A kilátástalanság krónikása – kritika Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj című kötetéről

Fizikailag és/vagy lelkileg nyomorúságos környezetbe zárt közösség mindennapjait bemutató történetekből a magyar prózában nincs hiány. A perifériára szorultak, az elhagyatottak léthelyzetét tematizáló regényekben, novellafüzérekben általában kétféle forgatókönyv érvényesül. Az első esetben a csoportból és a helyről nincsen mód kitörni, a szabadulásért tett erőfeszítések vagy eleve kudarcra vannak ítélve, vagy tragédiával végződnek (ide sorolható Tar Sándor több elbeszélése, Kálmán Gábor Nova című kisregénye vagy éppen Kiss Tibor Noé 2014-es írása, az Aludnod kellene). A második esetben lehetőség nyílik a szabadulásra – gyakran az elbeszélő az, akinek ez sikerül, így már némi távolságtartással számolhat be emlékeiről (pl. Bodor Ádám Sinistra körzet, Borbély Szilárd Nincstelenek, Háy János Napra jutni). Kiss Tibor Noé új regénye, a Beláthatatlan táj az utóbbi írásokhoz áll közelebb.

Bár a közeg elhagyása nem jelenik meg a szövegben, az egyik szereplőben megérik az elhatározás a kitörésre – a regény legizgalmasabb tapasztalata viszont talán éppen az, hogy poétikai szinten teljesen ellentmond ennek, folyamatosan a szabadulás lehetetlenségére emlékeztet.

A regény fókuszában egy autóbaleset és következményei állnak, a fabula a szerencsétlenségben érintett négy szereplő egymást váltogató belső monológjaiból bontakozik ki. A baleset elszenvedője, Dorka a történet legelején kómába kerül – tudatának rezdülései szabadversre emlékeztető gondolafolyamként jelennek meg a szövegben. Dorkát a kórházban édesapja rendszeresen látogatja, időközben viszont megismerkedik és beleszeret a nála jóval fiatalabb Zsófiba. Jóllehet, a lány munkakörnyezetére folyamatos utalások történnek a szövegben (monitorok veszik körül, a zúgásuk otthon sem megy ki a füléből), csak a regény legvégén tudjuk meg, hogy térfigyelő kamerák előtt ül, így a baleset körülményeit is pontosan ismeri. Tudja, hogy Dorka azért rántotta félre a kormányt, mert három fiatal srác kirohant elé az útra. A felvételek tanulmányozása során Zsófinak arra is rá kell döbbennie, hogy az egyikük éppen a saját öccse volt. A felvételt a rendszerből törli, saját pendrive-jára viszont lementi. A regény utolsó monológjában Zsófiban fogalmazódik meg a kitörés gondolata, egyszerre pedig az is, hogy ennek mi az ára: „Szeretem az öcsémet, de én élni akarok, és az öcsém visszahúz. Vagy ő, vagy én. Én. A saját életem, ahogy én akarom, akivel én akarom, és ez a valaki nem az öcsém. Berakom a baglyos pendrive-ot egy párnázott borítékba, megnyálazom a szélét, és nem érzek többé semmit.”

Ezt a szabadulási lehetőséget azonban már a cselekmény szintjén problémássá teszi, hogy Zsófi monológja ezzel a gondolattal zárul: „ha Dorka felébred, talán még barátnők is lehetünk”. Az olvasóval szemben a lány ekkor még nem tudja, hogy Dorka meghalt a kórházban, így a baleset körülményeit rögzítő felvétel elküldése valószínűleg egy láncreakciót indít be: nemcsak Zsófi öccsének a sorsát pecsételi meg, de a lányét is, hiszen feltételezhető, hogy a történtek után Dorka apja is másként tekint majd rá, mint korábban.

A regény motívumai, irodalmi áthallásai és szerkezete is ezt a bonyolult csapdaszerkezetet hangsúlyozza

– kezdve apró utalásokkal, például a huszonkettes szám többszöri ismétlésével: „Dorka nagyjából ilyenkor, este tíz körül került kórházba három héttel és egy nappal ezelőtt. Az huszonkét nap”; „Az asztalon huszonkét gombóc, majdnem szabályos gombócpiramis”; „Zsófi utoljára 22 órája volt aktív a Messengeren”. A 22-es csapdája Joseph Heller regényében nemcsak egy szorult helyzet, hanem egy feloldhatatlan kelepce, amelyben a szabadulás feltételeinek teljesítése lehetetlenné teszi a szabadulást. Ezt a logikát követve a regény elején egy „nyúlszájú” karakter szerepeltetése Tar Sándor prózáját (elsőként a Szürke galamb című regényét) idézi meg, a metanarráció – főleg Zsófi szólamaiban – pedig a témában is rokon alkotások közül a Sátántangót. Ahogy Krasznahorkai regényének egy lehetséges olvasata, hogy Irimiás jelenést látva saját fiktív voltára (ezzel együtt végtelen kiszolgáltatottságára) döbben rá a Mennybe menni? Lázálmodni? című fejezetben, úgy Zsófi is újra és újra azon kapja magát, mintha a gondolatait, megszólalásait egy nála nagyobb hatalom vezérelné: „Gyakran elképzelem, hogy valaki kommentálja az életemet”; „Néha még én is meglepődöm azon, mik jutnak eszembe, mintha valaki diktálná ezeket a szavakat, mert én nem ismerek magamra bennük”; „Szavak hagyják el a számat, de én nem ezeket a szavakat akarom kimondani”. De a szöveg ugyanígy rájátszik Kiss Tibor Noé előző alkotására is – az áthallások, ha finoman is, a kudarc felé mutatnak. Bár a szereplők többször is arról számolnak be, hogy nem tudnak aludni, a regény vége felé Dorka apjában megfogalmazódik az igény az alvásra: „nem akarok olvasni, nem akarok tévét nézni, aludni akarok”. Mivel a Beláthatatlan táj témájában és (mindenekelőtt polifonikus) szerkezetével is szorosan kötődik az Aludnod kellene szövegvilágához, megkockáztatható, hogy ebben a közös univerzumban az alvás a belenyugvás, a harc feladásának szinonimája.

Az ismétlődő motívumok, az irodalmi allúziók mellett a bezártság és a célnélküliség érzetét erősítik a lapok sarkában található – többségében leírójellegű – szövegrészek. Nem mintha maguk a „margináliák” fölöslegesek, céltalanok lennének: nagyon is jelentéstelik, egyik alapvető funkciójuk viszont éppen az, hogy megbontják a regények befogadásakor megszokott olvasásmódot. A befogadó többféle stratégia közül választhat: a lapok aljára írt, a főszövegtől jól elkülönülő szavakat elolvashatja az oldal, esetleg az oldalpár befejezése után, de vethet egy pillantást rájuk azelőtt is, mielőtt az adott oldalnak nekivágna. Ahelyett, hogy föntről lefele, balról jobbra végighaladna a szövegen, kedvére bármelyik pillanatban megszakíthatja az olvasást az oldal aljára ugorva, sőt az is előfordulhat, hogy ha véletlenül megfeledkezik egy-egy jegyzetről, később visszalapoz hozzájuk.

A Beláthatatlan táj egyik legizgalmasabb olvasói élménye, hogy a monologizáló szereplőkhöz hasonlóan a szöveg sem tart A-ból B-be, az oldalak, oldalpárok nem lineáris építkezésűek.

Ez a fajta olvasói szabadság paradox módon végül a bezártság érzetét erősíti fel, felemészti a körkörösség: a lapok sarkaiba írt szövegek a könyv végén visszatérnek a legelejére: a 7. és a 8. oldalon ugyanaz a leírás található, mint a 254. és 255. oldalon („az égen néhány csillag”, „a hold felszíne körül derengés”).

Részben a fentiekből következik, hogy nehéz megmondani, hogy a főszöveg és a lap alján található leírások milyen viszonyban állnak egymással. Eldönthetetlen, hogy külön-külön olvasandók, vagy egymásra kell vonatkoztatni őket. Utóbbi esetben melyik felől forduljunk melyik felé? A főszöveg felől értelmezzük a jegyzeteket, vagy fordítva? A lehetséges variációk közül álljon itt az egyik: a Beláthatatlan táj úgy is olvasható, mint Örkény István Leltár című egypercesének parafrázisa. Ahogy Örkény szövege arra csábít, hogy a listából egy történetet kreáljunk, úgy Kiss Tibor Noé szövegének is egy lehetséges értelmezése, hogy a lapok sarkában található leírásoknak szavazunk elsőbbséget, a főszöveget pedig úgy olvassuk, mint erre a vázlatra írt kísérletet. Mintha csak egy kihívást ajánlana a szöveg: „Itt egy 257 oldalas könyv, a lapok alján leírásokkal – milyen összefüggő szöveget tudsz kihozni belőlük?” A regény a szerző frappáns válasza a kihívásra – ami egyben azt is jelenti, hogy a szöveg csak egyike a lehetséges variációknak.

Leegyszerűsítő lenne azonban a regénynek az az olvasata, amely a linearitás felbomlásából, az idő kizökkenéséből kizárólag a reménytelenségre következtetne (az idő kimerevítésére szintén gyakran utal a szöveg, a legdirektebben talán a 176. oldalon: „Itt megállt az idő”). Az időtlenség érzete a kómában fekvő Dorka szólamaiban a legerősebb, akinek érzékelésében összekeverednek a múltbeli emlékek, a jelenbeli tapasztalatok (édesapja simogatja a haját, kórházi zajok szűrődnek be, stb.) és olyan jövőbeli emlékfoszlányok, amelyeknél fizikailag már nincs is jelen. Ezekben – különösen a regény vége felé – többek között egy horvátországi nyaralás élményei sejlenek fel („Prokleti galebovi koji bi vam slomili krila”, „rákollók lengenek” stb.), ám a regény végén – a lány halála után – édesapja is ellátogat erre a helyszínre. Így a szövegben eldönthetetlenné válik, hogy a Dorkához köthető szólam múltbeli élményekre vagy éppen ellenkezőleg, az apja jövőbeli tapasztalataira reflektál.

Az utóbbi értelmezés a regény időbe ragadottságát időntúlisággá változtatja, az elmúlást egy térben és időben végtelen (beláthatatlan?) érzékelésként ábrázolja.

A játékosság azért is nagyon fontos a Beláthatatlan táj számára, mert ezáltal a regény nem túl szövevényes cselekménye ellenére is fenn tudja tartani az érdeklődést – sőt újabb és újabb olvasásra ösztönöz. Ha az Aludnod kellene egyik bravúrja, hogy eseménydúsan ábrázol egy mélyszegénységben tengődő tanyavilágot, akkor a Beláthatatlan tájé az, hogy időben és térben megrekedt szereplők mindennapjainak eseménytelenségét izgalmas poétikai megoldásokkal feledteti. Azt viszont nem képes és nem is akarja elfedni, hogy a regény karakterei számára nincsen kitörési pont, nincsen szabadulás – így Kiss Tibor Noé továbbra is a kilátástalanság krónikása marad.