„Kötelességemnek tartom, de szívügyem is a belaruszok és a belarusz kultúra érdekképviselete” – Interjú Bárász Péter műfordítóval

Személyes okokból lett Belarusz lakója és ismerője, de politikai okokból lett műfordító. Ahogy több helyen is elmondta már, egy elnökaspiráns író, költő meghurcolása vitte arra, hogy lefordítsa magyarra a műveit. Ma is kitart még ez a rebellis lendület?

Persze. Nem biztos, hogy ez akkor is természetes lenne, ha Nyakljajeu nem olyan csodálatos költő és író, mint amilyen. Ráadásul remek barátot is találtam személyében. Azt lehetne gondolni, hogy ez a szerencsén múlott, pedig dehogy. Nem véletlen, hogy pontosan neki fájt annyira a belarusz nyelv, kultúra és öntudat rendkívül kemény elnyomása, hogy beismerten kényszerből ugyan, de belevetette magát a politikai harcba, és bejelentkezett elnökjelöltnek. Ahogyan az is „természetes”, hogy Lukasenka elnök éppen őt tartotta saját magára annyira veszélyesnek, hogy csaknem agyonverette, és bebörtönözte. Mindez 2010-ben történt, de Uladzimir Nyakljajeu azóta sem tud egyértelműen hátat fordítani az aktuálpolitikának, hiszen a belarusz nép egy jelentős hányadának szemében akkora tekintély, hogy ha nem mondaná ki a véleményét a legfontosabb aktuális kérdésekben, az már-már árulással érne fel.

Sok hasonló érzelmű, elsősorban belarusz nyelvű alkotót ismertem meg azóta – egy részüket személyesen is –, akik ha nem is élnek elefántcsonttoronyban, de mivel nem exponálták magukat ilyen mértékben, megtehetik, hogy nem közvetlenül publicisztikai, hanem szépirodalmi művekkel fejezik ki gondolataikat, véleményüket. Az ő szövegeiket is igyekszem tolmácsolni, amikor van rá publikációs lehetőség.

Sokat hallunk mostanában a hírekben a belarusz politikai helyzetről, de vajmi keveset tudunk arról, hogy milyen az ország irodalma. Egyedüli fordítójaként a nyelvnek hogyan választja ki a műveket, amiknek nekilát?

Kezdő műfordítóként – hatvanéves koromban – azt mondogattam magamról, hogy abban az értelemben (is) műkedvelő műfordító vagyok, hogy csak olyan szövegeket fordítok, amelyeket kedvelek. Persze „könnyű” dolog ez, ha az embernek nincsen jóformán semmilyen megrendelése... Viszonylag sokat olvasok belaruszul, és amikor olyan írás akad a kezembe, amelyről úgy gondolom, hogy a magyar olvasó számára érdekes lehet, azzal foglalkozom. Aztán, ha szerencsém van, a kész munkát meg tudom valahol jelentetni – ha nincs, akkor nem.

Azt tapasztalom, hogy egy belarusz fordítást egy kiadóra „rátukmálni” nagyobb munka, mint maga a fordítás.

Persze egy évtizedes, sajnos nem túl aktív műfordítói pályafutásom során módosult néhány dolog, de az alapelv, hogy azt fordítom, ami nekem (is) tetszik, változatlan. Ritkán, de kapok egy-egy megrendelést: eddig kivétel nélkül csak kisprózára (illetve ellenkező irányban néhány hónapja Jónás Tamás két versére). Talán majd most...

Bár a díjat az első kerületi önkormányzat adta, szakmai ajánlóként a Magyar Műfordítók Egyesülete tett javaslatot a díjazott személyére, vagyis nyugodtan tekinthetjük ezt rangos szakmai elismerésnek. Ön a díjátadón közvetített beszédében mégis nagy hangsúlyt fektetett Belarusz és a belarusz nép helyzetének taglalására. Ennyire szívén viseli az ország sorsát?

Negyvenhat éve élek Belaruszban, illetve a szovjet elődköztársaságában. Nagyon megszerettem ezt a népet, a sok tekintetben különös kultúráját, amit a nagy szomszéd (vö. Big Brother) a belarusz tirán kezével igyekszik megsemmisíteni. Az orosz–belarusz véres szembenállás sok-sok évszázad óta tart. 1795-ben a Lengyel–Litván Unió harmadik felosztásával hatalmas lökést kapott, azóta háromszor hagyott valamennyire alább, összesen körülbelül huszonöt évre.

Ezért tartom olyan fontosnak, hogy minden lehetséges alkalmat megragadjak, és küzdjek Belarusz és a belaruszok tekintetében a „fehérorosz” kifejezés használata ellen.

Sértő ennek a népnek a szempontjából az örök ellenséggel/elnyomóval való ilyen összemosás.

Sok barátom van itt: irodalmárok és még többen azok, akik aktívan akarják és használják a belarusz nyelvet (nem mindig és nem mindenütt, mert börtön-, de legalább pénzbüntetés jár érte!). Az ő érdekükben is kötelességemnek tartom, de szívügyem is a belaruszok és a belarusz kultúra érdekképviselete.

Hogyan érte ez a díj, és mit jelent az ön számára?

Valahol szerencsés, hogy pénteken volt a díjátadó, amin persze csak virtuálisan lehettem jelen (Belarusz határai le vannak zárva, belülről, és nem a járvány miatt). Ugyanis ha átcsúszott volna másnapra, az szeptember 11. – húsz éve történt, ami történt –, ami tönkretette volna a személyes ünnepemet, mivel ez egy fontos évforduló számomra.

Picit vissza kell hogy térjek az előző kérdésre: igen, szakmai elismerésnek tekintem a Tóth Árpád-díjat, mégpedig pontosan azért, mert a műfordító kollégák terjesztettek fel rá. Ezért vagyok annyira büszke rá. A műfordítókat nem nagyon szokták elismeréssel kényeztetni, és tessék! Tudtam persze, hogy a Magyar Műfordítók Egyesülete engem jelölt, de mivel más szervezeteknek is van jelölési joguk, nem gondoltam komolyan, hogy meg is kaphatom a díjat.

Azzal az érzéssel tudom csak összehasonlítani, mint amikor telefonhívást kaptam néhány éve Minszkből, hogy felvettek a Belarusz Írók Szövetségébe. Jelentkeztem – mert javasoltak – hozzájuk felvételre, de az a dolog is kétesélyes volt, hiszen ebben az országban senki sem tudja elolvasni a fordításaimat, amelyeket pontosan ezzel a tagsággal kívántak honorálni. Az írószövetség felvételi bizottsága is úgy terjesztette elő az ügyemet az elnökségi ülésen, hogy felvételemet nem javasolja, mert munkáim minősége ellenőrizhetetlen. Az említett elnökségi ülés idején legfőbb szerzőm, az elnökség tagja, Uladzimir Nyakljajeu börtönben volt, emberi számítások szerint „ügyvéd” hiányában felvételi kérelmemet el kellett volna utasítsák…

Most van folyamatban a Belarusz Írók Szövetségének felszámolási pere – ha lehet egy formálisan bírósági eljárást ezen a néven említeni egy olyan országban, ahol az ítélet hamarabb születik meg, mint a vád.

Büszkén viselem majd a címet: egy megszüntetett alkotói szervezetnek leszek a tagja.

(Van itt egy másik írószövetség is, a hatalompárti. Abba is felajánlották a felvételemet, persze nem az írók, hanem a funkcionáriusok. Visszautasítottam.)

Azt is nyilatkozta már másutt, és a díjátadón is elhangzott, hogy a belarusz hatóságok nem rajonganak annyira a munkásságáért. Mit jelent a művek fordítása Belaruszban azok számára, akik nem a hatóság? Ismerik ott Bárász Péter magyarországi publikációit?

Azt hiszem, ha Belarusz nem üldözné saját irodalmának fordítóit, akkor se lennénk sokan. Mert ritka a nyelv, „kicsi” az irodalma. Így természetes, hogy irodalmár körökben elég jól ismernek bennünket. Engem ismernek személyesen talán a legjobban, mert én vagyok az egyetlen, aki itt élek, Belaruszban. Tudják, hogy kiket fordítok, sokan még azt is tudják, hogy kiket fordítanék a továbbiakban szívesen.

Tud-e tenni valamit azért, hogy többen is fordítsanak belarusz irodalmat magyarra?

Öt vagy hat éven keresztül nyári táborokban egy-egy hétig oktathattam érdeklődő egyetemista fiatalok számára belarusz kultúrát, történelmet és műfordítást. 2018-ban jelent meg a Napút folyóirat 199. száma A belarusz Európa címmel. Az én ötletem és főként az én energiám van benne, de ezzel kapcsolatban talán a legfontosabb, hogy hét kezdő kolléga belaruszból készített fordítása szerepel benne. Maga az alapgondolat pontosan azért jutott eszembe, hogy munka- és publikációs lehetőséghez juttassam őket. Magában a folyóiratban így írtam erről: „Büszke vagyok rájuk, és nagyzási hóbortomban tanítványaimnak mondom őket.”

Viszonylag nagy port vert fel az a fura esemény, hogy Szondi Györggyel, a Napút főszerkesztőjével és az említett fiatal műfordítók két képviselőjével Minszkben is hivatalos prezentációt tudtunk tartani ezzel a Napút-számmal, pedig a helyi közönségből senki egy szót sem tudott elolvasni, még a szerzők sem saját ott megjelent írásaikból. Komoly, nagy siker volt!

Dolgozik új fordításon mostanában?

Egyre nehezebben szánom rá magam, hogy az asztalfia számára dolgozzam. A számítógépemen elég sok kész vagy félkész fordítás vár a sorára – immár csupa kispróza. Regényfordításaimat szerencsére végül is sikerült megjelentetni, bár előtte évekig itt porosodtak. Mostanában csaknem kizárólag megrendelésre dolgozom, mivel pedig ilyeneket alig kapok, hát…

Júniusban a saját Facebook-oldalamon és az Újnépszabadságban, később a Papageno.hu-n is elkezdtem egy cikksorozatot a belarusz irodalom kiemelkedő alakjairól. Százdarabosra tervezem, jelenleg a kilencediken dolgozom. Pótcselekvés? Csak részben. Szeretném remélni, hogy ez a sorozat (is) segít felkelteni az érdeklődést a jobb sorsra érdemes Belarusz kultúrája iránt. Meggyőződésem, hogy minél többet tud a világ erről az országról, annál nagyobb lesz az esély, hogy ki tud keveredni a történelemnek abból a zsákutcájából, amelybe huszonhét éve juttatta önmagát.