Világló elmeélek – az emlékezés analízise

A Párhuzamos történetek óta sokakban ott lüktet a felismerés, hogy Nádas Péter a kortárs próza egyik legnagyobb alkotója, és még ehhez képest is meglepő ez az újabb monumentális regénykonstrukció. Miatta jó olvasónak lenni azzal a tudással, hogy megmenekültünk a II. világháború borzalmaitól, és mindattól, amit a 19. század végétől 1956-ig elénk tár. Az 1942-ben született író nemcsak az irodalom, a történelem, a pszichológia és az idegen nyelvek terén bír szerteágazó tudással, de otthonosan mozog az építészet, a divat és a fotográfia közegében is. Műveltsége a nyelvfilozófiától a lételméletig, a genetikától a fizikáig különböző művészeti és természettudományi ágakat ölel fel. A Világló részletekben történelmi források és szépirodalmi alkotások nyomán rendszerezi ismereteit. Kutat, analizál, felülbírál, szintetizál. Ars poétikáját erre a könyvre vonatkozóan így fogalmazza meg: „azon vagyok, hogy memoárjaimban ellenőrzött adatokat közöljek, ne legyen dokumentálatlan adat ebben a könyvben, s mielőtt meghalnék, elválasszuk egymástól a látszatot a valóságtól, a realitást a fantáziától”.

Saját emlékei és mások tapasztalatai gyakran ellentmondásosak, ami diktatúrák idején nem meglepő. Nádas viszont nem tér ki az ellentmondások elől, vizsgálati módszere a források, gondolatok ütköztetése. Az ideológiai és az egyéni érdekek alapján átalakított memoárok (pl. Nádas Magdáé), az elhallgatott hírek és a meghamisított dokumentumok eltérő narratívákhoz vezetnek, s ez esetben Nádas saját memóriájának – továbbá az őt megerősítő tényeknek – hisz. Mi pedig neki. Ugyan ki lenne oly elbizakodott, hogy a számtalan történelmi forrást adaptáló mű igazságtartalmát kivizsgálja levéltári adatok, múzeumi anyagok, szépirodalmi művek alapján? Ki utazna el Franciaországba azért, hogy munkatáborok után kutasson a túlélők pontatlan emlékezetére hagyatkozva? S mi végre? Hogy hozzászoktassuk a szemünket „Le Vernet nagy semmijéhez”.

Nádas átvilágítja ismereteink szerkezetét és a tudás celláit. Kísérletet tesz az emlékezet működésének ábrázolására. Ő is a prousti memotechnika hagyományain halad, az érzékek felől közelít. Könyvének indikátorai érzéki észleletek: képek, hangok, szagok, melyek kellemes vagy traumatikus élményekhez kapcsolódnak. Az impressziók látszólag asszociatív módon szervezik a nagyon is strukturált kötetet. Az emlékek az ismétlés alakzataiként ritmikusan térnek vissza s rendeződnek el. Gyakran földrajzi helyek a visszacsatolási pontok. A fejezetekre nem tagolt beszédfolyam nem kínál tipográfiai, csak topográfiai pihenőket: hidakat és házakat a külső- és belsőépítészetileg megidézett Budapesten.

A monarchia koráig visszatekintő zsidó származású család történetét sűrűn átszövik az üldöztetéshez kapcsolódó kínzások a holokauszt, a fehér és a vörös terror idején. Az elbeszélő II. világháborús emlékképei, a zsidóüldözés családtagokra gyakorolt hatása, az illegalitásban működő kommunisták hősiessége végig fenntartja az olvasó érdeklődését. Az esszészerű ideológiai futamokat az elbeszélő reflexiói és az aktuálpolitikai áthallások teszik érdekessé. Viszont a híres jogász Mezei Mór (apai dédapa) parlamenti felszólalásának olvasásakor – a hírhedt tiszaeszlári koncepciós per (1882–83) kapcsán – kissé lanyhul a figyelem, bár a beszéd beemelésének funkciója világos: „Az igazságnak ki kell derülnie, az igazság nem a zsidók érdeke és bizonyosan nem az eszlári metszők érdeke, hanem a jogállam és az emberiség közös érdeke.” Kristálytiszta érveléssel kell megállítani a fajgyűlöletet, a jogilag aggályos eljárásokat, őrizni kell a liberális demokrácia értékrendszerét és közvetítőit.

Nádas könyve történelmi léptékűvé terebélyesedő családtörténet és egzisztencialista regény, amely az egyén emlékezetén keresztül tesz kísértetet egy, a közösség számára is elfogadható igazság felmutatására. Hitelességtörekvés, kíméletlen objektivitás jellemzi beszédmódját szikár mondatok, mellbevágó retorikai megoldások, saját belső hang, mindent kicsontozó logika, érzéki és esztétikai látásmóddal társítva. Nála a hétköznapi dolgok is jelentőségteljessé lesznek, nem beszélve az ábrázolt alakokról.

Az I. kötet olvasásakor furcsálhatjuk, hogy a szerző ősei – apai dédapjától, Mezei Mórtól Nádas Lászlóig – milyen különlegesek, nagy koponyák. Kivéve az apai nagyapát és az anyai nagyanyát, akik inkább ösztönlények, de kártékonyságukban még ők is lenyűgözők. A családtörténet szépséges és művelt homoszexuális öngyilkosai (apai ágon Nádas György, anyai ágon a tabuként emlegetett Elemér), a La Vernet-i internálótáborban meghalt Aranyossi Pál vagy a szülők, akik az egyenlőségeszmét szolgálják (gyermekeik, Péter és Pál helyett), mind-mind csodálatra méltó alakok. Bár az édesanya a mártír helyett a „hülye” jelzőt kapja. A komplex kapcsolatrendszerek és az árnyalt lélektani ábrázolás mellett mégis idealizáltnak tűnnek, ami érthető, hiszen egy árva gyermek emlékeiből kelnek életre a szülők, másrészt az író egyedi nyelvhasználata és látásmódja kelt bennünk egyedi benyomást. S hogy mennyire hiteles a családtagok ábrázolásában a valóság szövete, s mennyire uralja Nádas világát a fikció vagy az egyéni mítoszteremtő fantázia, nehezen bogozható ki. A kiemelkedő karaktereken túl talán csak a professzionalista pontosság és a hihetetlen emlékezet kelt gyanút az I. részben, míg a II. kötetben éppen ellenkezőleg, a „nem emlékszem” válik hihetetlenné.

A II. egységben lepleződnek le a szülők (Tauber Klára és Nádas László) politikai tévedései és kiszolgáltatottságuk. Mítoszalkotás és mítoszfosztás szempontjából a Harmonia Caelestis is eszünkbe juthat, bár Nádas nem táplálja ezt a reflexiót. Miközben regényében megjelöli kedvenc szerzőit – köztük Thomas Mannt, és ennek a regények a József és testvérei mellett lenne a helye –, minduntalan partra veti Mészöly Miklós nevét. Mivel a Világló részletek abszolút befejezetlennek hat, ezért folytatásától ezeknek a később meghatározóvá váló kapcsolatoknak a kibontását várjuk. Mészöly demenciáját látva Nádas már nem engedheti meg magának tudata szétesését, emlékei elvesztését, ezért végez számvetés jellegű nagytakarítást.

A képek és a szavak kezdetben jelentés nélküliek, vagy téves asszociációkkal társulnak: csak lógnak a tudat szerkezetén, s csupán idővel, az absztrakciós képességek fejlődésével, a különböző szituációk révén és a megértés többszörös revíziója során nyerik el jelentésüket: „Most ugyan nem értem, amit akkor érteni véltem. Mert amikor megváltozott a helyzet vagy a beszédhelyzet, akkor megint nem értettem.” Nádast nem a felidézett emlék érdekli, hanem annak szerepe és beépülése az ő személyes családi determinizmusokkal terhelt és áldott fejlődéstörténetébe. Az emlékek mozaikosak, vannak csomópontok, miközben a világ megértése folyamatos: „a jelenet részleteihez reggelente óvatosan visszatérek, újrajátszom, ízlelgetem és értelmezem, s ettől újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból és más távoli részletekhez kapcsolódnak”.

Nádas Péter arra törekszik, hogy önmagát és történelmi tapasztalatait hitelesen elbeszélje – ehhez minden tudása megvan, de a miénknél biztosan több, így omnipotens narrátorként fogadjuk el. Felkutatja a tényeket, feltárja az összefüggéseket, az immár mindenki számára kivilágló valóságrészleteket, így teremt egy magára zárt, ugyanakkor kifelé tekintő koherens világot. Kiélezett érzékeivel és metsző elméjével elvégzi saját emlékei és történelmi múltunk analízisét, megvonja a fikció és a tények határvonalát, s teszi ezt Janus-arccal: a modernizmus anakronisztikus teljességigényével és a humanista értékőrzés utópisztikus hitével.

Nádas Péter: Világló részletek – Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II., Jelenkor, 2017,

Leadfotó: Valuska Gábor