„Amikor nem engem provokáltak, én provokáltam” – Interjú Beton.Hofival

Nehezen jött össze a találkozó, de végre itt vagyunk. Magával ragadt az új élet?

Rappernek lenni egy szuperpozíció. Gyakorlatilag mentesülsz egy csomó társadalmi norma alól, sőt, az azokon való átgázolás még építi is a kultuszod. Magával ragadt az élet, mondhatjuk egyébként. Egy decens, kilenctől ötig tartó hétköznaphoz képest kifejezetten Ozzy vagyok, de maga az eredeti rocksztár definíció Magyarországon azért leginkább fantázia. Amióta kint az album, rendszertelenebbek a napjaim, ez tény, de már előtte se voltam szent:

szerelmes vagyok a létbe, ha jól vagyok, és olyankor könnyű túltolni.

Hogy fér bele így az életedbe a klipforgatás, stúdiózás, albumkészítés?

A zene a top prioritásom jelenleg: ha dolog van, akkor azt pragmatikusan és szigorúan intézem az eredmény érdekében. Tehát, ami energiám marad, azt a zene és vonzásköre kapja. A nihil az inspirációhoz kell, vagy csak ezzel magyarázom magamnak az önpusztítást – majd eldől.

Aki új hullámos rapzenét készít, inspirálódjon is! De miért nem volt jó a régi?

A „régi” nem stimulál, vagy már csak kevésbé.

Vonzóbb számomra a posztmodern tér: több a fúzió, kevesebb a tabu, és van ennek egy punksága.

Ettől függetlenül szerintem, amit csinálok, az valami kutyulék, de ez így szép és izgalmas.

Magyarul több a kockázat.

Nem gondolnám. Nincs tétje igazából, vagy legalábbis nem ebből a perspektívából nézem. Intuitívan dolgozom, szeretem a tökéletlenséget: sajátos romantikával bír. A túlagyalás ki tud nyírni jó dolgokat, ugyanakkor kistestvére, az analitikus vizsgálódás elég jópofa arc – vékony a határ amúgy. Sok spontán tartalmat csináltunk miki357-tel, aki abszolút ezt a vonalat követi, általa is sokat alakult az esztétikai ízlésem és a hozzáállásom a művészethez.

Korábban nem ilyen voltál?

Többet agyaltam jelentéktelen dolgokon, dühös voltam. A Népszínházban jellemzően nincsenek jó sorsok: egy ilyen helyen kicsi az emberek közötti távolság, és kifejezetten nagy a frusztráltság, ami miatt a feszültség is egyre nő. Erre az a reflexszerű válasz, hogy mindig nyitva van a szemed, mindig elemzel, mindig készülsz a balhéra. Toxikus maszkulinitás vesz körül, ami, ha túl akarsz élni, arra sarkall, hogy te is predátor legyél. Amikor nem engem provokáltak, én provokáltam, és inkább tettem ezt, minthogy belém kössenek – egy ideje vetkőzöm ezt le, de még vannak rajtam rétegek. Szeretnék a zene által erősíteni üzeneteket, például hogy az igazi, férfias erő nem fakadhat bántásból, soha.

Ha van ma olyan frissen felkapott előadó, aki pontosan tudja, milyen nehéz út vezet a sikerig, és ezt bátran vállalja, akkor övé a színpad.

Irdatlan mennyiségű döntés van a hátam mögött. A zenei karrierem talán későn indult, de már tizenéves korom óta vonz, csak éppen könnyebb volt elhinnem, hogy ez nem lehetséges.

Ma is nehéz tudatosítanom, hogy vannak hallgatóim – egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

Valószínűleg félek felfogni, nehogy kiderüljön, hogy csak álom. Picit szomorú, hogy csak most, viszont szuper hálás vagyok magamnak, hogy végre. Köszönöm, Ádám!

Mi mondanál, miért a hirtelen jött siker?

Egyszerűen hangot adok a bennem lévő képeknek. Szerintem olyasmi élmény lehet hallgatni az albumom, mintha ott ülnék a szobádban: egyik pillanatban az orrunkba helyezzük a Löwenbräu nyitófülét, aztán megkérdezek valamit, ami miatt a kikapcsolt Samsung okostévét bámuljuk húsz percig.

Ennyi lenne az egész?

Ennyi. Vagy ennél kevesebb, de igazából valószínűleg ez minden.

Egy szám a mindenféle cetlikre írt gondolatokból lesz, vagy abból, ahogy Budapest belvárosában egy tömött villamoson felmondok valamint a telefonomra, vagy abból, hogy egy lány arra kér, freestyle-ban mutassak neki valamint, és akkor utána lehet végre picit csókolozni.

A stúdiómunkáim is hasonlóan kezdődtek: van zene, amit egy barátom konyhájában vettünk fel, egy másikat a szárítógépem tetején. Egyfajta tudatos sodródás ez szerintem, majd a Bódi tesóknak leadom a drótot, hogy faragjanak belőle egy könyvet.

Alig néhány hete volt az első nagy koncerted az egyik legnépszerűbb szórakozóhelyen. Milyen volt először megszólalni bent?

Háromszázötvenen voltak, körülbelül. Egyedül mászkáltam oda-vissza egy steril, fehér, villanyfényes folyosón, mielőtt színpadra léptem. Kint ment az üvöltés, rigmusok. Lepörgött a teljes eddigi életem, az fix. Görcsöltem, izgultam, szorongtam, aztán eszembe jutott mindenki, aki nem lehetett velem – ott megtörtem, és másodpercek törtrésze alatt átbillent valami. Váltottam egy másik vonatra: valahogy így elképzeltem, hogy szakrálisan minden rosszat ott hagyok az ülésen, és egyszerűen átszállok. Picit sikerült megfejtenem magam akkor, aztán tatátok berúgta a restiajtót, és kért egy tripla Domestos shotot.

Sokan könnyen eltűnnek az elején – erre mindenkinek megvan a maga oka. Mit gondolsz erről, különösen most, a zenei pályád kezdetén?

Kopogtatna a szorongás állandóan, de amúgy eddig működtek a receptjeim, nincs okom semmin változtatni, és még van bennem, azt meg most végig fogom szépen ütni. Fejlődnöm kell zeneileg, csiszolódnom, és így tovább.

Irigyeim, rosszakaróim, nemeziseim, rossz hírek következnek: alázattal, de magabiztosan lesz még Beton.Hofi pár évig.

Ölelés.

Tervezel újabb lemezt?

Igen. Idén érkezik egy EP-nyi adag, amivel kiegészül a comic sins egy deluxe mixtape formátumban. Emellett lesznek közreműködések is szép számmal, a többi még legyen titkos.