Esőben ázó öröm-mosoly – Tót Endre Printed Matter 1971–1981 kiállítása az ISBN könyv+galériában

A történelem ismétli önmagát. A divat mindig újrahasznosítja a retrót. A művészetben is akad olyan alkalom, amikor egy korábbi tanulság újra aktuális lesz. A Tót Endre 1971 és 1981 között készült munkáiból összeállított kiállításon végig érzékelhető ez a kettősség, az akkor és a most jelenléte egyszerre. Nagyon friss, nagyon aktuális, akár ma is megfogalmazható gondolatok – talán kicsit más formában, graffitiként vagy matricán szétragasztgatva szerte a városban –, és miközben főként arra az időre reflektál, amelyben született, sokkal erősebb, sokkal rétegzettebb, sokkal elgondolkodtatóbb ma az anyag.

A kiállításon vegyesen szerepelnek eredeti, nyomdai eljárással készült munkák, számos mail art alkotás, valamint gépírással, sokszorosító eljárással eltérített kiadványok, valamint digitálisan feldolgozott, képernyőkön bemutatott füzetlapok, rajzok, archív felvételek megvalósított akciókról – szinte munkanaplószerű egymás mellé rendezettségben mutatva egy évtized produktumát gondolatban és megvalósításban. Van egyfajta megnyugtató ritmus az ismétlődő jelekben és mondatokban, az esőmintázatú karakterekben, a nulla semleges kívülállásában, miközben a mail art maga a bizonytalanság, amikor postára adjuk, és ezzel az ismeretlenre bízzuk az üzenetet, hogy majd a fogadó (vagy akárki, akihez eljut) dekódolhassa. Megnyugtató bizonytalanság – szinte filozófiai kategória: az elengedés gyakorlása, a nem birtoklás elégedettsége.

Tót Endre kiállítása az ISBN Könyv+Galériában egyszerre viszi két síkon is sétára a látogatót. Egyrészt egy nagyon érdekes, izgalmas művészettörténeti visszatekintés a ’70-es évek közegére és az arra adható művészi reakcióra, ugyanakkor egy nagyon frissnek ható, lehetséges álláspontra való reflexió: a jelenkori folyamatokra, a távolságtartás kérdésére, a befelé fordulás mint megoldás lehetőségére, a radikálisan egyszerű üzenetek szinte kifigurázó humorára. Az eredeti munkák mellett a digitális felületeken megjelenő kiadványok még segítik is az egykor és a most összekapcsolását.

A visszatekintést nagyban támogatja az alkotó öninterjúja, amely folyamatos hangzóanyagként kíséri a látogatót a kiállítótérben: egyedi TOTalJOY feliratos maszkban a művész monológként narrálja végig a bemutatott évtizedet, fontos kiegészítésekkel megvilágítva például az élénk nemzetközi kapcsolatok melletti hazai elszigeteltség élményét. A festészettől a koncept felé forduló alkotói módszertan változása rajzolódik ki a Meg nem festett vásznak sorozatban, a Mona Lisa mosolyát csak betűkkel megjelenítő „valahol itt a mosoly” című munkában és a Night Visit to the National Gallery című kiadványban is.

A ritmikusan ismétlődő jelekből konstruált vizualitás szinte hangzóként is érzékelhető az esősorozat darabjain – van is kifejezetten erre utaló szöveges megjelenítés, amely a vizualitás által képzeletben megjeleníthető írógépkattogás hangjára utal. A hangzás mellett a ritmikus ismétlődés kiszámíthatósága is megjelenik a semmit hordozó, annál mégis többet jelentő zérusokban és a nullával való variálásban, amely mintha nem is hozna változást semmiben, de rendkívül érdekes kérdéseket generál:

Ha elfelezünk egy nullát, akkor vajon még a nullánál is kevesebbet kapunk? A kisebb nulla kevesebb, mint egy nagy nulla?

Az évtized második felétől Tót Endre munkáiban a szlogenek és szöveges üzenetek mellett az akciók is egyre inkább terepei lesznek az öröm kifejezésének, az élet aktuális tevékenységhez kötődő öröm állapotának. A létezés és a mindennek örülni képes, derűs együgyűség hatását nehéz utólag elképzelni, de ma talán lehetetlen nem az éppen átalakulóban lévő fogyasztói magatartásra asszociálni. Az I am glad if… sorozat valamennyi darabja, az akciókat dokumentáló felvételeken megörökített plakátok és feliratos pólók látványa emellett még a személyes szabadságjogok iránti harcot is megidézi, amikor örülnünk kell, hogy transzparenst tarthatunk, és azzal jelen lehetünk a köztéren. Az első reakcióként feltörő mosolyt bizony elhalványítja a gondolat, hogy ez a törekvés is része mindennapjainknak.

A munkák jó része eredetileg csak szamizdatban jelenhetett meg. Az interjúban szó esik olyan alkalomról is, amikor a külföldi kiállításra szánt műveket bőröndben kellett az országból kicsempészni, így az öröm állapotára szinte átragad a veszélyesség érzete, és a szavak, a humor erejétől rettegő, az azt mindenáron ellenőrizni igyekvő hatalom képzete azonnal meg is tölti az egyszerűnek tűnő tartalmakat a lázadás erejével. Ez az erő az egész kiállításon érezhető: a papír súlya, az átlényegítő alkotás kiüresítő és így új gondolatoknak helyet teremtő aktusa, a derű védőburka egyszer már megmutatta, hogyan lehetséges élni vele és általa – ezen a kiállításon ezt is érdemes átgondolni.