A világ női vagányáról – Gondolatok Szécsi Margit költészetéről

Írásomban Szécsi Margit verseit, azok befogadásának lehetséges módjait járom körbe, hogy minél átfogóbb portrét festhessek Szécsiről saját költői, emberi önértelmezésére, valamint néhány szövegének és szöveghelyének értelmezésére támaszkodva.

Szécsi Margit Pestszentlőrincen született 1928-ban. Mesék, életemből című autobiografikus szövegében felidézi, hogy édesapja néha „kapu-lehúzások”-ból tartotta el a családját: „A legszegényebbek négyéves koromban voltunk. Sztrájkoltak a munkások. A résztvevőket feketelistára tették. Apámat is. Erre ő kiváltotta az iparengedélyét, és önálló asztalosmester lett. De hát műhely nem volt, szerszám is csak, ami a legszükségesebb. Kapu-lehúzásokból éltünk. […] Hát, ment ő egész nap, télen-nyáron. Mikor hazaért, este volt.”

Ebben az idézetben is megfigyelhető, hogy Szécsi saját élettörténetét beágyazza a kor társadalmi viszonyrendszerébe.

Ez az eljárás az egész életművét végigkíséri, és ha nem is lehet minden szövegét szociografikusan olvasni, a munkássorból az irodalmi elitbe való bekerülése alkotói identitásának, jellegzetes költői hangjának fontos kijelölője.

Ugyancsak az imént idézett szövegében említi, miként jelent meg az irodalmi színtéren: egy versét (Húszéves vagyok) akarta eladni, hogy pénzhez jusson, ezért elküldte az Új Idők szerkesztőségének, ahol el is fogadták azt. A szerkesztőségben találkozott Devecseri Gábor író, költő, műfordítóval. A köztük lezajló beszélgetésből jól megérthető, hogy a költőnő szövegei milyen társadalmi kontextusban szólalnak meg. Az értelmiségi Devecserinek a találkozás alkalmával Szécsi elmeséli, mennyit dolgozik iskolai tanulmányi mellett. Devecseri erre azt feleli, hogy ez Szécsi előnyére válik majd az írásban is, hiszen a munka nemesít. Szécsi szerint viszont a fiatalok felőrlődnek a munkában, a küszködésben, és ez az őrlődés a gondolkodás lehetőségét is elveszi tőlük. Jól látható, hogy a szegénységhez és a munkához fűződő sztereotípiák nagyon erősen meghatározták azt, ahogy Devecseri Szécsire tekintett. Szécsi irodalmi elitbe való bekerülésén keresztül tehát mintha átjárás nyílna a különböző társadalmi rétegek közt. Természetesen ettől az életútja még nem lesz egyedi, hiszen a szegénység, a külváros, a munkáslét és a nélkülözés tapasztalatainak színrevitele többek közt József Attila szövegeiben is hasonló érintettséghez köthető. Mégis, a múlt század társadalmi viszonyait vagy egyáltalában a nők társadalmi pozícióváltozását figyelembe véve érdemes Szécsi Margit költészetét költőnői életműként is szemügyre venni. Igaz, nem a nő(i)ség e költészet origója, ám a Szécsit körülvevő irodalmi élet és társadalmi kontextus mégis indokolja, hogy felfigyeljünk rá: e szövegek női életrajzi szerzőtől származnak.

A középiskolai tankönyvek nem sok női szerzőt tartanak számon.

Akiket mégis, azokat általában férfi alkotókhoz kötik. Szendrey Júliáról Petőfi miatt esik szó, az írással is foglalkozó Csinszkáról Ady révén beszélnek, mellettük esetleg még Kaffka Margitról ejtenek néhány szót. Nem csoda hát, hogy a köztudatban meglehetősen kevés női szerző neve ismert. Ez természetesen a legtöbbször Nagy László feleségeként említett Szécsi lírájának a helyzetét sem könnyíti meg, pláne hogy hangja ledob magáról minden sztereotípiát. Ugyanakkor az elvonatkoztatáshoz, a független szerzőként való újraolvasáshoz jó lehetősége is van a befogadónak, hiszen Szécsi szövegei kevésbé kanonikusak, így mentesek a berögzült értelmezésektől.

Szécsi mer szemtelen és gúnyos lenni, mer feleselni. Egy helyen így fogalmaz a Tengeri naplókban (1972): „Nem szégyellem leírni. Megkeményítettem szívemet a gondok iránt, meglágyítottam a szépség felé.” Szövegeiben visszatérő minőség a vagányság, önmagát is a világ női vagányaként identifikálja. A kivirágzott kézben írja: „Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát / elragadjam, én, a világ női vagánya / zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm”. Mer sebezhetővé válni, ugyanakkor nem fél kiállni magáért. Versei olvasása közben megérthető, hogy erős, esetenként a maszkulin minőséget felmutató szövegeket írni nem a férfiak privilégiuma, az irodalom pedig nem férfiszakma. Hogy ennek a látszólag túlságosan is személyes megjegyzésnek miért van helye ebben az esszében, arra a kérdésre Szécsi recepciója szolgáltat választ, hiszen például Szakolczay Lajos irodalomtörténész egyenesen így jellemzi őt: „a nő voltában is férfiköltészetet művelő”.

Szécsi költészete épp arra mutat rá, hogy költőnőnek lenni nem szerep, nem determinált hang vagy perspektíva. Arra, hogy milyen, amikor egy költőnő szövegei által felajánlott szereplehetőségek nem korlátozódnak nemi sztereotípiákra. Sőt verseiben több beszélő is szót kap, akár eltérő szerepekben is: költőt, szerelmest, mesemondót, bohócot egyaránt megszólaltat. Monográfusa, Kemény Géza négy szereplehetőséget különít el: a hőst, az angyalt, a szentet és a prófétát. „A hős harcol, a szent gyakran szenvedve ad életmintát, az angyal tiszta, a próféta lát” – írja Kemény, és ezzel ki is emeli Szécsi lírájának néhány fontos aspektusát (Kemény Géza: A kivirágzott kéz. Ünnepek és szertartások, szerepek és gesztusok Szécsi Margit költészetében). Szécsi verseiben a szerepeken keresztül többfelől is megközelíti azt a költői, egyben emberi létfelfogást, amely talán a Páva a tűzfalon refrénsoraival foglalható legjobban össze: „élsz, ha kiválaszt az élet”. Érdemes ezt összeolvasni Nagy László soraival a Táncbéli tánc-szókból: „Ne is akarj menedéket / Amíg benned zeng a lélek”. Szécsi tehát az életet olyan teremtő erőként tartja számon, amely őt magát is áthatja, elevenné teszi, és nem riad vissza még a kitettségtől sem. Ebben a költészetben a sors nem előre megírtságot jelent, hanem magát az életet, azaz a történések és hatások alakító kontextusát: „És fölvette a faragó-fejszét a sors, / illesztette vállaimra, / s ami addig volt hold-szerű kő: csupa tűz lett és szikra, / csupa inda, buja halál és élet, / csupa tündöklés, vétek”.

Ennek a nem-visszariadásnak formai megvalósulása, hogy a refrén haláltáncot idéz.

A tánc is folyamatos kísérője Szécsi lírájának, de ahogy azt az irodalomterapeutaként és táncelméleti szakíróként is ismert M. Nagy Emese is észreveszi, Szécsit nem a klasszikus táncformák foglalkoztatták, nem a balett-táncosok betört teste, hanem a szabad, testet és lelket összekapcsoló mozgás. Ezért jelennek meg verseiben a profánabb szférák táncai, legyen szó vásári mulatságról vagy haláltáncról. A kivirágzott kéz refrénjében („gyere velem táncolni a halálba”) a haláltánc ismétlésfigurája és hívásmotívuma figyelhető meg, de ez a tánc az Édes kesztyű-íze az ősznek című vers tematikus eleme is („kit haláltáncban súrolt lágyan / Margó és Franszoá Villon”). A Virrasztok című versben egy latin tánc jelenik meg, a rumba („gyerünk táncolni, ropogjon a rumba”). Ordas című szövegében a tánc szabad mozgás („táncot: forgósat, édeset”). De a tánc jelentheti a vágy által motivált testek találkozását is: „Rézveretű a derekam, / vörösréz-kupa a mellem, / meghasonlás éjszakáin / tedd hogy szívünk összecsengjen” (Tánc).

Ebből is látszik, hogy a Szécsi verseiben megszólaltatott életfelfogás nem korlátozódik tudatos állapotra, hiszen az ábrázolt világ gyakorta álomszerű. Az álmodás Szécsi írásművészetének fontos gesztusa, módszere. Említi, hogy minden nagyobb versét (a Páva a tűzfalont is) megálmodta, de az álom váratlan, asszociatív, szürrealista képalkotásában is jelen van. Néhány példa erre: „jaj életem: / álmatlan gyöngy-moréna” (Álmatlan gyöngy-moréna); „Virrasztva a világ / izzadó kábel-mennyboltja alatt”, „élő áramkisütője a létezésnek és a híradásnak”, „tűzzel se tengerekkel harsogó fájdalom-gömb”, „A fémek fehér istenei fölállnak a hegyekből” (Virrasztok); „Hold, hold ezüstje, / ködös völgyek üstje” (Dal); „csontfejű kakasok” (Szép jelen, szép csillag); „és feltör a kék tömeg / kire nem igézünk megálljt: / polip-kézben az Úr / tolva az éjféli dagályt // holdas réz-tengeren borong” (A Bibliás Tenger). Sokszor épp az efféle képalkotások miatt lenyűgözőek ezek a versek, hiszen a művek annak ellenére nem válnak széttartóvá, hogy rengeteg képet, jelenetet, jelenést mozgatnak. Sokszor mintha egy Bosch-festményt látna az ember: eleven, dinamikus, ám sosem repeszti szét önnön kereteit – mintha egyfajta éber álmodás elevenedne meg a befogadó előtt.

Ennek a képek alkotta világnak elhanyagolhatatlan elemei a népi motívumok. Szécsi költészetét Nagy Lászlóéval vagy épp Juhász Ferencével együtt a népi szürrealizmus irányzatához is kapcsolni lehet. Kelemen Lajos ezt az irányzatot Nagy László vonatkozásában így summázza: „a népköltészet formai, tartalmi megoldásait szürrealista elemekkel bokrosítják”. Szécsi versei folyamatosan dolgoznak a mindannyiunk kulturális identitásában visszaköszönő népdalformavilággal, a befogadás során gyakran fedezhetjük fel ennek ismerős pulzálását. De a formavilágon túl a motívumok is sokszor ismerősek: virág, liliom, madár, természeti képek, égitestek bukkannak fel a szövegekben, és mindezt átitatja saját korának létélménye. Így jelenik meg a páva a tűzfalon, így olvad a Profán Úrvacsorában a liliom és a gezarol egy képbe („fehér ruhában, a liliomos gezarollal”).

Szécsi a népiesség képeivel szövi össze, pontosabban azok segítségével viszi színre a modern ember életélményét.

A kivirágzott kézben olyan tematikus-motivikus elemeket alkalmaz, mint az „örök éjben / ágas-bogas csillagfa” vagy a különböző természeti képek, tájak ábrázolása. Ezek ellentétét alkotja a város, a felhőkarcolók, amelyek a mezőből nőnek ki, így modellálva a népiességhez fűződő viszony egy elképzelését: a népiből nő ki a modern.

Érdemes szólni a műnemek, műfajok sokszínűségéről, ha terjedelmi okokból csak lajstromszerűen is. Szécsi bár alapvetően lírai életművet hagyott hátra, a már fentebb idézett Tenger véled! című válogatás prózai írásait, fejtegetéseit, gondolatetűdjeit tartalmazza. A Költő a Holdban című verse a dráma párbeszédes formájában született meg. Több szövege viseli a ballada jelölést, de a himnusz (ahogy Nagy Lászlónak is) visszatérő műfaja, hasonlóan a klasszikus értelemben vett dalhoz. Ezekre néhol műfajjelölő címekben is utal, például a Ballada, a Himnusz a szerencséhez vagy a Dal című versei esetében. Lírája a rövid, epigrammaszerű szövegektől a hosszúversig terjed (és itt tényleg hosszú, néhol látomásos írásokra kell gondolni).

Látható tehát, hogy Szécsi életműve gazdag tárháza különböző szerepeknek, formáknak, ritmusoknak, tematikus elemeknek, motívumoknak, váratlan, szürreális képzettársításoknak, az életmű mégis egy szálon fut: ehhez elég a Vadak jegyében kötetet kézbe venni, melyben maga a szerző szerkeszti egésszé életművét, válogatja ki a szövegváltozatok közül azokat, amelyeket a szerzői utószó szerint „a magáénak vall”. Ha meg kéne válaszolni, hogy ennek az egységnek, ennek a minden szövegben megjelenő, átütő hangnak mi a forrása, egy lehetséges megközelítési mód a játék gesztusának kiterjesztése lenne a teljes életműre, azaz a játék mint költői módszer fontolóra vétele. Nem mond ez persze újat a kortárs olvasónak, hiszen a modernben vagy a posztmodernben is számos szerző törekvése ez, így Szécsinél mint 20. századi szerzőnél sem meglepő felfedezni a játék hangsúlyosságát. Érdemes lenne ebben a vonatkozásban alaposabban is szemügyre venni az életművet. Mert Szécsi játszik a nyelvvel – a Tenger véled! kötet egészének kísérő figurája az anagramma –, ahogyan a szerepekkel is. A fentebb említett szereplehetőségek mellett például ebből a szempontból az is kitüntetett jelentőségre tesz szert, amikor saját fiával, Bundival való kapcsolatáról ír. A versbeszélő azon évődik, hogyan kellene Bundihoz kapcsolódnia, hiszen ő csak „ugrálni, játszani tudott, színházasat meg bohócost”. Ugyanitt pontosan leírja kalózos játékukat: miután fia lelövi egy esernyővel, úgy kel életre, hogy dalba kezd. Az ének, a vers, a művészi megnyilatkozás a játékban is életmetafora, olyan, mint a levegővétel. Évődik tehát játék és „komoly lét” közt ugyanúgy, ahogy álom és valóság közt is feszültséget érzékel – az ellentétek mégis átfogó összhangot teremtenek az életműben.

Efelől is érdekes, hogy műveit mintegy közösségi kontextusba ágyazva Szécsi hogyan képzeli el ember és vers kapcsolatát, milyen szerepet szán ebben a relációban a közösségnek. A Tenger véled! kötetben olvasható Hoztam egy fehér kövecskét című írásában egyfajta közösségi befogadással is foglalkozik, a vers jelenetkerete az olvasóban a népi kultúra fonóját is megidézheti. A vers teljes megvalósulását performanszszerűen, de még a szavaláson is túlmutatva az éneklésben látja: „Még mindig fönnáll a kérdés: mi legyen a verssel, miután meg vagyon írva […]? [Világos, hogy] el kell énekelni.” Viszont ez az éneklés merőben ellentéte a modern világ zeneipari sztárkultuszának. A performansz előadója és közönsége nem individuum és tömeg, hanem maga a közösség éneklése jelent olyan élményt, amelyben az emberek összekapcsolódnak, és a vers így jut Szécsi szerint esztétikai értékének legmagasabb fokára: „Úgy képzelem el, hogy: együtt lehessen énekelni a verset, s az együtt-éneklésben közös gyönyörűséget találjon minden éneklő.” Az éneklés mint kapcsolódási mód a mindennapi konfliktusok, az emberi súrlódások feloldását jelenti, és erre Szécsi szerint a népdal a legalkalmasabb. Ő ezt „tiszta ős-forrás”-nak nevezi. Ennek egy lehetséges értelmezése, hogy a befogadók visszakanyarodjanak egyfelől a közös kulturális alapjaikhoz, másfelől egy olyan, magát önmagaként vállalni merő egyszerűséghez és természetességhez, emberközeliséghez, amelyet például népdalgyűjtések hangfelvételein hallhatunk. De akár úgy is gondolkodhatunk, hogy a vers dallammal való „átzengetése” megerősítheti a szöveg adott pillanatban, helyzetben képviselt funkcióját, előadói, érzelmi töltetét. És bár komoly és izgalmas esztétikai, elméleti vitákat lehet folytatni a vers és zene kapcsolatáról, a megzenésítés problémáiról, ez az egyik olyan pontja Szécsi költészetének, amely minden egyes alkalommal berántja az olvasót a szövegekbe: kényelmetlen őszinteség, ahol a befogadás során nem menekülhetünk elméleti fejtegetések pajzsa mögé, ezen gondolatokat csupán segítségül használhatjuk. Ahogyan Szécsi legdominánsabb lírai énje is „egyszál” ruhában áll elő, mely a dal metaforája („Egyszál ruhában indulok el, / nincsen egyebem, csupán a dal.” [Robog a víz]), úgy a befogadónak is nyitottnak, empatikusnak, emberi kapcsolatok teremtésére és ápolására késznek kell lennie a szövegek olvasása közben.

„Nem igaz, hogy az életnek a kiveszett meleget meg ne lehessen találni.” Talán a Hoztam egy fehér kövecskét ezen gondolata lehet az a vezérfonal, amelyet követve egy közösség részeként, a világra nyitott szemmel, a játék, a gondolkodás, az érzelmeinkkel való szembesülés merészségével érdemes a leginkább olvasni Szécsi Margit szövegeit.

Cikksorozatunk további részei:

Másféle valóságok nyelve – Esszé Bakucz Józsefről

Az ének megmarad – Interjú Zimonyi Zoltánnal Ratkó Józsefről és a Hetek antológiájáról

Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

„Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

Sánta Ferenc alázata és szolgálata

Karinthy Ferenc, a játékos

Kardos G. György, a hiány