak az életműveknek a kánonokban betöltött szerepe erősödhet meg, amelyek érdekessé tudnak válni az új digitális-számítógépes megoldások közepette is.

Az irodalomtörténészek egyik új, sokak számára szokatlan, sőt akár idegen, ám annál nagyobb felelőssége, hogy nyitottak legyenek az ebből adódó kihívásokra, és ne hagyják elsikkadni azt, amit a kulturális örökség fontos és hangsúlyos elemének tekintenek. Keresnünk kell tehát azokat a lehetőségeket, amelyek egy-egy művet, akár életművet is izgalmassá tesznek a digitális környezetben élők számára magában ebben a digitális környezetben. Ha ezt sikerül elérni, az már komoly eredmény, s ez lehet alapja annak, hogy néhányakban felébredhet az érdeklődés aziránt is, amit a könyvtárak, kézirattárak, levéltárak rejtenek, ami a nyomtatás világához tartozik. Ők lesznek azonban kevesebben, és ezzel nincs is semmi probléma.

Nem volt véletlen ezért, hogy amikor alig több mint egy évtizede Szegedy-Maszák Mihály elindította Kosztolányi műveinek kritikai kiadását, eleve azzal számolt, hogy a köteteknek nyomtatásban és elektronikusan is meg kell jelenniük, sőt némely szövegek, bizonyos kutatási eredmények inkább a világhálón találhatják meg a nekik megfelelő közeget. Szegedy-Maszák Mihály, aki az összehasonlító irodalomtudomány nemzetközileg ismert szaktekintélye volt, és nagyon sokat tett a magyar irodalom külföldi megismertetéséért, többek között azt is hangsúlyozta, hogy a hazai tudományos-szakmai élet sem zárkózhat el a világ új kihívásai elől. Kosztolányihoz hasonlóan azt vallotta, hogy a gondolkodó embernek érvényes válaszokat kell adnia korának kérdéseire: a kulturális örökség megőrzése nem változatlanságot jelez, hanem a megújulás képességét.

A Kosztolányi-kutatás vezetői – s itt mindenképpen meg kell említeni a kritikai kiadás nyomtatott sorozatának két másik szerkesztőjét, Veres Andrást és Dobos Istvánt is – nem fordítottak hátat a kor kérdéseinek. A „Kosztolányi 2.0” cím is ezt igyekszik kifejezni: nemcsak új alkotásmódokkal és publikálási gyakorlatokkal lehet számolni a világhálónak köszönhetően, hanem a klasszikus szerzők izgalmas megközelítéseivel is.

Hogyan áll a digitális kor kihívásai előtt egy olyan életmű, amelynek már megkezdődött a feldolgozottsága, valamint egy olyan, amely jelenleg nincs a tudományos érdeklődés homlokterében?

A digitális fordulat e téren valójában elmossa a különbségeket. Nyilvánvalóan túlzás lenne azt állítani, hogy az esélyek teljesen egyenlőek, ám sok szempontból kiegyenlítettebbé válhatnak. Azok a művek, amelyek a digitális közegben mintegy gyorsabban életre kelnek, egyfajta előnnyel fognak indulni. Itt nem digitalizálásról van szó abban az értelemben, hogy a papíron létező eredményeket egyszerűen csak meg kell jeleníteni a világhálón. A kérdés, a kutatás tétje az, hogy az irodalmi vagy tágabban a kulturális örökséget elevenné, érdekessé, izgalmassá tudjuk-e tenni a digitális környezet adta lehetőségeket kihasználva, nem pedig a nyomtatás kódjait ismételve.

Ahogy két nyelv között nem létezik tökéletes és minden ízében pontos fordítás, úgy itt sem evidens feladatról van szó. Vannak remekművek, amelyek egy fordításban nem kelnek életre, egy másik fordító viszont sikerre viszi azokat. Ez a helyzet a digitális kiadásokkal is: a digitalizált nyomtatott könyvek nagyon hasznosak a kutatók számára, de könnyen unalmassá válhatnak a szélesebb, főként fiatalabb olvasóréteg szemében. Olyan megoldásokat kell keresnünk, amelyek lényegileg tartoznak hozzá a digitális világhoz, és mégis párbeszédbe képesek lépni egy zömében nyomtatásban megjelent életművel. A klasszikus művek azonban azért váltak klasszikussá, mert nyitottak az efféle változásokra, a más közegbe való átlépésre. A szűkebb keresztmetszetet, azokat, akiken ennek sikere múlik, inkább mi jelentjük, a jelenben élő irodalomtörténészek és digitális bölcsészek. A jó szövegek mindig nyitottak voltak a jövőre és a kihívásokra, s nekünk, tudósoknak és olvasóknak is erre a nyitottságra van szükségünk – sőt, éppen ezt a nyitottságot kell eltanulnunk azoktól a művektől, amelyeket értékesnek és megőrzendőnek mondunk.

Milyen megfontolásokon kell alapulnia a digitalizálást célzó projekteknek?

A digitális kiadások és bölcsészeti kutatások önálló tudományos eredményekkel járnak, sajátos és nyomtatásban nem jelentkező innovációt követelnek. Szemléletmódról, kutatási programról van tehát szó, nem a korábbi eredmények ismétléséről. Ez talán a legfontosabb záloga a digitális bölcsészeti kutatásoknak, és egyszersmind a legkomolyabb kihívás is. Aki erre adja a fejét, annak nyitottnak kell lennie a technikai kihívások és megoldások irányában. Szintén lényeges megfontolás, hogy mennyire valószínű a követett megoldás hosszabb távú fennmaradása a digitális közegben. Immár léteznek nagy nemzetközi projektek és ajánlások. Azért érdemes ezekhez kapcsolódni, mert – egyszerű mennyiségi okokból is – meghatározzák a digitális filológia alakulási irányát, s az újabb platformokra való áttérés során föltehetőleg biztosítják majd az ezeknek megfelelően rögzített, feldolgozott és tárolt adatok átmentését az új keretrendszerekbe. Szintén érdemes kiemelni, hogy a projekteknek lehetőség szerint integrálhatóknak, azaz egymással összekapcsolhatóknak kell lenniük. Az egyik kutatásban született eredményeket, illetve adatokat így nagy eséllyel tudja majd más kutató is fölhasználni a saját munkájához.

A Kosztolányi-művek adatbázisának kialakításánál szempont volt, hogy később összeköthető legyen a digitális kiadásokkal, illetve a kéziratos és nyomtatott szövegek digitális fotói is közzétehetőek legyenek majd az adatbázis tételeihez kapcsolódóan (ez jogi kérdéseket is érint, amelyek szabályozása, tudjuk, szintén a világháló egyik nagy kihívása). Továbbá az adatbázis más bibliográfiai gyűjteményekkel is jó esetben összekapcsolható, amely szélesebb körű sajtótörténeti következtetéseknek lehet az alapja, a digitális kritikai kiadások kódolása pedig lehetővé teszi, hogy szövegbányászati módszerekkel is megközelíthető legyen a közzétett szövegek köre, például a stílustörténeti kutatásokat segítve ezzel. És alighanem közel sem utolsó szempont az olvasók, felhasználók megbecsülése: mint minden tudományos munkánál, itt is alapvető cél, hogy helyes és használható eredményeket tárjunk az érdeklődők elé. Ez nem megy „egy csapásra”, nyilván nekünk is sokat kell tanulnunk ehhez, de azért vagyunk tudósok, kutatók, sőt gondolkodó emberek, hogy ne riadjunk meg ettől, hanem felvegyük a kesztyűt, és merjünk párbeszédet kezdeményezni, adott esetben vitát folytatni a digitális átalakulásból adódó elvárásokkal és fölvetésekkel.

Kérem, mondjon pár szót a digitális kritikai kiadásokról, valamint a Kosztolányi-adatbázisról!

A kritikai kiadások Kalligram Kiadónál megjelenő könyvsorozata előrébb tart – jóllehet Kosztolányi igen kiterjedt életművének még így is talán csak egytizedét bocsátotta eddig közre –, mint a digitális kiadások, amelyek csak az elmúlt évben jöttek létre, és nem is tekintendők minden elemükben véglegesnek, hiszen a digitális átalakulás rendre újabb kérdéseket vet föl. De ami a Petőfi Irodalmi Múzeum DigiPhil műhelyének keretében hozzáférhető, az már képet ad arról a munkáról, amelyet végeztünk, illetve ennek az irányáról. Eddig három Kosztolányi-kötet kritikai kiadása vált a világhálón szabadon hozzáférhetővé: az Aranysárkányé , az Édes Annáé és az Esti Kornélé, valamint folyamatban van a Pacsirta digitális kiadásának elkészítése is.

Két dolgot szeretnék ezek kapcsán kiemelni. Egyfelől a világhálón több Kosztolányi-mű szövege régebb óta elérhető, azonban azok nem a kritikai kiadáson alapuló szövegek. A munkánkat az a meggyőződés vezette, hogy az olvasók kezébe, pontosabban szemei elé jó és megbízható szöveget adjunk. Ez azok számára is fontos lehet, akiket az „írói műhely”, a szövegek alakulástörténete, a kiadások kínálta egyéb információk kevésbé érdekelnek, viszont szeretnek Kosztolányit olvasni. Másrészről a digitális kiadások nem azonosak a nyomtatott könyvsorozattal. Különböznek attól természetesen megjelenésükben: a kritikai kiadások jegyzetei és rövidítései-mellékjelei helyett a szöveg különböző változatai egymás mellé állítva jelennek meg, a mű alakulását a párhuzamosan futó szövegek (jelölt) eltérései révén téve megragadhatóvá. Továbbá a digitális kiadások olyan információkat is tartalmaznak, amelyek a nyomtatott könyvekbe nem fértek bele, ott nem kaphattak helyet, de a digitális közlés során már lehetőség nyílt közzétételükre. Így például az Aranysárkány digitális kiadásában minden nyomtatott kiadás betűhű átirata hozzáférhető az elszántabb érdeklődők számára, vagy az Édes Anna nemcsak korabeli helyesírással olvasható, hanem sokakhoz talán közelebb álló modernizált közlésben is megtekinthető.

A szintén a DigiPhil műhellyel együttműködésben készülő Kosztolányi-adatbázis kevésbé a széles olvasórétegeknek szól, inkább a kutatóknak kínál könnyebb keresési-tájékozódási lehetőséget Kosztolányi életművében, illetve a kritikai kiadás későbbi köteteihez szolgál azokat megalapozó adatokkal. A célja, hogy egy jól rendezett adatbázisban váljanak hozzáférhetővé Kosztolányi műveinek – elsősorban a szerző életében megjelent – közlései. Ez azért nagy feladat, mert a korban szokás volt, s Kosztolányi kiváltképp előszeretettel élt azzal a lehetőséggel, hogy egy-egy mű számos helyen és változatban megjelent. Ez részint a szöveg alakulásának gazdag tárházát kínálja, igen széles körű bepillantást engedve a már emlegetett „írói műhelybe”, azonban komoly kihívást is jelent a filológusnak, hogy föltárja és rendszerezze a különféle forrásokat. Ezeknek az összegyűjtése Kosztolányi esetében napjainkra már elérte a nyomtatás „határait”, s ahhoz, hogy jól használható formában tehessük közzé a kutatási eredményeket, kereshető adatbázisba kell foglalni azokat. Hosszabb előkészítés után ennek kereteit szintén sikerült kialakítani, s jelenleg is folyik az adatok feltöltése az adatbázisba, amely így várakozásunk szerint nemcsak Kosztolányi publikálási gyakorlatáról fog az eddiginél átláthatóbb képet adni, hanem abban is segíti majd a kutatókat, hogy jobban megértsék a kor sajtójának működését, az irodalomnak a korabeli kultúrában és mindennapi életben betöltött helyét és szerepét.