„A zene lett az önkifejezésem legőszintébb eszköze” – Interjú Krasznai Gítával

Nemrég megjelent Füstjel című albumod minden dala a magányhoz, annak megéléséhez, feldolgozásához kötődik. Ez egy alapállapot nálad, vagy inkább környezeti tényezőknek tudható be?

Ezeket a dalokat egy hosszabb periódus hívta életre. Az alapötletek régebbről származnak, az album maga négy év alkotói munka eredménye. A kezdőpont idején több veszteség is ért – egy igen nehéz időszak volt ez az életemben, és igényeltem a magányt. Ez köszön vissza a Füstjel dalaiban. Szerintem mindenkinek megvannak a maga belső kapaszkodói az ilyen élethelyzetekre, egy titkon őrzött menekülőút, amivel kiszakadhat a letargiából. Nekem a zeneszerzés pontosan ilyen.

Terápiás jelleggel működött a zeneszerzés ebben az esetben?

Fura lenne utólag ezt mondani, mivel magával vonná azt is, hogy az alkotás javarészt tudatosan zajlott, és nem átalkodtam nagyon sok időt és energiát belefektetni a zeneszerzésbe. Néha napokig nem tudtam aludni, mert elkezdtem írni egy dalt, és éjszakákon át e körül forogtak a gondolataim. A terápiajelleg viszont annyiban igaznak bizonyult, hogy mire célegyenesbe értek a lemezzel kapcsolatos munkálatok, már nagyon vártam, hogy el tudjam engedni ezt az időszakot. Ez jelzésértékű volt számomra. Nem tudom, hogy csak idő kellett, és a várakozás alatt a dalszerzés célként szolgált, vagy valamit tényleg ki tudtam írni magamból, de felszabadító volt kiadni a lemezt.

Ez azt jelenti, hogy elégedett vagy a végeredménnyel?

Most már másképp csinálnék mindent, de ez nem azért van, mert ne lennék elégedett. Örülök, hogy ez egy ilyen album lett, és a magányon túlmenően nagyon kedves emlékek kötnek a megírásához. Viszont négy év hosszú idő, közben én is változtam, és már nagyon várom, hogy új irányt vegyen a zeneszerzés bennem. De addig még szeretnék fejlődni, például dalszövegírás terén.

Nehezen adták magukat a szövegek?

Amikor elkezdtem rendszerezni a dalokat, és felismertem, hogy ezekre most már illene szöveget is írnom, úgy éreztem, ez nem megy nekem.

Mindig hadilábon álltam a szavakkal – gyerekkoromban például megpróbáltam naplót írni, de minden másnap hibajavítóval húztam át a sorokat, mert úgy éreztem, hogy azok az állítások már nem igazak rám.

Valószínűleg emiatt adódott úgy, hogy a zene lett az önkifejezésem legőszintébb eszköze. Persze a dalszerzés egy pontján muszáj volt kezdeni ezzel valamit, úgyhogy elkezdtem fejleszteni magam. Sok verset olvastam, faltam a költészetről szóló könyveket, formagyakorlatokat írtam, valamint bölcsész barátaimtól kértem útbaigazítást a kérdéses részeknél. Így tudtam végül olyan szövegeket létrehozni, amelyekkel meg tudok békélni hosszú távon is.

Az első lemezeden különleges módon ragadtad meg az indiai mantrákat, erőteljes világzenei vonalba ágyazva őket. A Füstjel azonban merőben másnak mutatkozik hangszerelésben, hangzásban és hangulatban is. Mi történt a két album között?

Ezek az anyagok már jellegükből, alapállapotukból kiindulva is nagyon különbözőek. A 2012-ben megjelent első lemezem megalkotását a funkcionalitás uralta: akkoriban tértem vissza fél év után Indiából, és részben az ott kapott zenei élmények megörökítését és ismeretek elmélyítését szolgálták azok a feldolgozások. A mantrák ugyanakkor mindig repetitív módon épülnek fel a meditatív állapot elérését elősegítendő, így az alapszerkezetük adott volt. Kisebb mozgásterem maradt, ezáltal kevéssé a kifejezésről szólt akkor az alkotás. De abban a munkában is jelen volt némileg az elengedés. Mivel a szüleim hinduk, így ezek a mantrák erősen kötődnek a gyerekkoromhoz. Azonban egy olyan időszakban születtek a feldolgozások, amikor én már a saját válaszaimat és utamat kerestem. Ehhez kapcsolódva talán a legfontosabb történés, ami a két album között esett meg, az volt, hogy felnőttem.

Alkotói szempontból mi volt ennek a felnövésnek a sarkalatos pontja?

Szerintem az, hogy megismerkedtem Matthew Mitchell-lel, általa pedig rengeteg új zenei iránnyal. A gyerekkoromat a szüleim ízlése határozta meg: apukám például minden este játszott otthon az akusztikus gitárján nekünk. Hallgattunk Beatlest, Simon and Garfunkelt és sok klasszikust – tehát egy szép, de korlátozott világban éltem azelőtt. Matthew ezt később azzal törte meg, hogy bevezetett a nyers erő világába, ahol sokszor olyan harmóniákkal és diszharmóniákkal találkoztam, amelyeket korábban nem gondoltam volna esztétikusnak. Például az ő személyén keresztül került képbe nálam Joanna Newsom, PJ Harvey és a My Bloody Valentine is.

Viszont ezek a hatások még kevéssé érhetők tetten a Füstjelen.

Így van, de a legközelebbi albumon már szeretnék teret engedni ennek a nyersebb, direktebb alkotói megközelítésnek is.

Ez számomra egy belső utazás: megtalálni azt, hogy a hangommal mit tudok még kezdeni a „kedves kislányhangon” és a melankólián túl.

Szeretnék egyszer írni egy igazán táncolható vagy akár egy dühös dalt is, amiben ki tudom ereszteni a felgyülemlett energiáimat. Ez eddig nehezen ment, habár a Füstjelen a Beton című dalban már hallható az erre való törekvésem.

A lemezen javarészt a jazzben jártas zenészekkel dolgoztál együtt, viszont ehhez képest meglepően nem lettek „jazzesek” a dalok. Törekedtetek arra, hogy elkerüljétek a műfaji sablonokat?

Ez nem egy tudatos lépés volt részünkről, inkább a maga természetességében alakult így a dalszerzés. Egyrészt a Füstjel alapjait mind egy szálig akusztikus gitáron írtam meg az évek során, egyedül. Ez már önmagában nehezítette volna, hogy túlsúlyba kerüljenek a jazzes ízek, főleg úgy, hogy ugyan imádom a műfajt, belőlem viszont alapvetően nem ilyen dalok gurulnak ki. Az albumon hallható zenészek pedig mindannyian profik, a hangszereik mesterei, így megvan az az érzékük, hogy rá tudjanak hangolódni az általam írt zenei témákra, és alkalmazkodtak ezekhez az alapokhoz. Emiatt nagyon megbíztam bennük: teljesen szabad kezet kaptak, néhány esetben tettem csak egy-két javaslatot, és ez szerencsére kifizetődő volt. Néhány jazzes momentum ugyan jutott az anyagra Blaho Attila zongorajátékán keresztül, de ezek sem tolakodóak, sőt még őszintébbé és érdekesebbé tették a lemezt. Ehhez még hozzájárult az is, hogy a dobok mögött az ugyancsak jazzvonalról érkező Billy Prim ült, aki – mivel nem beszéli a nyelvünket – teljesen a dallamok hullámzására bízta magát. Az album összhatásának, a hangszínek és műfajok közti törékeny egyensúlynak a legfontosabb őre azonban Albert Péter hangmérnök volt, aki a lemez készítése alatt szépen lassan az anyag producerévé is vált. Sőt még a Zenharmonix stúdiót is elindította időközben, amely folyamatnak közvetve én is a részesévé válhattam.

A Füstjelen két versmegzenésítés is hallható: Tandori Dezső Képlet című versét és Kemény István Visszapillantó tükörterem című művének részletét dolgoztad fel. Hogyan kapcsolódsz ezekhez a versekhez?

Elsősorban az vezetett, hogy mindkét költőt régről imádom. A Tandori-vers jött először, ami igazából nagyon adta magát számomra. Összesen nyolc szóból áll az eredeti mű, így nem kellett különösebben aggódnom a prozódia miatt. Onnantól, hogy meghallottam benne a lüktetést, már egyenes út vezetett a dalhoz. De az is egy fontos eleme ennek a versnek, hogy nem egy végletekig kifejtett jelenséget fest le, sokkal inkább asszociatív módon közöl, ami nagyban megkönnyítette a zeneszerzés folyamatát. Kemény István verse pedig egy sorsszerű rátalálás volt. Az album dalai közül Visszapillantó tükörterem készült el legutoljára. Sokat töprengtem azon, hogy milyen zárlatot kíván meg ez az anyag, aztán egyszer csak szembejött velem ez a vers, és azonnal elfogott az az ismerős és borzongató érzés, hogy valaki a világban, tőlem teljesen függetlenül leírta azt, aminek a megfogalmazásával én hosszú ideje küszködöm. Tulajdonképpen Kemény István összefoglalta a teljes lemez lényegét néhány sorban. Ez a felismerés nagyon nagy pillanat volt.

Tervezel még versfeldolgozást a későbbiekben, vagy ez csak egyszeri alkalom volt?

Ezt egyelőre nem tudom. Annyi biztos, hogy elég sok előítéletem van e téren: ritkán hallok igazán jó feldolgozást, amit nem érzek erőltetettnek.

Sok esetben úgy érzem, hogy sem a vershez nem tesz hozzá a zene, sem fordítva.

Nálam ez a két mű annyira mélyen rezonált a gondolataimmal és a hangzásvilágommal, hogy jó dalokká tudtam őket gyúrni, amiben nagy segítségemre volt a képiségük és a szabad szerkezetük is. Azonban ez nagyrészt szerencse volt. Továbbra is úgy gondolom, hogy alapesetben a vers önmagában egy tökéletes egységet alkot, ami általában azonnal ledobja magáról a hozzáragasztott dallamokat. Úgyhogy a félelmeim megmaradtak, hiába volt kényelmes az, hogy nem nekem kellett szöveget írnom az ilyen ötletekhez – igyekszem továbbra is óvatosan bánni ezzel.

A személyedben mindeközben még a vizualitás is összeér a zenével, hiszen tervezőgrafikával és festészettel is foglalkozol. Hogyan hatnak egymásra ezek az alkotófolyamatok? Egyáltalán: van kapcsolat közöttük?

A hangok és a vizuális alkotás mindig is párhuzamosan haladt az életemben. A rajzolás érdekes módon sosem a totális önkifejezésről szólt, mindig volt valami funkciója. Például kiskoromban rengeteget leveleztem a barátaimmal, a leveleimet pedig mindig kidíszítettem, illusztrációkat fűztem a mondandómhoz. Végül talán épp ez fordított az alkalmazott művészet, a tervezőgrafika felé. A zenében viszont sokkal őszintébben meg tudom mutatni magam, jóval elemibb az alkotói folyamat. Ettől függetlenül vannak olyan szerencsés helyzetek, amikor össze tudom kapcsolni a kettőt. Most például épp egy gitárfesztivál és egy banda arculatán dolgozom, de ilyen eset volt az is, mikor megtervezhettem a saját gitáromat.

Gondolom, ilyen szerencsés helyzet szülte a Borostyán klipjét is, amit te magad készítettél.

Igen. Egy egyetemi kurzus alatt találkoztam először animációval, ott ismertem meg a homokanimációs technikát is. Annyira megtetszett, hogy azonnal belevetettem magam, éjt nappallá téve tologattam a homokszemeket az üveglapon. Akkor fogant meg az a gondolat, hogy ezt az alkotói szenvedélyt össze lehetne kötni a zenével – amibe ugyancsak nagyon nagy hévvel vetettem bele magam –, és így született meg a Borostyán képanyaga. Ez akkora élmény volt, hogy miután befejeztem az egyetemet, a kecskeméti filmstúdióba jelentkeztem gyakornoknak.

Miért erre a dalra esett a választásod?

Egyrészt azért, mert ezt éreztem a legjobbnak a lemezen. Másrészt a puszta véletlennek köszönhetően: az egyetemen a homokanimációt mutatták meg nekem legelőször, ebbe a technikába szerettem bele pont akkor, amikor a lemezírás vége körül jártam. Jó ötletnek tűnt az arra méltó dalomat külön kiemelni a sorból ezzel a kis képanyaggal. A homok jól illeszkedik a Borostyán impresszionista képeihez, átalakuló alakzataihoz – ezt a metamorfózist nagyszerűen meg lehet ragadni a homokkal. Mindent egybevetve ez egy igen kellemes heuréka-pillanat volt, mivel úgy éreztem, hogy végre összhangba került az életem két legfontosabb része. Örültem, hogy ebből tudtam valami újat alkotni.

Most, hogy vége ennek a négyéves alkotói periódusnak, hogyan tovább?

Eddig leginkább otthon, a szobámban alkottam, viszont elkezdett formálódni bennem a vágy, hogy bandát alapítsak. Szívesen kipróbálnám az aktív, egymásra ható közös alkotást a számomra kedves zenésztársaimmal. Időközben íródnak új dalok, az elektronikusabb hangzásokkal is kísérletezek, valamint várom, hogy végre elkészüljön az új gitárom, amit én terveztem, és még Matthew-val közösen kezdtünk építeni. Ez egy nagy ugrás lesz, mivel eddig az akusztikus gitárra korlátozódott a dalszerzési metódusom, az új hangszerem viszont egy jazzgitár, ami bizonyára rengeteg eddig ismeretlen utat fog nyitni a dalírásban. Aztán ha összejön a formáció, kíváncsi leszek arra is, hogy hogyan fognak működni az eddigi dalok élőben – remélem, mielőbb lehetőségünk nyílik bemutatni koncerten is a közös anyagot.