×

Szindbád, a filmrendező
Talán mindenütt voltam. Huszárik Zoltán (szerk. Pintér Judit)
Benke Attila
2018 // 08. 06

Huszárik Zoltán a magyar filmművészet egyik legzseniálisabb alkotója volt, akit méltatlan módon ellehetetlenítettek az államszocializmus évei alatt. Az ő emléke előtt tiszteleg az MMA gondozásában nemrég megjelent, remek kötet.

Huszárik Zoltán nagysága csak olyan egyedi hangvételű filmrendezőkéhez mérhető, mint a hatalom által szintén perifériára szorított Szőts István vagy Bódy Gábor. Akár Bódy vagy Szőts, Huszárik is igen kevés nagyjátékfilmet (Szindbád, Csontváry) és rövidfilmet (pl. Elégia, Caprciccio, A piacere) készíthetett, ám ezeket máig a modern magyar filmművészet kulcsfontosságú alkotásaiként tartják számon. A Huszárik-életművel újszerű megközelítésben foglalkozik a Magyar Művészeti Akadémia friss kötete, a Pintér Judit által szerkesztett Talán mindenütt voltam. A könyvben számos kapcsolódó interjú, korabeli és kortárs folyóiratcikk olvasható, de már a hetvenes évek végétől születtek könyvek is az alkotóról (például Gervai András: Csontváry; Lencsó László: Huszárik Breviárium; B. Müller Magda: Szindbád, a halhatatlan). „Miért szükséges mégis újabb könyvben felidézni Huszárik írásait, interjúit, s monografikus igényű áttekintést nyújtani filmes életművéről?” – teszi fel a kérdést az előszóban Gelencsér Gábor filmtörténész. A válasz egyfelől az, hogy a korábban publikált írások mellett új, nehezen hozzáférhető szövegek is szerepelnek a kötetben, másfelől Gelencsér bő százhúsz oldalas elemzése és Mohi Sándor mellékelt portréfilmje rengeteg információval gazdagítja a Huszárikkal kapcsolatos ismereteinket.

A kötet nagy érdeme, hogy egyaránt képviseli maga Huszárik Zoltán, a korabeli sajtó és a filmtudomány szemszögét. A lehető legteljesebb képet kapjuk a Huszárik-életműről, sőt a rendező személyiségét is megismerjük. Huszárik írásainak és interjúinak olvastán olyan érzésünk keletkezhet, mintha személyesen ismertük volna a sajnálatos módon margóra szorult alkotót. Igaz, a kötetből kiderül az is, hogy nem csak a diktatórikus rendszer gáncsoskodása miatt készült kevés Huszárik-fim. Tény, hogy a rendezőt az ötvenes években állítólagos kulák származása miatt kizárták a filmfőiskoláról, csak a hatvanas években, a Máriássy-osztállyal együtt kaphatott diplomát, és általánosabb, elvontabb, filozofikus témáit a filmek társadalmi szerepvállalását erőltető Kádár-rezsim megtűrte, de nem támogatta. Ám emellett Huszárik sokat el is időzött egyes műveinek tökéletesítésén, alapos, profi, de éppen ezért lassan dolgozó filmalkotó volt. És olykor a sors is keresztbe tett neki: utolsó filmjét, a Csontváryt például azért nem sikerült 1980-nál előbb elkészítenie, mert barátja, a főszereplőnek szánt Latinovits Zoltán 1976-ban tragikus hirtelenséggel elhunyt, ami a rendezőt lelkileg is megviselte. „Torokszorító sírás kínoz most is, amikor közös feladatunkra gondolok” – írta Huszárik a kötetben is olvasható Latinovits-nekrológjában.

A Talán mindenütt voltam legizgalmasabb része Gelencsér Gábor tanulmánya: Képzelet és valóság Huszárik Zoltán filmjeiben. Maga a címválasztás nem kifejezetten szerencsés, mert e nagyon általános téma helyett Gelencsér sokkal érdekesebb összefüggéseket tárgyal, és valóban új megvilágításba helyezi Huszárik Zoltán még sokat elemzett Szindbád ját is. A szerző a tőle megszokott alapossággal fésüli össze a rendező életútját, a filmtörténeti tényeket és a filmelemzéseket, a formai és tartalmi szempontokat. A tanulmány az avantgárd, kísérleti filmforma és a hagyományos narratív forma kapcsolatát taglalja, és arra is kitér, milyen összefüggésben állnak Huszárik filmnyelvi megoldásai a rendező állandó egzisztencialista témáival (halál, melankolikus nosztalgia, örök vándorlás és nyugtalanság stb.). Gelencsér sorra veszi nemcsak a rövidfilmeket és a két nagyjátékfilmet, de Huszárik reklám- és propagandafilmjeit is (például Egy mentőorvos naplójából), és ezekben is kimutatja a rendező szerzői kézjegyét. Ez utóbbi elemzések elsőre akár erőltetettnek is tűnhetnek, ám a rendező önvallomásai és interjúi tükrében kivétel nélkül megalapozottnak és pontosnak bizonyulnak.

Jól kiegészíti a könyvet az In Memoriam Huszárik Zoltán című portréfilm. A rendező, Mohi Sándor célzottan Huszárik pályatársait és kollégáit kereste fel: megszólal az alkotó lánya, Huszárik Kata, az egykori évfolyamtársak, Szabó István, Elek Judit és Rózsa János, valamint a rövidfilmek, illetve a Szindbád és a Csontváry stábjának tagjai, Sára Sándor, Jancsó Nyika, Jeney Zoltán. A portréfilmet nézve művészete mellett még inkább megértjük Huszárik Zoltán tragédiáját is. „Miért hal meg? Hát azért hal meg, mert mindenki kételkedik benne. Mert nem fogadják el. És ha nem fogadják el, akkor belehal” – mondja Felvidéki Judit filmrendező. „Ha nem élne, akkor már elfelejtettük volna. Az igazi halál a felejtés” – kontráz rá Elek Judit. A fenti idézetek fényében kijelenthető, az új kötet azért is fontos, mert segít életben tartani Huszárik Zoltánt, a magyar filmművészet Szindbádját.

Pontszám: 9/10

Pintér Judit (szerk.): Talán mindenütt voltam. Huszárik Zoltán, MMA Kiadó, 2018.

A könyv DVD-mellékletén: In Memoriam Huszárik Zoltán (színes, magyar portréfilm, 53 perc, 2018)

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben