„A Solére a sötétség és a világosság találkozásánál alakul ki” – interjú Szigeti Zsófival

Amikor megkérdezte valaki tőled gyerekkorodban, hogy mi leszel, ha nagy leszel, akkor rögtön rávágtad, hogy énekesnő? Vagy azért ez nem volt ennyire evidens?

Rögtön rávágtam, hogy énekesnő! Mindig is vonzott a zene világa, de ezzel együtt számos művészeti ág is.

Hétévesen kezdtem el zongorázni – a családomban mindenki azt szerette volna, hogy klasszikus zongorista legyek, viszont én nem találtam elég örömöt abban, hogy más zeneszerzők darabjait játszom kottából.

Ennél valami kreatívabbra vágytam: valamire, amit én hozok létre elejétől a végéig. Egy időben kacérkodtam a divattervezéssel is, de végül a zene győzött. Imádok dalszövegeket írni, zenét szerezni, élvezettel vetem bele magam, amikor egy klip vizuálját kell kitalálnom. Nekem ez az utam.

2016-ban alapítottad az első formációt, a négytagú Shaibót. Milyen tervekkel, álmokkal vágtatok neki együtt a zenélésnek?

A Hangfoglaló Program keretében a Shaibóval a klubkoncertek mellett számos hazai fesztiválon is színpadra léptünk, de így utólag azt kell mondjam, hogy nem állítottam/állítottunk fel reális terveket magunkkal szemben. Ezt betudom annak, hogy fiatal voltam, tizennyolc éves, és jóformán semmit nem tudtam még a zeneipar működéséről. Naivan belecsaptunk valamibe, ami zeneileg egy szűk rétegnek szólt, és amitől azt vártuk, hogy gyors sikert hozzon. Az évek során mi, a tagok is formálódtunk, változtunk, és három év után rájöttünk, hogy nincs tovább közös utunk, el kell engednünk egymást és a Shaibót is. Ettől függetlenül szeretettel gondolok vissza ezekre az évekre, tanuló időszaknak könyvelem el magamban.

Végül is a Shaibo nem tűnt el, csak átalakult: szólóprodukcióvá formálódott, megkapta a Solére nevet. Milyen stílusjegyek teszik Solére-t azzá, ami?

A választ egy kicsit messziről indítanám. A barátaim és szeretteim azt szokták mondani rólam, hogy fiatal felnőtt létemre olyan vagyok, mint egy nagy gyerek. Folyton mókázom, megy a bolondozás, a hülyülés ezerrel. De ott a másik pólus, egy „másik” Zsófi, aki akkor bújik elő, amikor zenét szerez.

A dalszövegeimet, a hangszerelést és a hangzást átitatja egyfajta szomorúság, egy sötétebb tónus, ugyanakkor szó sincs arról, hogy én magam szomorú vagy depressziós lennék.

Sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel a kettősséggel, nem tudják, milyen is vagyok igazából.

Milyen vagy igazából?

Egy vidám, életigenlő ember, aki megvívta a saját harcait, és volt idő, amikor többet voltam sötétségben, mint fényben, de alapvetően egy jó kedélyű embernek tartom magam. Tehát még az előző kérdésedhez visszakanyarodva: a Solére a sötétség és a világosság találkozásánál alakul ki, ebben a kettősségben ragadható meg a lényegem. Szoktam mondani, hogy a Solére a filterezetlen önmagam.

„Különben látják majd, hogy furcsa, és nem értik, miért, és megint csak a Hold marad, meg én” – a kettősségre ily módon utalsz legújabb szerzeményedben, a Hold meg én címűben, amely októberben debütált. Ez nemcsak a klipjének képi világa miatt különleges, hanem azért is, mert saját lelki vívódásaid inspirálták. Gyakorlatilag ez a dal a te coming outod: felvállaltad ország-világ előtt, hogy borderline személyiségzavarral küzdesz.

Úgy gondolom, hogy alkotóként a diagnózissal együtt felelősséget is kaptam a kezembe: nemcsak magamért, hanem másokért is felelősséggel tartozom, és a zenémen keresztül megmutathatom azt, hogy ezzel az állapottal igenis lehet teljes életet élni. A Hold meg én klipjét nyáron forgattuk Budapesten, a rendező Kocsis Bence, az operatőr és vágó Kiss Péter, a főszereplők az SZFE diákjai: Rezes Dominika, Gombó Viola Lotti és Veszelovszki Janka, agyártásért pedig a Forward Production felelt. Ami a borderline-t illeti, sokáig fogalmam sem volt arról, hogy nekem ez van. Tizenöt éves koromban ért egy trauma, amiről nyolc évig senkinek nem beszéltem, még a pszichológusomnak sem. Mondjuk, mindent meg is tettem azért, hogy ne kelljen róla beszélnem, ugyanis a múltbeli eseményeket meg nem történtként kezeltem. Ennek „köszönhetően” olyan tinikorom volt, amit senkinek sem kívánok. Mindent, amit egy rossz gyerek megcsinálhat, én megcsináltam. Iszonyú rebellis és folyton melankolikus voltam, a határaimat feszegettem akkor is, ha az már veszélyes volt az egészségemre nézve. Egy éve diagnosztizáltak borderline személyiségzavarral, amikor is egy esemény hatására tavaly szeptemberben feltépődtek a régi sebek, és olyan tüneteim lettek, amivel képtelenség élni. Ekkor mondta a családom, hogy orvoshoz kell mennünk. A diagnózis előtt az életem olyan volt, mint egy őrült hullámvasút: néha alig tudtam kikelni az ágyból, máskor meg inspirációhullámban tobzódtam.

Nem félsz attól, hogy a gyenge pontod felfedésével okot is adtál arra, hogy az emberek online vagy szemtől szemben megítéljenek, sajnáljanak, kritizáljanak?

Noha érzékeny lélek vagyok, a bántásokat egy ideje már nem veszem magamra, másképp gondolkodom erről.

Szerintem nekem ez épphogy nem a gyenge pontom, hanem valami, ami sokkal erősebbé tett.

Nem határoznak meg a rosszindulatú, ítélkező kommentek, és örömmel fogadom az építő kritikát. Megvan a saját értékrendem, hálás vagyok azért, amim van, és tisztában vagyok azzal, hogy ha valaki bántó szavakkal fordul felém, az nem rólam szól.

Pár évig Amszterdamban fejlesztetted magad a Conservatorium van Amsterdam jazzének szakán, jelenleg Londonban élsz, a Tileyardot végzed, és zenei producerekkel működsz együtt. Több ajtó nyílik meg számodra kint, mint amennyi nyílt volna itthon?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy jártam a Kőbányai Zenei Stúdióba és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába is, de valahogy egyikben sem találtam igazán önmagamra. Otthon nyugati mintákat akarunk követni, ami még rendben is volna, csakhogy tesszük ezt egy olyan mentalitással, ami abszolút nem nyugati. Innentől kezdve az egész egy nagy közönségbecsapás, és csak frusztrációt szül. A „benzinem” Kovács Linda (volt), aki a váci konzervatóriumban tanított. Sokszínű, határozott egyéniség – minden ő volt nekem, ami zene. Ahogy telt az idő, egyértelművé vált számomra, hogy külföldön szeretném magam továbbképezni. A Shaibo felbomlása és a konzi elvégzése után szedtem a sátorfám, és kimentem Amszterdamba, ahol szinte sokkot kaptam attól, amilyen érdeklődéssel viszonyultak felém az emberek. Érdekelte őket, hogy én mit szeretnék, teljesen őszintén beszélhettem nekik a szakmai céljaimról, vágyaimról. Amszterdamban elkezdtem a zene üzleti oldala iránt is érdeklődni, mert huszonkét évesen azt éreztem: itt az idő, hogy anyagilag is megálljak a lábamon. Nem hangzik túl romantikusan, de ez az igazság, ez is egy motiváció. Amikor rájöttem, hogy a pop az, amiben igazán otthonosan mozgok, jelentkeztem három londoni egyetemre. Mindháromra felvettek, de hogy a Tileyardra is bejutok, azt álmomban sem mertem volna gondolni. Rettentően nehéz volt a felvételi, és nem hittem, hogy elég jó leszek ide. Kemény képzés, személyre szabott oktatás zajlik, nagyon hajtanak minket, de nem versenyistállóról van szó. Itt úgy érzem, hogy végre ki tudok teljesedni. Még a vizsgákat is örömmel várom. És 2021-re meglesz a mesterdiplomám is.

Mi az, amit az évek során a saját károdon tanultál meg a koncertezést illetően?

Volt idő, amikor azzal próbáltam a feszültségem oldani, hogy minden egyes szám után anekdotáztam a közönségnek. Na, hát ezt nem szabad, a koncert elveszíti az ívét, a lendületét. Az sem jó, ha gyors-lassú-gyors számok váltják egymást: fontos, hogy találjunk egy olyan setlist-ívet, ami a közönséget sem zökkenti ki.

Egy koncertet úgy kell felfogni, mint egy hirdetést. Élénknek, érdekesnek, lendületesnek, tartalmasnak kell lennie.

A másik, amit nagyon megtanultam, az az, hogy ha másokkal dolgozom, előre határozzuk meg a kereteket, akár az anyagiakban, akár abban, hogy ki milyen feladatköröket lát el, és így tovább. Ha valaki ezekkel nem tud együttműködni, akkor nem érdemes a jövőben együtt dolgozni. Az se lehet kifogás a közös munka során, hogy előző este te nem tudtál aludni – ez senkit nem érdekel, a projekt az első. Sokáig terézanyáskodtam, de rájöttem, hogy nem egészséges, és rossz irányba viszi el az együttműködést, legalábbis nekem nem vált be. Most azt hiheted rólam, hogy jégből vagyok, de igenis meg kellett tanulnom keményebbnek lenni az évek során, hiszen az anyáskodás mindig is a legjellemzőbb tulajdonságom volt.

„Jó dolog, ha tehetséges és szorgalmas vagy, de nem árt, ha van mögötted egy gazdag nagybácsi, aki finanszírozza azt az utat, amit megálmodtál magadnak” – mondta egyszer Geszti Péter. Mit gondolsz erről?

Én úgy fogalmaznék, hogy sokkal könnyebb zenészként, ha van mögötted egy gazdag nagybácsi, de ez igaz az asztalosokra is, hiszen asztalosként is könnyebb érvényesülni, ha van, aki fedezi a marketingköltségeidet. Mögöttem nincs gazdag nagybácsi, a menedzsmentem sem rak alám milliókat. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy legyen az embernek önképe és céljai, stratégiája, akaratereje – akaratereje akkor is, ha a siker csak lassan, évek múltán kopogtat be. A kreativitás is nagyon fontos, éppúgy, mint a szakmai/emberi kapcsolatok, a szociális háló. Ha nem vagy kíváncsi a körülötted alkotókra, akkor bajban leszel. Én hiszek a kis segítő közösségekben, na meg a kedvességben – nem csak pandémia idején. Kedvesnek lenni egymással nagyon is cool.