• „Eddig is karanténban éltem” – interjú Kepes Andrással

    2020.12.01 — Szerző: Jónás Ágnes

    Az Istenek és emberek című regénye bestseller lett, és máris itt az új könyve, A boldog hülye és az okos depressziós. Most is őszintén írt mélypontjairól, derűs pillanatairól, újságírásról és a televíziós kulisszákról is. Kepes Andrással a pandémiáról és a halálról is beszélgettünk.

  • Kepes András  Fotó: Máté Péter
    Kepes András
    Fotó: Máté Péter

    Új könyvében nem csupán a boldogság nyomába ered, nem csak azt kutatja, mitől érezhetjük jól magunkat – A boldog hülye és az okos depressziós önvallomás és kulturális kalauz is. Mi sarkallta arra, hogy ezúttal ilyen típusú könyvvel ajándékozza meg az olvasókat?

    Popper Péter bonmot-ja, hogy „manapság az ember intelligens és depressziós, vagy boldog és hülye”, azóta foglalkoztat, amióta hallottam tőle. A vélemény nyilván keserű és ironikus, de úgy gondoltam, mostanában annyi ember életérzését tükrözi – néha az enyémet is –, hogy érdemes rászánni egy eszmefuttatást, vajon igaz-e. A nehézséget az jelentette, hogy nehéz meghatározni, ki az okos, ki a hülye, és jól használjuk-e egyáltalán a depressziós szót. A boldogsághoz pedig másként közelítenek a vallások, a mesék, az irodalom, a pszichológia és a hétköznapi gondolkodás. Boldogsághisztériában élünk, boldogság- és sikerguruk árasztanak el bennünket, hódítanak a segítő-, illetve a közhelyes életvezetési tanácsokat adó könyvek. A népszerűségükből is látható, milyen sok ember igényli a vigasztalást, a biztatást, különösen egy világjárvány idején. A bizonytalan állapot jó ideje tart, és számos oka van annak, hogy miért keresi a helyét a világban az emberiség. Az én könyvem nem életmódtanácsadás, hanem esszé – egy gondolatkísérlet, ami ha segít másoknak, annak csak örülök. A pszichológiát és a kultúrtörténetet hívtam segítségül, a könyvbéli példákat pedig főként a saját tapasztalataimból merítettem, mert azt ismerem a legjobban.

    Figyelemfelkeltő, mondhatni, provokatív a cím. Mikor érezte legutóbb boldognak magát? És hülyének vagy depressziósnak?

    A cím valóban provokatív, de a kiinduló popperi idézet is elég sarkos. A valóságban valamennyien néha vidámak, máskor rosszkedvűek, néha okosak és gyakran hülyék vagyunk. A saját életemből is tudok példákat hozni mindegyikre, a könyvben ezt meg is teszem. Szerintem ez teljesen normális, egy egészséges ember érzelemvilágához mindez hozzátartozik. Az ember érzelmi készletében sokkal több a negatív, mint a pozitív érzés: félelem, harag, bánat, gyűlölet, undor, kétségbeesés, gyász, csömör. Forgács József kutatása bizonyítja, hogy a szomorúságnak például számos előnye van: ilyenkor az ember jobb megfigyelő, kevésbé hiszékeny, empatikusabb, jobban működik a memória, jobb a koncentráció.

    Az érzelmek változatossága nélkül nem lenne művészet. A boldogság szót – éppen a képlékenysége miatt – magamra ritkán használom.

    Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós
    Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

    A derű kifejezést jobban kedvelem. Azt jelzi, hogy voltak előtte fellegek, és lesznek is. Alapjában véve derűs alkat vagyok. Ez szerencse, mert boldogságguruk és tréningek ide vagy oda, az alapvető lelkialkaton legfeljebb tíz–húsz százalékban lehet változtatni. Húsz évvel ezelőtt egy olyan életszakaszomban, amikor túl sok minden összejött, depressziós is voltam. Ez nem azonos a rosszkedvvel, ahogy sokan használják, hanem olykor hónapokig tartó kedélybetegség, amit többnyire csak gyógyszeres kezeléssel lehet orvosolni. Elég sokan éltek meg hasonló helyzeteket, csak szégyellik. Pedig nincs ezen mit szégyellni. Mindenféle érzelmet meg kell tanulnunk feldolgozni.

    Hogyan képzeljük el önnél az alkotói folyamatot? Bezárkózik, és csak ír, esetleg szabadságot vesz ki?

    Irigylem a pedáns szerzőket, akik minden hajnalban felkelnek, néhány óra alatt teljesítik a maguknak kiszabott napi penzumot, és szorgalmas hangya módjára gyűjtögetik az oldalakat. Többször jártam Szentkuthy Miklósnál, ő reggel nyolc órára már készen volt a nem csekély napi adagjával, utána már csak zenét hallgatott, albumokat nézegetett, és barátokat fogadott. Thomas Mann két nyomdakész oldalt írt naponta, és ha beteg volt, kiíratta magát az orvosával, hogy ne legyen lelkifurdalása. Ennél én szétszórtabb vagyok, még akkor is mindent átírnék, amikor már nyomdába adtam a kéziratot. Az életmódom se teszi lehetővé ezt a munkamódszert. Reggel felkelés után elkészítem a kisfiam tízóraiját, aztán elviszem iskolába, előadásokra és egyetemi óráimra készülök, részt veszek a háztartás vezetésében, aztán amikor már szorít az idő, kapkodni kezdek. Számomra a legjobb múzsa az előleg és a határidő. Szerencsére ezt a családom is méltányolja – a feleségem támogat abban, hogy ilyenkor elvonuljak vidékre. Inkább, mint hogy otthon hisztizzek. De egy-egy témát amúgy is sokáig, néha évekig érlelek magamban, forgatom a fejemben, olvasok hozzá, jegyzeteket készítek. Most is egyszerre két könyvet nevelgetek.

    Kepes András  Kép forrása
    Kepes András
    Kép forrása

    Melyik volt az a fejezet vagy az a rész, amin sokat tipródott, aminek a „kiírása”, a megalkotása valamiért önnek nagyon feladta a leckét?

    A könyvben van néhány oldal, ami természettudományos ismeretekre épül. Amikor a világ megértésére törekszünk, egyre finomodó modellekben gondolkodunk. Úgy éreztem, hogy a társadalomtudományok által kínált modellek mintha megfeneklettek volna, és elkezdtem természettudományos ismeretterjesztő filmeket nézni, könyveket olvasni. A kvantumfizikáról olvasva megragadott Niels Bohr állítása, hogy „a valóság alaptermészete a bizonytalanság”. Arra gondoltam, milyen görcsösen ragaszkodunk a bizonyossághoz, az egyértelműséghez, az ok-okozati láncolatokhoz egy bizonytalan világban. Aztán mindig találunk egy-két okot, hozzá „bűnösöket” és fekete-fehér megoldásokat, ideológiákat. A kvantumfizika a véletlenek, az egymás melletti jelenségek, a valószínűségek világa. Ez a modell sokkal alkalmasabb lenne, hogy elfogadjuk a kételyt, a bizonytalanságot, sokkal jellemzőbb a mai világunkra. Akkor segítséget kértem egy gyerekkori barátomtól, aki már az iskolában is súgott nekem fizikából. A pszichológiai részeknél is kértem segítséget egy professzor barátomtól.

    Sok szó esik ebben a könyvben újságírásról, riporterkedésről. Nemrégiben a Hírstart új podcastszolgáltatást vezetett be, melyben női mesterséges intelligenciát alkalmaz, aki megszerkeszti, felolvassa nap mint nap a híreket, és még a vágási feladatokat is ellátja. A szakmabeliek közül néhányan már most pánikolnak, hogy mi lesz így velük, vajon feleslegessé válnak-e. Ön hogyan látja a televíziózás és az újságírás jövőjét?

    Sokra becsülöm a női intelligenciát, persze a férfit is. A mesterséges intelligencia egyre több információt lesz képes egyre gyorsabban feldolgozni, bizonyos feladatokat már ma elvégez az ember helyett, miközben sokkal sikeresebb az álhírek gyártásában is. Nagy botrányt kavart például néhány éve, amikor napvilágot látott egy olyan Obama-beszéd, amit az amerikai elnök sosem mondott el. A deepfake képes letapogatni és reprodukálni a mimikát, a száj- és arcmozgást, a mozdulatokat, a hangot és az intonációt, a korábbi kép- és hangfelvételekből olyan új beszédet tud létrehozni, amelyet nem lehet megkülönböztetni a valóságostól. Azt szoktuk mondani, hogy „csak azt hisszük el, amit látunk”. Eljutottunk oda, hogy már azt se hihetjük el.

    A mesterséges intelligencia nem ismeri a morált, csak a természetes intelligencia, vagyis az ember. Minden kételyünk ellenére csak az emberben bízhatunk.

    Nem tudom, feltűnt-e önnek, hogy mióta okostelefonok és blogoldalak léteznek, jóformán mindenki író és fotós, vagyis annak nevezi magát. A dilettantizmust elkerülendő milyen tanácsokat adna kezdő íróknak vagy riporternek?

    A „hülyebiztos” fényképezőgépek elterjedése és népszerűsége idején Susan Sontag a fotót korunk népművészetének nevezte. Aztán jöttek az egyszerű videokamerák, újabban az okostelefonok, a blogok, a vlogok, a podcastek – most ez korunk népművészete. Ettől még megmaradt a fotóművészet, és a szakértő szem jól meg tudja különböztetni egymástól az amatőr operatőrt és a profit. Ugyanez vonatkozik az írásra és a riporterségre. Szerintem az jó, ha egyre többen igyekeznek technikai eszközök segítségével is kifejezni magukat. Egészen eredeti és kiváló amatőr munkákat is láttam már nem egyet. Ha az iskolai oktatásban sikerülne fejleszteni a minőségérzéket, akkor jobbak lennének az amatőr munkák, és több ember lenne képes megkülönböztetni a gagyit a minőségtől. Minden a helyére kerülne.

    Kepes András  Fotó: Bielik István/24.hu
    Kepes András
    Fotó: Bielik István/24.hu

    Miben látja ma az emberiség legnagyobb „betegségét”?

    Most épp a koronavírusban, de nyilván átvitt értelemben kérdezi. Nem hiszem, hogy az emberiség beteg. Inkább kiszolgáltatott. Ha követi a híreket, mit lát? A klímakatasztrófa és a környezetszennyeződés fenyegető árnyékát, a világ több részén éhínség, háborúk, etnikai és vallási feszültségek, terror, százmilliós migráció, növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, az egészségügy és az oktatás kritikus állapota, és most még világjárvány is... Másfelől fantasztikus a technológiai fejlődés, az orvostudomány, a biotechnológia, az alternatív energiák, az agykutatás, a digitalizáció, a mesterséges intelligencia kutatásának is elképesztők az eredményei. A technológia és a tudomány 21. századi, miközben a gondolkodásunk és a reakcióink úgy működnek, mintha még mindig a szavannákon kóborolnánk. Csoda, ha az emberiség elbizonytalanodott?

    Ír a könyvben gyerekkoráról, a szorongásairól. A felnőtt Kepes András mit tanácsolna a gyerek Andrásnak? Milyen útravalókkal látná el?

    Csak annyi mondanék neki: nyugi!

    Hogyan hat önre a koronavírus-járvánnyal együtt járó bezártság, a hírek, a kommentek, a lemondott közönségtalálkozók? Volt mélypontja?

    Régóta nem vagyok már nagy társasági ember. Szívesen ülök otthon a családommal, olvasok, írok, filmet nézek. Félig-meddig eddig is karanténban éltem. A lemondott előadásokat sajnálom, de ez az ésszerű ilyen körülmények között. Azóta sok online felkérést kapok, áprilistól pedig szinte tele van a naptáram. A járványról szóló híreket követem, vigyázok, amennyire lehet, de nem vagyok pánikban szerencsére.

    Ami legjobban hiányzik, hogy azokkal a gyerekeimmel, unokáimmal, akikkel nem egy háztartásban élek, nem találkozom. Féltenek.

    Gyakran beszélünk telefonon, a külföldön élőkkel FaceTime-on, hogy lássam is őket, de nem lehet megölelni, megsimogatni egymást. Általános az elmagányosodás. De ez is elkezdődött már a karanténtól függetlenül. Amikor én a televíziós pályámat kezdtem, még csak egy csatorna volt: mindenki azt nézte, és másnap mindenki arról beszélt. Közösséget teremtett a tévé, a mozi, a színház, a kocsma, a társaság. Ma mindenki a saját telefonját nyomkodja, csetel, saját Netflix-sorozatát nézi, magányosan. Erre jött a karantén, ahol némely család harminc négyzetméteren összezsúfolódva él, esetleg elveszítették a munkájukat, anyagi nehézséggel küzdenek, nő az indulat, az elkeseredés, magukra maradtak a traumáikkal, és hiába várnak valódi állami segítségre. Ez a gond. Nem pedig az enyém.

    Az élet végcélja a halál. Aki ezt megérti, nem fél” – mondja Freud. Egyetért ezzel? Egyáltalán fél a haláltól vagy az odáig vezető úttól?

    Szerintem az élet célja az élet. A vége a halál. Nem félek tőle, csak az nyomaszt, hogy fogynak a kortársaim, köztük sok barát. A Covidtól függetlenül is, de ez már a korommal jár. Húsz éve a halál egyszer már megfricskázta az orromat, akkor megkóstoltam ezt az érzést, aztán sikeresen meggyógyultam. Nem is gondolok rá. Úgy vagyok vele, mint Woody Allen: „Nem félek a haláltól, csak nem szeretnék ott lenni, amikor jön.”

    bb


  • További cikkek