×

„A Kortárs teret ad”
Interjú Buda Attila irodalomtörténésszel
Hekler Melinda
2018 // 06. 11

Nemrég jelent meg a Kortárs folyóirat 60 éves történetét bemutató könyv Folytonos változásban címmel. Hogyan lehet áttekinteni egy folyóirat közel 800 lapszámát, több mint 50.000 oldalnyi szöveget? Mik a Kortárs folyóirat legnagyobb érdemei? És lesz-e jövője?

Hogyan született meg a könyv ötlete?

Thimar Attila fejéből pattant ki 2016-ban, miután a lap hatvanadik évfolyama is elkészült. Attilában mint jelenlegi főszerkesztőben jogosan merülhetett fel az igény, hogy összefoglalja a Kortárs eddigi történetét, hogy ő is jobban lássa, eddig mi történt a folyóirattal, milyen hagyományt kellene folytatnia, vagy éppen szükséges-e irányt változtatnia. Az évforduló és a szerkesztői megismerési vágy volt az indíték, és én örömmel elfogadtam a felkérést, mert érdekelt a feladat, hiszen a Kortársat a ’70-es évek eleje óta olvasom, noha nem minden közleménye volt örömteli. Az első megbeszélésen nagyjából körüljártuk, hogy mit tartalmazzon súlyozottabban a készülő munka – ekkor döntöttük el azt is, hogy az első, csonka évfolyam miatt 2017-ben szabjuk meg a felső határt. Az elkészült kötet mögött csapatmunka áll: utolsó fejezetét Attila írta, rajta kívül Fodor Bernadett [a Kortárs Online főszerkesztője – a szerk.] korrektori és Ackermann Rita – akivel már sok szép könyvet írtunk, állítottunk össze – tipográfus-szerkesztői segítsége, valamint Tóth Pitya István borítója elengedhetetlen volt a végeredményhez.

Készített már hasonló összefoglaló jellegű munkát?

Több folyóirat-repertóriumot készítettem eddig, de folyóirattörténeti munkám még nem volt. A legfőbb forrást természetesen a Kortárs évfolyamai, a bennük megjelent írások jelentették, mellettük felhasználtam különböző közgyűjteményekben található kéziratos dokumentumokat, iratokat is. Utóbbi nem is volt olyan egyszerű, részben a Kádár-korszak hatalmas apparátusi iratanyaga, részben annak hézagossága miatt. Egyszerre kellett szembesülni dokumentumbőséggel és dokumentumhiánnyal, ami – ismerve az informális ügyintézés általánosságát – egyáltalán nem jelentett újdonságot. Emellett szegényes az utókorra maradt képi források száma, a Kortárs szerkesztőségi szobáiban zajló mindennapi életről például alig sikerült egy-két fényképet megtalálni.

Hogy lát neki egy ilyen munkának?

Az ELTE–BTK Toldy Ferenc Könyvtárában, ami hozzám fizikailag és érzelmileg is igen közel esik, az első számtól kezdve minden évfolyam megtalálható, a régebbieket még én kötettem be annak idején. Messzire nem kellett menni tehát, hogy a legfőbb forrást megtaláljam, de az anyaggyűjtés azért verejtékező és nyugtalanító volt némiképp. Először a hatvan évfolyamot az első oldaltól az utolsóig átnéztem, lefényképeztem minden szám tartalomjegyzékét, valamint azokat az oldalakat, amelyekről előzetesen úgy gondoltam, hogy a monográfia megírásához szükségesek lesznek. Nagyon sok felvételt készítettem, és olvasás közben kimondottan időutazásban volt részem – tudom ajánlani ezt az élményt mindenkinek –, tettenérve, felidézve az 1990 előtti időszak politikájának és ideológiájának igényeit, egyesek megfelelési kényszerét, mások elutasítását és a többség belenyugvását – cserébe a megszólalás lehetőségéért. A főforrás mellett kíváncsi voltam arra, hogy a Kortársnak milyen visszhangja volt a sajtóban, szaksajtóban, ehhez A magyar irodalom és irodalomtudomány bibliográfiája köteteit használtam közvetítő forrásként – az éves kötetek tartalmazzák például azokat az eltérő tárgyú vitákat, amelyekhez a Kortárs írói közleményei csatlakoztak. Mindez adta a külső megfigyelés szempontját.

Sokszor tettek említést a Kortársról az elmúlt évtizedekben?

A korai Kádár-korszakban a kulturális irányítás nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az írók, bár (politikai) véleményalkotó szerepük a korábbi évekhez képest elhalványult, legitimálják az új politikai hatalmat. Ezért a párt hivatalos irányzatát képviselni hivatott egyetlen napilap, a Népszabadság a ’70-es évek elejéig több-kevesebb rendszerességgel hírt adott az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Nagyvilág, majd az Új Írás és más vidéki irodalmi lapok új számairól, jelezve az aktuális irányvonal kívánalmait: például kevesebb irodalom legyen, több élet! Ami azt jelentette, hogy ne kifogások kísérjék a kádári társadalomátalakítást, hanem elismerések – és a hibák, zsákutcák elhallgatása. Ezt a cél szolgálták az úgynevezett főszerkesztői értekezletek is –minderről szó esik a kötet bevezetőjében. Meg kell említeni, hogy a rendszeren belüli és kívüli ideológiai különbségek nemritkán személyes ellentétekben is megmutatkoztak, vagy azokat eredményezték. Az 1973-as olajválság azonban átrendezte a világ gazdasági viszonyait, hatást gyakorolt többek között a kultúra működésére is, és a keleti blokk eladósodása, az ezzel járó számtalan bizonytalanság a ’70-es évek második felétől bizonyos lazulást eredményezett a megjelenési szigorban, néhány tabutéma folyamatos fennmaradása mellett.

1990 után az egyközpontú elvárás és engedélyezés megszűnt. A szabadság és az önállóság lehetősége avval párosult, hogy a politikai kiválasztás helyébe a teljesítmény és a gazdasági lehetőségek megteremtése lépett/léphetett. De egy olyan kis kulturális piacon, mint a magyar, szükség van másodlagos (anyagi) forrásokra, amit vagy az állami, vagy a magántőke tud biztosítani. Elvileg bármelyik megfelelő – kérdés az, hogy a támogatásért mit vár el cserébe.

Miben különbözött a Nagyvilág a Kortárstól? Miért szűnt meg az egyik, és a másik miért maradhatott fenn?

A Nagyvilág fontos folyóirat volt, alapítása szerint az idegen nyelvű irodalom közvetítésére vállalkozott. 1956-os indulásakor, a nyugati kultúrától való elválasztottság évei után írók és olvasók számára igen fontos, közvetítő tevékenységbe kezdett ezzel. Közléspolitikáját természetesen ugyanúgy befolyásolta a kulturális irányítás, mint más lapokét, de jelenléte, folyamatos megjelenése mégis a kulturális zártság feoldását szolgálta és mutatta.

A lap 2016-os megszűnésének összetett okai voltak. Legfőképpen az játszott szerepet, hogy a ’80-as évek végétől a hazai könyvkiadás megszabadult korábbi fékeitől, politikai ballasztjaitól, tartalmilag és intézményileg is sokszínűvé vált, s a Nagyvilág értelmiségi olvasóinak nem volt szükségük a lapra tovább, mert máshonnan is beszerezhették mindazt, ami érdeklődésüket kielégítette s korábban csak a Nagyvilágban jelenhetett meg.

A Kortárs megszűnése ugyan 1989 után nem volt borítékolva, de hosszú ideig anyagi gondokkal küszködött. És ahogyan az ország egészének, a Kortárs addigi szerzőinek is, kinek-kinek magának számot kellett vetnie azzal, mit gondol az 1957 utáni évtizedekről és azokban saját magáról. Magyarországon az irodalom és a művészetek időről időre túlpolitizáltak voltak, ami erős csapdahelyzetet eredményezett: olyan feladatokkal ruházta fel az alkotókat, illetve olyan feladatokra érezték magukat hivatottaknak, ami szakmabeli politikusok dolga lenne/lett volna. Ráadásul ehhez a helyzethez sem egyik, sem másik fél nem tudott tárgyilagosan viszonyulni – a hatalomban bízó értelmiségi, ha meg akar maradni annak, legtöbbször menekülni kénytelen attól, amihez korábban közeledett. A hatvan évfolyam végigolvasása – és ebből a szempontból viszont a kilencvenes évek elejétől tartó időszak a fontos – azt mutatja meg, hogy a korábbi közlési szokások fenntartása mellett folyamatosan keresett kitörési pontok (a kritikai hang sokszínűsége, a képi kultúra erősítése, a hordozó közeg változatossága) olyan olvasói csoportokat is be tud vonni, akik, reméljük, még egy ideig biztosítani tudják a Kortárs megjelenésének jogosultságát, nem elfeledkezve természetesen a szépirodalom képviselőinek változatos jelenlétéről.

Talán az irodalom fiatalabb nemzedékére már nem annyira jellemző, hogy átpolitizált lenne?

Teljes mértékben azt gondolom, hogy az egyetlen normális módja az irodalmi életben való létezésnek és alkotásnak a személyes választás. El kell dönteniük az alkotóknak, a művészeknek, hogy mely fórumokat tartják érdemesnek arra, hogy azokon/azokban szó essen bizonyos témákról, s ők is részt vegyenek, hol aktívan, hol hallgatóként – és a választás a művészi értékek mentén történjen. A lényeg, hogy ne egyoldalú legyen az, amit mondanak, és ahol elmondják.

Volt a Kortárs folyóiratnak legjobb évtizede vagy legérdekesebb lapszáma?

Legjobb írók voltak inkább.

Élnek még?

Szerintem inkább ne sértegessünk. Az biztos, hogy vannak olyan szerzők, akiket annak idején hatalmi érdekek felemeltek, fiatal íróként (származási alapon) mély vízbe dobtak, és aztán ők nagyot koppantak, mert valós értékek nem igazán voltak mögöttük, pontosabban nem találtak nyelvet az ölükbe hullott előny érvényesítéhez. Persze az is igaz, hogy kevés a konzekvens és teljes egészében egységes életmű, s a ma szempontrendszere más, mint az ’50-es, ’60-as, ’70-es éveké volt. A Kortárs-monográfia is kiemeli a kezdetből Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mándy Iván nevét, de nem akarok ebben a vonatkozásban sem névsorolvasást tartani – őket is csak azért említem, mert életművűk fajsúlyos része 1957 után keletkezett vagy jelent meg. Azért a felsoroltak mégis érzékeltethetik, hogy az irodalom, a művészetek fontos feladata – ha van egyáltalán ilyen – az, hogy autonóm szerzők autonóm világokat teremtsenek, s ne ilyen-olyan elvárásoknak akarjanak megfelelni.

A politika számára nagyon fontos volt az irodalom annak idején. Ma ez mintha kevésbé lenne így.

1956. ősz végétől a politika az értelmiség megnyerésének eszközeként nézett az irodalomra, és ez deformálta az irodalmat, túlságosan történelmi korhoz, ideológiai követelményekhez kötötte, szóval provinciálissá változtatta. De ez ne tévesszen meg senkit. Az irodalom mindig is nagyon fontos volt, és ma is az, csak a tárgyilagos szemléletét befolyásolni kívánó, előfeltételektől mentes, jó irodalomra szükséges most gondolni. A mai középgenerációs vagy fiatal íróknak, költőknek, akik a jelen és a közeljövő szemléletét megnevezik, egyben alakítják, a saját legfontosabb problémáikat kell megfogalmazniuk, ami nem kevesebb, mint az előttük járóké, de más. Minden történetnek van egy aktuális és egy azon túllépő része. Úgy körüljárni az elsőt, hogy ne ragadjon a keletkezés, megírás idejéhez a második – talán csak ennyi a kulcs. Szembenézni a saját, kis világgal, és meglátni benne azt, ami túlmutat rajta. Nem direkt üzeneteket írni, de visszaadni egy világérzést. Ennél többet az irodalom nem akarhat, ennél kevesebbel nem érheti be.

Sorra szűnnek meg a nyomtatott médiumok. Úgy látszik, most egy ilyen korban élünk. Az online sajtó nyomja el a nyomtatottat?

Olvasási szokások és divatok változtak már máskor is, a nyomtatott könyv fölöslegessé tette például az egyedi előállítású kódexeket, de az elektronikus médiumok is lehetnek egymás konkurensei: a YouTube zenecsatornái nyilván befolyásolták és befolyásolják a megjelenése előtti hangrögzítés visszahallgatását. Megszűnés és létrehozás normálisan dinamikus kapcsolatban állnak egymással, változnak a közvetített művek, változik az olvasóközönség, változik a köztük lévő csatorna. Az igazi kérdés az, hogy a megszűnés (és az életrehívás) kiváltója az irodalom, a művészetek, a hírszolgáltatás minőségi képviselete, vagy valami más felől érkezik. Én például úgy látom, hogy a nyomtatott sajtó külső igényű visszaszorulása következtében a hírszolgáltatás egy része erőteljesebb lesz az elektronikus sajtóban – pozítiv formájában: több hírrel, vagy negatívban: a hírek elkerülésével –, s ez látszik talán úgy, hogy az online sajtó tönkreteszi a nyomtatottat. Holott a látszat csak következmény. Egyébként a nyomtatott és az online sajtó kiegészítik egymást, másként – bővebben, szűkebben – közvetítve például ugyanazt, s az utóbbi alkalmazkodik bizonyos felhasználói szokásváltozáshoz, célzottá és gyorssá téve az információáramlást. De mindkettőnek megvan a maga helye és szerepe, s ha van gazdasági erő és szándék bármelyik működtetésére, csak az olvasóközönség eltűnése indokolhatja megszűnésüket.

Mi a Kortárs feladata ma?

Úgy érzem, a Kortársnak napjainkban nem annyira kanonizáló szerepe van, inkább adjon helyet mindannak, amiből irodalmi vagy művészeti (képzőművészeti) szempontból életművek épülhetnek. Vagyis ne néhány, behatárolt számú szerzőre épüljön egy-egy szám, egy-egy évfolyam, hanem egy bizonyos színvonal fölött igyekezzen mindenkit közölni, bízva a pálya későbbi alakulásában. Evvel párhuzamosan értékelődik fel a lap kritikai rovata, ami szintén kitörési pont lehet a jövő felé.

Milyennek gondolja a mai kritikákat? Nem megy egyre nehezebben a véleményformálás?

Úgy látom, hogy a kritikusok sokszor nem mertek véleményt alkotni, pontosabban azt megjeleníteni, mert olyan társadalmi elvárás nyilvánult meg velük szemben, ami sok esetben félelemgerjesztő volt: politikai, szakmai, személyi sértettségekre gondolok. Pedig szerepük az értékrendállításhoz elengedhetetlen. És bár napjainkban nyilván van a felsoroltak miatt is óvatosságra adó ok, de talán legalább ennyit számít a világosan látott, képviselhető értékrend hiánya. Ami legfőképpen nagyon sok előzetes ismeretből és tapasztalatból, s megközelítésben a tárgynak szóló komolyságból tevődik össze.

Lesz-e Kortárs folyóirat még tíz év múlva Ön szerint?

Sajnos nem látok a jövőbe, de azt látom, hogy a Kortárs szerzői között most is egy generációváltás zajlik. Az új nemzedék mindig mást, egy kicsit mást képvisel, mint az előző. A Kortárs jövője tőlük függ, hogy mennyire érzik magukénak, mennyire tudják olyan szépirodalommal: versekkel, prózával és kritikai irodalommal megtölteni, ami őket is érdekli. Fontos, hogy inspirálólag hassanak az irodalmi élet többi szereplőjére, s legfőképp az olvasók számára nyújtsanak élményt írásaik. Nyilván a szerkesztői szándék ugyanilyen fontos egy-egy szám összeállításában, és amennyiben a szerkesztőség a jövőben is, ugyanígy, mint most, ki tudja tágítani a határokat az irodalmon túli határterületekre, akkor az a Kortárs folyamatos megjelenését segíti. Egyébként pedig szükség van erre a fórumra, és nagy veszteség lenne, ha eltűnne.

Leadfotó: Maczelka Csaba

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben