• Az ének megmarad – Interjú Zimonyi Zoltánnal Ratkó Józsefről és a Hetek antológiájáról

    2021.09.30 — Szerző: Babosi László

    85 éve született a Hetek költőcsoportjához tartozó Ratkó József (1936–1989). Monográfusa, Babosi László interjút készített Zimonyi Zoltán irodalomtörténésszel, a Hetek első versantológiájának szerkesztőjével.

  • Ratkó József
    Ratkó József
    Kép forrása

    Zimonyi Zoltán (1943) irodalomtörténész, kritikus, a miskolci irodalmi folyóirat, a Napjaink egyik szerkesztője volt (1970–1978), majd rövid minisztériumi munka után a magyar kulturális sajtót szemléző Látóhatár szerkesztőségében dolgozott. Kritikái, tanulmányai mellett Az ének megmarad című első Hetek- antológia szerkesztője, az Öt közelkép és az Irodalmi lapok, lapkísérletek Miskolcon 1889–1956 tanulmánykötetek szerzője.

    Mikor ismerkedtél meg Ratkó József költészetével?

    1961–1966 között Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemre jártam, magyar nyelv és irodalom–népművelés szakra. Kollégista voltam a Benczúrban, ahol tizenketten, az új kollégiumban később nyolcan éltünk együtt. Sok mindenről hallottunk egymástól, mindenfélét olvastunk, folyóiratokat, az Alföldet, a Kortársat, az új írókat, beszéltünk Csoóri Sándor Iszapesőjéről, Sánta Húsz órájáról, Juhász Ferenc verseiről. A debreceni költők javát személyesen ismertük – Kiss Tamást vagy Pákozdy Feri bácsit, aki a Nagyerdőn gyakran ücsörgött egy padon, és letelepedhettünk mellé beszélgetni. Erre az interjúra készülve utánanéztem a bibliográfiádban, hogy Ratkó József közölt-e verseket az egyetemi éveim alatt az Alföldben. Igen, majd minden évfolyamban, mégsem vettük/vettem észre. A sors úgy hozta, hogy 1966-ban, az egyetem elvégzése után visszatérhettem szülővárosomba, Miskolcra. Legnagyobb örömömre a Földes Ferenc Gimnáziumba neveztek ki félállásba, heti három napot hivatalnokoskodnom kellett a városi tanács művelődésügyi osztályán a népművelési csoportban mint előadó. Így azonnal kialakult a kapcsolatom Miskolc irodalmi-kulturális életével, a művelődésügy városi irányítóival és az alkotókkal, például Kabdebó Lóránttal és Serfőző Simonnal. Távollétem idején irodalmi folyóiratot alapítottak, a Napjaink mutatni kezdte magát az országban is. A fiatal irodalomtudós és kritikus, Kabdebó Lóránt a karrierjét összhangba hozta a genius loci gazdagításával. Monográfiájával visszaadta a városnak 1945 után kiátkozott, nagy költőfiát, Szabó Lőrincet, akinek a városi könyvtár is fölvehette a nevét.

    1966-ban jelent meg Ratkó első kötete, a Félelem nélkül. Megláttam, megvettem, elolvastam, híve lettem. A verseit előbb szerettem meg, minthogy őt magát láttam volna. A következő magyarórámra bevittem a könyvet, felolvastam a Nagynéném, a miniszterasszony, az Apám, a Munka, a Szégyentelenül című verseket és még egyet-kettőt, továbbá néhány részletet az Önéletrajzból. Szokásom volt, hogy ha valami kedvemre való könyvre bukkantam, másnap az óra elején megosztottam néhány szemelvényt a tanítványaimmal – például Sütő András Anyám könnyű álmot ígér vagy Bálint Tibor Zokogó majom című regénye így került be az óráimra, nem beszélve Nagy László, Serfőző Simon, Kalász László verseiről. Gyakorló tanárként Debrecenben a „nagy Kossuthban” Nagy János tanár úr keze alá kerültem (nem mellesleg miskolci volt ő is, egy pedellus fia), tőle lestem el az alábbi módszert. Minden hónapra kiválasztottam egy idézetet, érzelmi jellegűt vagy szentenciát, ezeket a tanítványaim beírták kis irodalmi breviáriumukba. A citátumokat az órák elején egy-másfél hétig kórusban olvasták a füzetükből, utána szintén kórusban fejből mondtuk. A hó végén álmából felköltve is fújta mindenki hibátlanul, anélkül, hogy a verstanulás bármi terheléssel járt volna. A tanév során tíz idézetet sajátítottak el. Az érettségi találkozókon fel-felidézzük a szövegeket, csillogó szemmel nosztalgiázunk a már nagymama/nagypapa korba ért tanítványaimmal. Bessenyei, Kazinczy, Babits és mások mellé Ratkótól a második, a Fegyvertelenül című kötetéből az Éjszaka alábbi részletét választottam:

    Mert nekem a szerelem merész,
    halálig tartó összeesküvés,
    gyönyörű, páros lázadás
    a zsarnok elmúlás
    ellen; örök harc, konspiráció –
    ha róla szólna, elnémul a szó,
    mert páromat én el nem árulom.

    Halálra ítélt engem az idő,
    de az életet mégis vállalom.
    S ezért vagyok különb a kőnél.
    Lélekkel magasabb
    az ércekbe gyűrt örök erőnél,
    a forró földnél,
    amely majd magába fogad.

    Az ember nagy, nem az anyag.

    Sokszor elgondolkodtam, vajon árulás volt-e, hogy Jóska halála előtt néhány évvel új életet kezdett egy fiatal, tehetséges zenetanárnővel, Ördögh Máriával. Lehet bulvárperspektívából is nézni a történteket, de én az életmű felől olvasva és értelmezve a merész összeesküvést és konspirációt látom.

    Ratkó költészete halál ellen való ének, ő volt, aki oly szépen megkülönböztette a természet rendje szerinti emberi halált és a törvénytelen, erőszakos, idő előttit.

    Néhány évvel a történtek előtt Jóskának tragikus gyorsasággal leukémiában elment a kisfia, Attila. Elvesztését csak egy új élettel lehetett megtorolni az igazi árulón, a halálon. Az új élet, Borika Ördögh Máriától született meg. A történteknek lehetséges egy ilyen, emelkedettebb értelmezése is.

    A Fegyvertelenülről a Napjaink 1968/12-es számában kritikát közöltél. Ez felkérésre történt, vagy belső indíttatásból?

    Én jeleztem, hogy írnék a kötetről. Abban az évben kezdtem publikálni. Németh László dramaturgiája című szakdolgozatomról Németh egyik levelében – még 1966-ban – dicsérő szavakat mondott Kabdebónak, aki a Napjaink kritikai rovatának vezetőjeként azóta folyton kapacitált recenziókra. Mindketten fél óraszámban tanítottunk egykori alma materünkben, a Földesben, de ritkán találkoztunk, mert iskolai napjaink részben estek csak egybe. Ha összefutottunk, mindig rákérdezett: „Mikor írsz már valamit nekünk?” Végül megpróbáltam. Első bírálatom Kalász Márton Változatok a reményre című verseskönyve volt, a következő Tornai József Aranykapu című kötete, a harmadik Jóska második könyve, a Fegyvertelenül – ott is van rajtuk a tojáshéj. 1969 januárjában már személyesen is találkoznom kellett Ratkóval, mert a könyvét dedikálva nyugtázta a recenziómat: „Zimonyi Zolinak köszönettel a kritikáért és szíves barátsággal Ratkó Jóska”.

    Kabdebó könyvet sose adott ki nekem bírálatra, rám bízta a választást, egyeztettünk, és ha szabad volt a kötet, enyém lett a kritika. Emlékezetem szerint konkrét megbízást Darvas József A térképen nem található című drámájának miskolci ősbemutatója után adott. A színdarab Végh Antal Állóvíz című, a Valóságban megjelent Penészlek szociográfiájának nyomán készült, és az írók tipródását, a valóságábrázolás korabeli nehézségeit mutatta be. Úgy tudom, Ratkó és Végh együtt járt Penészleken, és a falu nyomorúsága ihlette Jóska Üzenet című csodálatos versét.

    Igen, Végh ezzel zárta a nagy visszhangot, országos vihart és polémiákat kavaró írását.

    A premier után az írószövetség Miskolcon vitát rendezett a műről – ennek az összefoglalóját adta ki nekem Lóránt. Meg is írtam, meg is jelent. Jóskát az összefoglalómban nem említem, tehát nem jött el a vitára. Ha ott lett volna, egész biztosan hozzászól.

    A művelődésügyi osztály kerületenként egy-egy tiszteletdíjas népművelési felügyelőt foglalkoztatott. Feladatuk a rendezvények látogatása, a tapasztalatok, javaslatok összegyűjtése, a kultúrházak és a város közötti kapcsolat biztosítása volt. Munkaköri leírásom szerint hozzám tartoztak. Az egyik kerület gazdája Serfőző volt, aki néhány éve költözött Miskolcra: keserves albérleti évek után a város lakáshoz juttatta. Végzettsége, érettségije nem lévén, ezzel a szerény tiszteletdíjas megbízással segítették az egzisztenciáját. Serfőzővel munkába állásom után azonnal, 1966 augusztusában vagy szeptember elején „hivatalból” kerültem kapcsolatba, hamar összebarátkoztunk. Ezután sokat ötleteltünk Botond utcai „irodalmi szalonjában”. Aki járt ott, érzi a vaskos iróniát. A Búza tér fölött észak felé szép villanegyed épült Trianon után a külföldi, úgynevezett városi segélyekből az elcsatolt területekről menekült/elüldözött középosztály részére. A neve tisztviselő-, illetve (a polgármesterről) Hodobay-telep volt. A villákat a „népi demokrácia” társbérletekre szabdalta. Itt, a csöndes Botond utcában kapott Serfőző és élettársa, a szintén zagyvarékasi Nagy Edit egyszoba-konyhás lakrészt udvar felőli, hátsó bejárattal. A konyhából nyíló kamra volt a „szalon”: az ajtót levették, bent egy sezlon, a küszöbön szék, így ketten-hárman is leülhettünk. Edit a konyhában sertepertélt, fülelt. Lehet, hogy először itt találkoztam Ratkóval, később biztosan, többször is. Jóska motorozott, nem egyszer váratlanul betoppant, és egy-két óra múlva ment is vissza az éjszakában Nagykállóba. Simon akkor már a Napjaink versrovatának gyűjtötte a kéziratokat, és vívta harcait Gulyás Mihály főszerkesztővel, olykor Kabdebóval is. 1970 januárjától én is bekerültem a szerkesztőségbe. A Bajcsy-Zsilinszky utcai Sajtóház második emeletén, a Napjaink szerkesztősége volt a másik helyszín, ahol Jóskával találkozhattam, fel-felbukkant ott is.

    Ratkó József az 1970-es években  Kép forrása
    Ratkó József az 1970-es években
    Kép forrása

    Ez az időszak a Hetek irodalmi csoport megszületésének ideje.

    Kabdebó Lóránt szerkesztőként, kritikusként a Napjaink oldalain már szervezte, „karámba terelte” a magyar irodalomtörténetben „Hetek”-nek elkeresztelt társaságot, azaz Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon közös blokkban publikálását. Csoportként tudatosította az országban szanaszét élő, egymást jobbára személyesen nem ismerő költőket – összetartozásukat, rokon ars poeticájukat.

    A Hetek fogalommá vált: a folyóirat nemcsak a verseiket és egyéb írásaikat közölte, hanem gyakran személyesen is meghívta őket író-olvasó találkozókra, irodalmi beszélgetésekre.

    Így történt, hogy a belső zengésű miskolci ősképeimben a költő szóra nekem mindig a Hetek eleven arca káprázik föl. Retusálatlan közelképekben: szülői tragédia árkaival Jóska arcán, gyermekváró éjszakázásban Simonnal, Lacival a szülőfalut bemutató bölcsőhely körüli sétán, jó kolbászok fokhagymaillatában, Ferkóval bálványfaállításkor Tokajban, újra Jóskával Szigetmonostoron pecázás közben, öhömös kondér mellett és Bella Pistával egy tartalékos katonai kiképzés kényszerközösségében Balatonaligán.

    Ratkó ekkoriban már rendszeresen publikált nálatok.

    Volt néhány év, amikor szinte főmunkatársa volt a Napjainknak, a költészetnapi, a karácsonyi számokban nemcsak verssel, hanem fontos nyilatkozattal (A szabadságról kell beszélni), megjegyzéssel, emlékbeszéddel (Váci Mihályról). Érdekességként említem meg, hogy a Nyilatkozat című verse az 1970. év végi körkérdésünkre („Mit vár, mire készül a következő esztendőben?”) adott válaszként született meg: „Az – gondolom – nem baj, hogy vers lett belőle, amit én nagyon jónak tartok. Arra kérlek, hogy ne manipuláljatok vele – ha nem kell, küldjétek vissza, hogy leadhassam máshova. S külön megkérlek arra, hogy a korrektúráját, ha egyáltalán lejön, pontról-pontra ellenőrizd” – írta Jóska a verssel együtt küldött levelében.

    1971-ben Ratkó megkapta Miskolc város irodalmi díját, a Szabó Lőrinc-díjat . A költőt te köszöntötted a lapban.

    Az akkoriban alapított díjjal előzőleg Kabdebó Lórántot, majd Serfőző Simont tüntették ki. A Hetek közül Miskolchoz, a Napjainkhoz Serfőző Simon mellett Ratkó és a Szalonnán élő Kalász László kötődött a legerősebben. Ratkó előbbre járt akkor Kalásznál, aki így csak később kaphatta meg a díjat. Lóránttal együtt javasoltuk Ratkót – szó nélkül elfogadta a városháza. Nem is tudom, ki írta meg a felterjesztést, nem kizárt, hogy én, mert Lóránt az ilyen aprómunkát szívesen hagyta másra. Ne felejtsd el: heti három nap a döntéshozók közelében voltam, duruzsolhattam, de nem volt rá szükség. Jóskáról a recenzión és a köszöntőn kívül nem írtam többé. Alkati nehézkességem, szerencsétlenkedésem az oka. Nem az egyetlen a mulasztásaim közül.

    Zimonyi Zoltán a Miskolci Egyetemen Ratkóval az 1970-es évek elején  Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma
    Zimonyi Zoltán a Miskolci Egyetemen Ratkóval az 1970-es évek elején
    Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma

    A Napjaink tizedik születésnapi estjén a Zenepalota dísztermében 1972-ben Ratkó is szereplő volt. A Nehézipari Műszaki Egyetemen, a Dudujkán a diákklubban nagyszámú, tömeges érdeklődés mellett tartott költői estjének a házigazdája lehettem. Az olvasótábori mozgalom hajnalán, 1973 nyarán együtt voltunk Szigetszentmiklóson mint kiscsoport vezetők Verbőczy Antal és Simonffy András társaságában, a tábor vezetője Kocsi Ilona könyvtáros volt. Nem vagyok benne biztos, de alighanem itt is megfőzte egyik este a híres slambucát. Bár az olvasótáborban két hétig együtt voltunk, alig beszélgethettünk, a kiscsoportok külön-külön tartották a foglalkozásokat. Amikor egy alkalommal kettesben horgásztunk a Dunán, a csónakban pisszenni sem volt szabad. Az egyik féltett botját ideadta, és én ügyetlenül vetettem ki, reccsent a racsni. Kis híján a vízbe fojtott! Szóval megadatott Jóskával formálisan és informális módon is jó néhányszor találkoznom.

    Milyen ember volt Ratkó?

    Szerethető, tiszteletre méltó. Magas, vékony alkat, tiszta tekintet, aszketikus beszéd: mindig tömören, kihegyezetten szólt. Miskolci irodalmi díja alkalmából írt írásomban nemzedéke néptribunjának neveztem. A szerep illett az egyéniségéhez, nem vált el az embertől, ezért volt hiteles. A köszöntőt így indítottam, kérdésedre ma sem mondhatok többet: „Ha Balassinak, Berzsenyinek, Csokonainak, Vörösmartynak, Petőfinek, Adynak, József Attilának vagy Illyés Gyulának hívnak, hiába mondod öt évszázada: költő vagyok – nem a költészetet szereted, szavadat sorsod, néped sorsa szorítja ki elfúló torkodból. Nem rímekhez, képekhez – közösségedhez, a mindenkori »vékony szegényekhez« szegődtél el halálig »énekes, mindenes cselédnek«, lélekben nőttél velük egybe, s éltek a házasok legszebb szövetségében: »egy ágyon, egy kenyéren, [...] egy földön, egy hazában«. A magyar költőt jellemeztem. Ratkó Józsefet jellemeztem. Egy újabb őrzőt az őrzők rendjéből, akik költői eszközökkel védték és védik népük irodalmon kívüli ügyét.”

    Tudott persze tenyerelni, odabökni, kellemetlenkedni is. A Tokaji írótábort boros esték, sőt olykor nappalok is jellemezték, Ivótábornak csúfoltuk. Az egyik évben absztinenciát fogadtam: amennyire szeretem a jó bort, bírom is, legalább annyira megvan a hajlamom az absztinenciára. Akkor éppen ez utóbbi tört fel bennem. Ültünk az egyik borozóban. Jóska észrevette: ahogy ő nevezte, „lónyálat” (valami üdítőt) fogyasztok. Nem állta meg, hogy oda ne szúrjon: „Mi van, ma te vagy az ügyeletes?” A provokáció nem állt távol tőle. A már említett miskolci egyetemi találkozón beszólt a közönségnek: kéri a besúgókat, most figyeljenek, most következnek a jelentenivalók. Nem tartozott a langyosok közé, akit az Úristen kiköp a szájából. Indulatos ember volt, de mindig azt éreztem, hogy kontroll alatt tartja ezeket – eszközként izzítja, de ura marad. Kiélesített, kibiztosított beszéd jellemezte.

    Raktó a Tokaji Írótáborban az 1970-es években  Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma
    Raktó a Tokaji Írótáborban az 1970-es években
    Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma

    Milyen emlékeket őrzöl Ratkó és a Napjaink viszonyáról?

    Jóska – rémséges gyerekkorából adódóan – emberségre, megértésre, szeretetre vágyott. A kérdést úgy is fel kell tennünk, hogyan viszonyult a szerkesztőség hozzá. A rokonszenv a Hetek „keresztapja”, Kabdebó és a csoporttag Serfőző részéről nyilvánvaló, de önmagában nem volt elegendő. A Kádár-korban az egyszemélyi felelősséget a főszerkesztő viselte: az egzisztenciája forgott kockán, ha megsértette a tabukat, átlépte a vörös vonalat. Öncenzúrára épült a rendszer, és főszerkesztőnk, Gulyás Mihály óvatos volt, ügyelt, hogy ne kövessen el határsértést. Szegényparaszti származású, plebejus érzelmű ember volt, 1974-ben mint narodnyikot nyugdíjazták korkedvezménnyel.

    Ratkó közlése nem volt éppen kockázatmentes, de Miska mindig vállalta, érzett valamiféle sorsközösséget vele.

    Felmerült Jóska Miskolcra települése is – nem tudom, min bukott el, talán Kabdebó erről többet mondhatna. Érdekes, hogy mindketten ugyanazon a napon születtek, 1936. augusztus 9-én.

    Ha fellapozzuk a folyóirat korabeli számait, látható, hogy a ’70-es években, 1974-ben közöltetek tőle utoljára. Miért szűnt meg a ’70-es évek közepén a kapcsolata a Napjainkkal ?

    1971-ben már balsejtelmeim lehettek, mert a köszöntőmet eredetileg így fejeztem be: „Az irodalmi díj átvételekor baráti szeretettel, munkatársi megbecsüléssel köszönti Ratkó Józsefet a Napjaink Szerkesztősége. Közben aggódva kérdezzük: mivé válik ez a díj Ratkó József és folyóiratunk kapcsolatában? Az elmúlt három év csaknem »főmunkatársi« viszonya síriratának avagy megerősödésének?” Újraolvasva a laudációt, magam is megijedtem ezektől a soroktól, nehogy önbeteljesítő prófécia legyen. Elhagytam. Most a gépiratból idéztem emlékezetbe.

    A kérdésre visszatérve: az eltávolodásnak több oka is lehetett. A karámba terelőjük, Kabdebó Lóránt (bár maradt a Napjainknál is) Pestre költözött. Fontosabb és meghatározó a főszerkesztőváltás 1974-ben. Volt szegedi „jóakarója”, Papp Lajos lett a főszerkesztő. Akkoriban, amikor Jóskának el kellett menekülnie az egyetemről, Szegedről, Papp Lajost a Kortársban Nagy Sándor Sztálin-díjas író méltatta, és jóakarattal biztatta, hogy legyen bátrabban szovjet költő. És azt se feledjük, hogy a Hetek versei után a folyóiratok ekkoriban már kapkodtak.

    Formailag, az impresszum szerint 1974-től a második ember voltam a Napjainknál, főszerkesztő-helyettes, de befolyásom nem volt, Papp Lajos otthon szerkesztette és dédelgette a lapot. Valamiféle udvari bolond szerepbe kerültem: mindent elmondhattam, akár a lap megyei gazdáinak is, semmi bajom nem lett belőle, és semmi sem változott. Ezért is mentem el Budapestre 1978 májusában Bíró Zoltán hívására Pozsgay Imre kulturális minisztériumába, az irodalmi osztályra.

    1986 augusztusában a folyóiratban Bíró Zoltán hosszabb tanulmányban méltatta az ötvenéves Ratkó munkásságát, és új prózáiból is közöltek.

    Hogy a ’80-as évek miért hoztak változást, nem tudom. Úgy sejtem: Papp Lajos megérezhetett valamit a szelek fordulásából. Erre a magam esetéből következtetek. Beleegyezett, hogy távszerkesztőként Égtájak címmel egy közép-kelet-európai rovatot gondozzak, hangsúlyosan a nevem alatt. Kitűnően indult, mégis zsákutca lett belőle: Lajos nem viselt el semmiféle autonómiát, bele-belepiszkált a rovatba, amiből nekem elegem lett. És lehetett még valami. Serfőző pozíciója a ’80-as évek második felében kezdett megerősödni Miskolcon. Addig a gyanú árnyékában élt, de ekkoriban a megyei párt és állami vezetés ifjú janicsárjaival, Kövér Árpáddal, Kurta Misivel, Ződi Imrével sokszor ültek együtt egy sörözőben, presszóban, és együtt szidták Papp Lajost. Lehet, hogy ez is közrejátszott.

    Ratkó levelezését olvasgatva kiderül, hogy a Hetek tagjai már az 1960-as évek utolsó éveiben tervezgették egy antológia kiadását.

    Serfőzőtől és a Napjaink szerkesztőségéből, ahol hamarosan rovatvezető lettem, tudtam a Hetek vágyódásáról – főként szerencsétlenkedéséről – egy közös antológia iránt. A vágy nem aludt el a ’70-es, ’80-as években sem. Elsősorban önmaguknak kellett volna kiverekedni, összerakni, ahogy az Elérhetetlen föld költői tették. Külső segédletű csoportképzésük predesztinálta, hogy antológiájukat is csak külső segédlet teremtheti meg. A folyóiratbeli „karámba terelés” hatását megsokszorozta volna, ha a Hetek antológiáját már Kabdebó összeállítja a ’60-as évek végén. Miért nem tette? Rejtély. Lehet, hogy falakba ütközött volna? A Tűz-tánc ekkoriban kezdett ugyan elhamvadni – ezért is jelentkezhetett szinte egy időben a hét költő elkötelezetlen humanizmusa –, de ennél erősebb jelenlétet aligha tűrt volna el az irodalompolitika.

    bb

    Végül a te kezdeményezésedre született meg az antológia?

    Lényegében igen. Meguntam a szerencsétlenkedésüket: akarták, de senki nem csinált semmit. Tehetetlenkedésük ingerelt. A szolgálat, ami miatt Bíró Zoltán mellé szegődtem Pozsgay Imre kulturális minisztériumában, rövid életű volt. 1980-ban a főosztályt és a minisztériumot szétszedték. Hirtelen felszabadultak vegyértékeim. Új munkahelyem, a Látóhatár szerkesztőségi feladatai lehetővé tették, hogy Miskolc cserbenhagyása miatti lelkifurdalásom szabadjára engedjem. Bocsánatot akartam kérni a várostól. Ezt két könyvben tettem meg: összeállítottam a Hetek-antológiát, majd hosszas kutatómunkával megírtam az Irodalmi lapok, lapkísérletek Miskolcon 1889–1956 című könyvemet. Az antológia kiadásának ötletét felvetettem Serfőző Simonnak: beszéltünk róla, leveleket váltottunk, az ő biztatása, egyetértése adta meg a végső lökést. Azaz én ragadtam magamhoz az évtizedek óta fel-felmerült antológia ügyét.

    A megkésettség ellenére miért láttad szükségét a kiadásnak?

    Megkésett? Ha az lett volna, bele sem vágok! Megkésett, azaz anakronisztikus az a mű, amely a megjelenése idejében funkciótlan. 1983-ban, amikor az antológiáról gondolkodni kezdtem, a csoport első jelentkezése után nagyjából két évtizednyire voltunk. Már mindannyian beérkezett költők voltak, túljutottak az egyéni válogatott köteteken. Serfőző kivételével mindegyikük megkapta a József Attila-díjat. Létérdekek szövetségére, újfajta költői értékeik felmutatására és elismertetésére pályájuk kezdetén kellett volna szervezkedniük. A nemzedéktudat pályakezdő írókban-költőkben a legerősebb, ők érzik úgy, hogy biztonságosabb csoportosulni. A ’60-as évek közepén lett volna időszerű az összekapaszkodásuk. A ’80-as években a költői honfoglaláshoz már nem volt szükségük rajban fölrepülni. Annyi bizonyos volt, hogy az antológia funkciója nem lehetett ugyanaz, mint amire a ’60-as években szükség lett volna. Anakronizmus lett volna a régi álmokat visszahozni. Milyen legyen tehát a közös kötetük? Az idő a ’80-as években végképp kizökkent. Ekkor már nem az egyéni, költői érvényesülésről, hanem az énekről volt szó. Az énekről, az értékekről: családról, hűségről, termékeny szerelemről, szülőkről, édesanyánkról, nemzettudatról, halottainkról – mindarról, amire a ’80-as évek közepén és egyáltalán, minden időkben szomjúhozni érdemes. A Hetek az első években a sajátos nemzeti sors életanyagából és személyes élményekből kiindulva a bajok elkiáltójaként tűntek ki. Verseiket válogatva egyre inkább érződött, hogy az irodalom nemcsak előőrs, nemcsak sejtelmek, nemcsak a művészi érzékenység műszerével felfogott korai tapasztalatok és később igazolt összefüggések hírmondója, hanem utóvéd is. Ugyanaz a vers, amelyik a ’60-as, ’70-es években jelezte a társadalmat veszélyeztető-fenyegető bajokat, 1985-ben, a már hivalkodó népességomlás, öngyilkosság, lelki restség, alkoholizmus, kábítószer, családok-közösségek széthullása, az egykori tbc-nél veszedelmesebb tbz – társadalmi beilleszkedési zavarok – idején az érzelmi mozgósításban, e romlás elleni országos riadóztatásban juthat újra szerephez.

    Így ösztönösen is nem a lélek fényűzése, hanem a lélek szükségletei felől kezdtem olvasni, válogatni a verseket.

    A Napjaink versrovatának jellegét a ’60-as évek derekától közel egy évtizedig a Hetek lírája adta meg. A csoport költőinek jeles alkotói szakasza kapcsolódott a lap felszálló ágához. Itt jelent meg akkoriban verseik legjava, nyilatkozatokat hoztunk tőlük, kötet- és verselemzéseket róluk. Akkoriban az ő lírájuk fénylett rá a Napjainkra. Az említett főszerkesztőváltás miatt azonban a Hetek és a Napjaink kapcsolata a ’70-es évek második felétől fellazult, sorvadt – épp akkor, amikor a költők beérkeztek, ismertté és elismertté lettek. Azt gondoltam: emlékezetbe kellene idézni a Napjaink és a Hetek kapcsolatának lényegében már lezárult korszakát, jelentős részben a lapban megjelent verseik összegyűjtésével. Visszaadni a miskolciaknak a szép költeményeiket. Az antológia ennyiben szolgálta a „bocsánatkérést” szülővárosomtól. Ez is indítéka volt, hogy belevágtam.

    Az ének megmarad végül 1985-ben jött ki a nyomdából, a végén a Hetekről szóló átfogó tanulmányoddal (Azonosítási kísérlet – robotkép után).

    Irataimból látom: 1983. június 10-én készült el a szinopszisa, és 1985 karácsonya előtt mutathattuk be Miskolcon, a II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtárban. Meg kell említenem, hogy az antológiának előképe volt a Gyémánttengely című műsor. 1977-ben Ady Endre születésének centenáriumán a Fiatal Írók József Attila Köre összejövetelt szervezett Miskolcon, amelynek egyik programja egy irodalmi műsor volt a Megyei Művelődési Központ színháztermében. A Hetek verseiből én állíthattam össze, Árvai Jolán rendezte, amatőr versmondók adták elő. A szövegkönyvet a miskolci Művelődési és Propaganda Iroda (felelős kiadó Flach Antal) jelentette meg sokszorosítva, kis példányszámban. Tematikus blokkjai Az ének megmarad antológia tervrajzának tekinthetők. (Emlékezetes kép: az előadás után a fiatal írók és költők, legalább félszázan – mint vonuló darvak – követték a menet élén haladó Nagy Lászlót és Kiss Annát a Kossuth Szálló alkalmi Irodalmi kávéházába, amelynek díszvendége és házigazdája Nagy László volt.)

    A Hetek antológiájának borítója
    A Hetek antológiájának borítója

    Milyen koncepció alapján válogattad ki a kötet verseit?

    Említettem már, hogy a lélek szükségletei felől kezdtem olvasni, válogatni a verseket. A ’80-as évek derekán, a nagy irodalmi paradigmaváltás idején, amikor a tudomány és a kritika avíttá mondta a közösségi költészetet: szükség volt útjelzőkre a változásoktól terhes jelen, a kifürkészhetetlen jövő számára. Egy szomjas kor csak így olvashatta azt a költőt, aki versbe idézi Balassi Bálint utolsó szavait („te katonád voltam uram, / és az te seregedben jártam”), vagy aki Petőfi-keresőben túrja fel a földet az Alföldtől Szibériáig, kukoricásokba küldi a kiáltást utána, hogy példaként visszahívja az érdek-lovagok, ország-garázdák, szélmalom-hitűek, napvilág-vakítók ellen; vagy aki két hexameter „egyenlegéből” („Mért legyek én tisztességes? / Kiterítenek úgyis. / Mért ne legyek tisztességes? / Kiterítenek úgyis.”) József Attila erkölcse szerint választ; vagy aki az igazság pillanatát élethossznyira tágítja: „Mintha rögtön meghalnék / úgy kellene élnem / születéstől halálig / tartó emberségben”; vagy akinek látomásaiban Oszip Mandelstam éjszakái havaznak: „Ki ültetett a torkomba rigót? / Ki rakatott madár-sípokkal bélelt / torkomba borotvapenge fészket, / kés-sugaras, halálig dáridót? / Nem a lantot, a láncot pengetem; / hangszalagjaim csörögnek, mint a láncok […] Gyertyák, gyertyás jegenyék lobognak, / torkomba tömve verseim lobognak […] Feketén ég el az írás, mint a vér”; vagy aki világ adósaként törleszt: „Röst nem leszek vérrel fizetni, / hússal, csonttal csak itt adózom. / Itthon vagyok, öledbe fekszem. / Holt számból búzaszál kizöldül”; és ugyanő – „lenni vagy nem lenni” – létkérdésként mérlegeli: „Mindegy? Nem mindegy? Semmi sem mindegy. Mint ahogy az sem mindegy, hogy a költő hátasa a szérű szemetjén tengődő táltoscsikó-e avagy aranyat prüsszentő szamár.”; vagy aki Nagy Lászlót virrasztva így jajong: „Ki becéz / megkehült, kicsi lovacskát / gyorslábúvá, táltossá, lengő sörényűvé ki becéz, / keveset mondó, dadogó, / önmagunkról vallani képtelen / esetlen szavakat királyfi kincsévé / ki becéz, ki becéz, ki becéz! […] Gyönyörűnk, te segíts minket.” Aki tehát az emberi-költői tisztesség és nemzeti lelkiismeret szavára hallgat, mint – az idézetek sorrendjében – Ágh István, Serfőző Simon, Ratkó József, Kalász László, Bella István, Buda Ferenc és Raffai Sarolta. Aki „a valóság, a lelkiismeret, s az igazság ujjahegyén” (Ratkó) mozdul, bólint, integet igent és nemet, az nem félti a „mese” tüzét az életzuhatagtól.

    A Heteket társadalmi és szellemi eredetük szolgálatra predesztinálta. Költészetük materiális alapja származtató világuk, e rögvalóság fölött az ideák vonzása a paraszti életbölcselet és a magyar irodalom közösségi hagyománya, Petőfi–Ady–József Attila–Illyés–Nagy László csillagképe. Költészetük hitelesítő pecsétje pedig eredetiségük, egyéniségük. Amikor antológiájukat szerkesztettem, nyilvánvaló volt, hogy rendhagyó a kései összefogódzás, és ennek megfelelően rendhagyó megoldást kell találnom.

    A válogatás ezért nem a Hetek költői rangját akarta bizonyítani, és nem is súrolófényt vetett a csoportra, amely az egyedi vonásokat emeli ki.

    Értékük és jelentőségük biztos tudatában vállaltam, hogy – akár egyéniségük színeit tompítva – az időszerű közös mondanivalóra, az egymás szavát vállaló, folyamatos versbeszédre helyezem a hangsúlyt. Babits szavaival: „a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet”.

    Miként alakítottad ki az antológia szerkezetét?

    Célom az volt, hogy egyszerű és átlátszó legyen. A Hetek számmisztikájának megfelelve hét blokkba szerveződött – tematikusan. A könyvtestben elmaradt a versek elől a szerző neve, így semmi sem emlékeztetett az illesztésekre-eresztékekre. A kiválasztott versek köznapi dolgokról, mondhatjuk, a költészet hagyományos, már-már banális témáiról szóltak. És mégis életünk legnagyobb misztériumairól: a természet, élet-halál, születés-elmúlás, szerelem, földhöz-tájhoz-társhoz, emberhez-családhoz kötődés, a hűség csodájáról. Arra kerestem a választ, hogy van-e még érvényes szava költészetünknek e „közhelyekről”, a kis csodák lehetnek-e még „megtartó erők”, „őshatalmak”, „vén mágiák”. Tud-e még a költészet közmegegyezést kovácsolni megtartó értékeink mellett, az emberi lét különleges minősége, a humanizmus korteseként? Fölvértezheti-e még a fegyvertelen embert, fölhangolhatja-e a jóra és a boldogságra, hogy a Föld árkaiból és barázdáiból ne csak kínt, sírást, jajszót forgasson ki a hatalmas hanglemez, hanem az élet hangjait, csecsemősírást, örömdallamokat?

    Nemrégiben elárultad, hogy amikor 1991 tájt először olvastad a könyvet, kissé nehezteltél a szerkesztőre, mert állandóan hátra kellett lapoznod, hogy megtudd, ki a vers szerzője. A kötet borítója (Fejér Ernő tervezte) zseniálisan tükrözte a szándékomat. Figyelmeztethetett volna: a közös beszéd kapott hangsúlyt, és nem a költői arcél. Egy végtelenül tovafolyó, szép vershullámzás közvetítette az értékeket. A szerzői jogoknak és a költői hírnévnek a tartalommutató tett eleget. Ha valaki nem ismerte volna fel egy-egy szerző jellegzetes hangját, ott azonosíthatta a verset és alkotóját. De nem ez volt a lényeg.

    Az antológia rendkívül kifejező címét Ratkó József Sánta Ferencnek ajánlott Az ének megmarad című himnikus költeményétől kölcsönözted, amely a Napjaink 1969/11 -es számban jelent meg és az Egy kenyéren (1970) kötet záróverse lett.

    Számomra egyértelmű volt, hogy csak ez lehet a kötet címe. Részemről kiállás a Hetek költői teljesítménye, maradandósága mellett, másrészt közös nevezője a csoport elhivatottságának: éthosz és alázat. Hit a humánumban, az ember legszebb nembeli adottságaiban. A verset megjelenésekor szerettem volna elemezni – talán még ma is megvan az a füzet, amely őrzi hitvány nekifutásomat. Nem írtam meg, és nem tudnám ma sem megírni. Ifjabb Mikszáth Kálmán, az író fia mondta egy miskolci egyesületi esten (a város főispánja volt): „minden ember lelke mélyén van egy kis szentély, ahol valamely Múzsa képét őrzi, s ahová erőt meríteni tér vissza az élet fáradságos küzdelmei után”. Itt a magyarázat.

    Hogy fogadták a költők a munkálkodásodat?

    A koncepciómat elfogadták, de mintha hideg szemmel nézték volna. Együttműködtek és húzódzkodtak. Amikor az összeállítást szétküldtem, többektől csak némi sürgetés után érkezett válasz. Ratkó például ezt írta: „Kedves Zoli! Határidős munkáim fogtak vissza – ne haragudj a késedelemért! A szerkesztésbe nem szólok bele. Isten áldjon, ölellek: Ratkó Jóska Nagykálló, 1984. március 22.”

    Érthető, ő ekkor a Szent Istvánról szóló drámájának megírásával volt elfoglalva, illetve a nemrég indult Hangsúly című hangos folyóirat működtetésével.

    Fél év múlva, október 12-én kelt levelében, amelyben a Segítsd a király! 1985. január 12-i nyíregyházi bemutatójára is meghív, már együttműködőbb volt, kiegészítést küldött a fülszöveghez. Javasolta: „Buda Feritől okvetlenül többet végy be!” Végül mégiscsak tett észrevételeket a saját verseivel kapcsolatban is. Olykor úgy tűnt, a kutya sem akarja, hogy legyen valami az antológiából – és ezt szó szerint kell vennünk. Az egyik jócskán késedelmes válasz magyarázata így szólt: „A kéziratküldeménnyel olyan kalandok történtek, amelyek nem csupán kézhez jutásukat késleltették, hanem állapotukban is nem épp előnyös változásokat okoztak. Távollétem alatt hozhatta a postás, és szokás szerint bedobta a kapura szerelt levelesládába, amelynek fölfelé nyíló ajtaja van. Súlyánál fogva kinyomhatta az ajtót és a földre hullott, e pillanattól kezdve pedig – a jelek szerint – féléves kuvaszunk vette gondjaiba, ugyanis hosszas nyomozás után az udvar egy félreeső zugában találtam rá – olvasható, de »agyon lektorált« állapotban; a »széljegyzetek« helyenként a szöveget is kikezdték. Vagyis – sajnos – nincs képem visszaküldeni, mivel a szó szoros értelmében olyan, mintha a kutya szájából került volna elő.” Lassan haladtunk. A koncepciómat a válogatás ismeretében Serfőző Simon értette meg és írta le a legpontosabban. Szégyentelenül és szemérmetlenül idézem levelét, a munkámra vonatkozó lelkes dicséretekkel együtt: „Elolvastam. Gyönyörű, hatalmas ének ez! Egymást tovább segítő, folytató, egymás szavába is belevágó, örömteli, szép, közös ének. Szinte hibátlanul szól a kórus. S ez a Te érdemed! Nagy, nehéz munkát végeztél. De alaposat! Elégedett lehetsz, s örülhetsz, hogy belevágtál. Olyan munkát tettél le az asztalra, ami előtt le a kalappal! Ilyen antológiát még a büdös életben nem olvastam, azt hiszem, nem is fogok. S ezt nem hiúságból mondom, mert én is benne vagyok, azért is persze, de inkább, mert ennek a népnek, annyi sérelme, baja, gondja szólal itt meg, mondatik ki, hogy szinte megkönnyebbültem, fölszabadultnak érzem magam, boldognak. Hiszem, a versek így fognak hatni az olvasókra is. Katartikus hatásúak! S ez nemcsak az egyes versek, költők érdeme, hanem a Tiéd is, mert úgy sikerült őket egymás mellé-után rakni: egymást licitálják túl, s erősítik föl; robosztus, tekintélyt parancsoló katedrálist építettél.” Ratkó Jóska lakonikusabban fejezte ki elismerését a miskolci könyvbemutatón a példányomba írt dedikációval: „Kösz, Öreg!”

    Ratkó dedikációja Zimonyi Zoltánnak  Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma
    Ratkó dedikációja Zimonyi Zoltánnak
    Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma

    Tartózkodásuk okát nehezen és idővel, a könyv megjelenése után értettem meg. Csalódtak ők is, csak épp fordítva, mint ama mesebeli császár az új ruhájával. A szélhámos szabók, mint bűvös kelmét, a semmit adták az uralkodóra, de csak egy ártatlan gyermek merte kimondani, hogy „meztelen a király!”. A mi hét királyfinkon – 1985-ben már királyokon – láttam a pompás palástot, és ott is díszelgett rajtuk valóban, de a romlatlan gyermeki szem és őszinteség hiányzott. Hiányzott a száj, amely elkiáltaná: „Gyönyörű az új ruha!” A Hetek ezt a hangot várta az antológiától, egyéniségük kiemelését, mert a paradigmaváltás, esztétikai ízlésváltás és közöny tükrében meztelennek érezhették/érezték magukat. Ebben a légkörben veszítettek magabiztos önértékelésükből. A József Attila-i alkatú és sorsú Ratkó József a nemzethalál fenyegető rémével gyötrődött. A szikár, fegyelmezett József Attila-i verselésből és Ady látomásosságából új motívumokat formált, e két hatalmas örökséget új minőségbe oldotta.

    A recepció azonban az ő esetében is inkább csak a szárnycsapásait számolta, nem a repülése ívét.

    A könyv előállításának költségeit ki vállalta ? K ellett harcolni érte?

    Gördülékenyen ment minden. Említettem már, hogy Serfőző pozíciói Miskolcon megváltoztak – ő mozgatta a kiadás ügyeit. A megyei tanács jelentette meg, a Művészeti Alap is támogatta. A kötet szerény kiállítású volt, a megyei könyvtár sokszorosító részlege készítette. Bíró Zoltán a kritikájában „amolyan alkalmi kisvállalkozásban” létrejött könyvnek nevezte, szellemesen hozta összefüggésbe széthulló lapjait a társadalom szétesettségével: „Kezemben az antológia. Takaros, ízléses kötet. Ám olvasva, lapozgatva, amint ciklusról ciklusra, versről versre előbbre jutok, úgy hullik szét lapjaira, mintha nem lett volna elég a ragasztó egy kötetté összetapasztani hét költő verses lapjait. A jóakaratú gondoskodás azonban mégiscsak egybeterelte ezeket a lapokat, ahogy lehetett, mert bizonyára úgy gondolták, akik megtették, hogy szükségünk van rá, hogy szükségünk lenne ilyesféle együttállásra. […] [É]rdemes kézbe venni, ami elgondolkodtathat bennünket a magunk dolgáról, a magunk állapotáról, ha vesszük a fáradságot, hogy közelebb lépjünk a sorsunkhoz, s ha vesszük a bátorságot, hogy olykor szembenézzünk vele. Ami pedig a ragasztót illeti: ugyan miért lenne az tökéletes egy megyei könyvtár sokszorosító üzemében, ha nem tökéletes a társadalomban sem?”

    Az antológiát Miskolc után 1986-ban Hatvanban, Tokajban és neves színészek közreműködésével Budapesten a Kossuth K lubban is bemutattátok, utóbbit a Magyar Rádió 3. műsora is közvetítette felvételről.

    Ezeken a találkozókon hatan voltak csak, Raffai Sacit betegsége tartotta távol. Egyébként a Hetek egyszerre, egy térben és időben sohasem volt együtt.

    Hetek-est 1985-ben  Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma
    Hetek-est 1985-ben
    Kép forrása: Zimonyi Zoltán archívuma

    Milyen volt a könyv fogadtatása? Én több mint húsz recenziót, hírt, interjút gyűjtöttem össze róla országos és megyei periodikákból már ez a szám is jelzi, hogy fontosnak tartották. A Borsod-Abaúj és Zemplén Megyei Tanács 1987-ben nívódíjat adományozott neked szerkesztői munkádért és a Hetek költőinek a versekért.

    A kritika visszhangja kedvező volt. Mindegyik visszaigazolta a jó hírt: Az ének megmarad. A szép szóra éhes, emberséges, emelkedő lélek igéket talált/talál/találhat az igák jármában. Akkor, ma és mindörökké. A lélek szükségletei fölött a lélek fényűzését, ünnepet, hitet, biztatást. Korábban azt kérdezted, hogy a megkésettség ellenére miért láttam szükségét az antológiának. Lehet megkésett a versben reinkarnálódó humánum? Úgy gondolom, hogy a könyv megérdemelné igényes, változatlan kiadását – az üzenetei megállnák ma is a helyüket.

    Ratkó József verse a Hetekről:

    Ha a részegek

    Ha a részegek elalusznak,
    s a hegedű bebábozódik,
    nem árvul el az éjszaka,
    nem hal ki az ének, tovább szól,
    mert dalolnak a haverok,
    Pista a város peremén,
    a városban második István,
    Laci Szalonnán, Perkupán,
    zsilettszélű országhatáron,
    Simon a fogát pengeti,
    vasból faragott furulyát fúj
    fogadott földjén Buda Ferkó,
    Anna virágot kondít, halottja van,
    szemében gyermek őgyeleg,
    Sárinak nyílt seb a szeme,
    elhidegül tőle a csillag,
    úgy jajdul, úgy énekel,
    elhidegül tőlünk a csillag,
    s dalunkba varangy raccsol.

    Cikksorozatunkban az értékmentés és az ismeretterjesztés szándékával elevenítik fel szerzőink a mára kevésbé ismert magyar írók és költők életműveit. Olyan megközelítési lehetőségeket ajánlanak az élő vagy már elhunyt alkotók írásaihoz, amelyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedek könyvtermésében elveszett szövegekről is kiderül, hogy miért lehetnek fontosak ma a számunkra.

    Cikksorozatunk további részei:

    Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

    A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

    Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

    Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

    Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

    Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

    Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

    Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

    Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

    Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

    Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

    Sánta Ferenc alázata és szolgálata

    Karinthy Ferenc, a játékos

    Kardos G. György, a hiány


  • További cikkek