Hercegnő a fénytörésben – Kritika a Spencer című filmről

Vannak olyan emberek, akik az idők során szimbólummá válnak: már nem valós személyeket, gyengeségekkel és komplexusokkal küzdő egyéneket látunk bennük, ennél sokkal fontosabbá válik a nyilvánosság számára mutatott maszkjuk és a címkék, amelyeket mi aggatunk rájuk. Diana hercegnő kétségtelenül ilyen volt. Szépsége, törékenysége miatt sokan szimpatizáltak vele, ráadásul a sors sem volt kegyes a hercegnével, házassága megromlott, később pedig különös körülmények között szenvedett halálos kimenetelű balesetet.

Diana kálváriája emellett egy igen fontos kérdésre is felhívta a figyelmet: életképes lehet-e napjainkban a brit királyi család ragaszkodása a hagyományokhoz, a státuszhoz?

A film főhősének tragédiája tulajdonképpen annak a folyamatnak az első állomása volt, melyet Harry herceg és Meghan Markle folytatott a közelmúltban.

Diana Spencer izgalmas személyiség, életéről készült már dokumentum- és játékfilm is, sőt a Spencerrel tulajdonképpen párhuzamosan fut a Netflixen A korona című sorozat, ami szintén épp most ért el a hercegné történetéhez. A chilei rendező, Pablo Larraín fittyet hányt minden elvárásra és a műfaji konvenciók nagy részére, ezáltal alkotva maradandót a témát feldolgozó művek sorában.

Diana (Kristen Stewart) Porschéjával szeli át a máskor festői, most azonban taszítóan rideg angol tájat. Erőltetett arisztokrata hangnemben kér tanácsot egy gyorsétteremben, majd ebben a teljesen ártalmatlan szituációban kimondja a film tételmondatát: „Hol a francban vagyok?” Larraín rendezése erről a talajvesztettségről, a kontroll teljes hiányáról szól – és a szakadék szélén veszi fel a fonalat. Kristen Stewart Dianája ugyanis már az első percben sem önmaga.

Kórosan sovány, enni alig tud, ha igen, azt is rögtön kihányja, időről időre a tévképzeteivel küzd. A film nem avat be minket az előzményekbe, elcsípett félmondatokból, gesztusokból kell felépítenünk a kontextust. Természetesen oka van annak, hogy le akarják cserélni a hercegnő öltöztetőjét, nem véletlenül jött az új komornyik, és a rendőrök sem jókedvükben szelik át a kertet. Diana ekkorra már a királyi család fekete báránya, aki minden önálló döntésével a Windsor-ház jó hírét fenyegeti.

Larraín remekül találja meg az egyensúlyt az információk adagolása és a cselekményesség között: számol azzal, hogy a nézők többsége legalább nagy vonalakban ismeri Diana történetét, ám a film belső logikájára is ügyel.

Egyébként is izgalmas az az alkotói pozíció, amit a chilei filmes már akkor meghatároz, amikor még el sem kezdődött a mozi. Egyrészt a címválasztás is szimbolikus, hiszen ezáltal Diana kikerül a királyi család bűvköréből, és mint autonóm személy kerül bemutatásra. Emellett a film elején megjelenő felirat is fontos: „Mese egy valós tragédiáról” – figyelmeztet minket a rendező, a Spencer pedig valóban egy fiktív eseménysort mutat be, mintha Larraín azt mondaná, hogy az alapján, amit tudunk, akár így is történhetett volna. Mindez persze a rendezőnek az életrajzi film műfajához való hozzáállását is mutatja. Az alkotók elvetik a klasszikus dramaturgiát: itt nincsenek csúcspontok, nincs emelkedés, csakis a szorongásban való stagnálás és a film vége felé óhatatlanul bekövetkező süllyedés létezik. Nem teljesen tagadja azonban műfaját a Spencer, hiszen az életrajzi filmekre jellemző nézőpont itt is kitapintható. Ebben az esetben is a főhősön van a hangsúly, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket, a többi karakter csak asszisztál mindehhez.

A mozi egészét tekintve is érdekes a nézőpont kérdése: egy dél-amerikai rendező készít filmet az egyik legtradicionálisabb európai családról. A szituáció ambivalens érzéseket válthat ki, hiszen kérdés, hogy a „kívülálló” mennyire képes beleásni magát a tárgyalt témába, másrészt viszont az ilyen pozíció biztosíthat egy szélesebb látószöget az alkotóknak. Ez pedig maradéktalanul jelen van a Spencer esetében, ám fontos kiemelni, hogy itt nem objektivitásról van szó. Sok váddal lehet illetni ezt a produkciót, a kényszeres objektivizálás viszont biztosan nem tartozik ezek közé. Larraínnak nem volt személyes viszonya Dianához, számára a hercegné egy érdekes, értelmezésre váró jelenség. És mint ilyen, megpróbálta értelmezni őt.

Míg a Jackie esetében egy riporter kapott fontos szerepet, addig a Spencer során sokszor kerülnek szóba a paparazzik, akiket leginkább negatív színben szoktak feltüntetni. A rendező (és a filmbéli Diana) azonban nem feltétlenül ért ezzel egyet, még ha ennek a valós eseményekkel összevetve van is egy érdekes színezete. A fotósok ugyanis lehet, hogy elvtelen eszközökkel élnek, tisztességtelenek, és csak a szenzáció érdekli őket, de az igazságot mutatják meg, pőrén: anélkül a színjáték nélkül, amelyet Károly oly akkurátusan magyaráz el Dianának a film egy pontján.

És mintha a Spencer is ide pozicionálná magát: pimasz, egyeseket akár sérthet is, de képviselni akarja az igazságot – még ha ez csak egy személy igazsága is.

Az alkotás mindezt finom szimbolikával jeleníti meg (bár a Boleyn Anna-párhuzam talán eggyel direktebb a kelleténél), amelyben egy gyöngysor válik a legfontosabb jelképpé. Diana pontosan olyan nyakéket kap, amilyet Károly a szeretőjének is vett, innen pedig már nincs visszaút. A kontrollvesztés filmnyelvi ábrázolásában egyébként klasszikus eszközökhöz nyúlnak az alkotók. A közelik, a zaklatott kameramozgás, a mélységélességgel való játék mind-mind ismerős megoldások. Ehhez jönnek a fakó, elidegenítő képek, illetve a nyugtalan, zaklatottságot árasztó zene.

És persze Kristen Stewart alakítása. Stewart kiválasztásakor igen hangosak voltak az ellenvélemények, kiemelve, hogy a színész nem brit, illetve hogy mégiscsak az Alkonyat-sorozat Bellájáról van szó. Bár azóta jó néhányszor bizonyította, hogy többre hivatott a vérfarkas–vámpír szerelmi évődésnél, Diana azonban még így is mérföldkő lehet a karrierjében. Ez tipikusan az a szerep, ami után a színészek átkerülnek más kasztba. Stewart, ha hasonlít is Dianára, nem elégszik meg ezzel, nem utánozni igyekszik az egykori hercegnőt, hanem a lényét ragadja meg. Ha kell, erőltetetten légiesen beszélve, máskor magából kikelve ordítva. Diana nem egydimenziós karakter a filmben, sőt egy idő után egyre nehezebb szimpatizálni vele, hiszen hiába ő az, akivel együttérzünk, a káosz teljesen eluralkodik felette, a gyerekeinek például már nehéz lesz kezelni a hangulatingadozásait.

Valószínűleg sokan fenntartásokkal kezelik majd a film utolsó húsz percét. Larraín valóban tónust vált, ami némileg hiteltelen a korábbiakhoz képest. Ám még ez a happy end felé történő elmozdulás is szerves része az alkotói koncepciónak. A rendező szerint akár ez is lehetett volna a történet vége egy nyitottabb társadalomban, kevésbé rigorózus elvárások mellett.

Megalkuvásokat nem tűrő, erős, helyenként talán túl direkt mozi tehát a Spencer, amely méltán az idei filmtermés egyik kiemelkedő darabja. Főleg azért, mert ritkán látni ennyire konzekvensen végigvitt alkotói koncepciót.

A film adatlapja a MAFAB-on