• Legenda a hallgatásból – esszé Mózes Attiláról

    2020.08.12 — Szerző: Antal Balázs

    Megvan a legendája az elhallgatásnak, de még inkább az elhallgatóknak van meg a maguké. Megvan az önsorsrontásnak is az irodalomban. Túl azon, hogy végül is nem valami nagy diadal az ilyesmi, az ember hiába küzd meg érte.

  • Mózes Attila
    Mózes Attila
    Kép forrása

    Mondják, hogy csak a megírt könyvekért kár, amennyiben el lettek szabva – amibe valaki bele se kezdett, vagy amit nem fejezett be, azon nincsen mit sajnálni. Hát… én aztán nem tudom, hogy is van ez. Mindenesetre amióta az irodalomról alkotott képzeteink többé-kevésbé eltávolodtak a küldetésességtől, és egyre inkább a karrier, vagy ahogy mostanában annyi diszciplínában divatba jött, az életpályamodell oldaláról közelítünk a dologhoz, úgy egyre kevésbé érthető, mire is jó az abszolút karrierellenes elhallgatás, ha egyszer valaki sikeres pályára állt. Létezik, hogy az ember megírta a magáét, ahonnan egyszerűen már nincs tovább mit mondjon? És azt még be is lássa? Létezik, hogy valaki „beteljesítette volna a küldetését”? Micsoda romantikus ragacsok ezek! Miközben Philip Roth óta tudjuk (én legalábbis nála olvastam), hogy csak az amatőr ír ihletettségből és lelkesültségből, a profi egyszerűen leül dolgozni. Ebben a viszonylatban az elhallgatás nem is értelmezhető dolog. Mégis, a mi irodalmi panteonunkban egész kis körképet lehetne kirakni az életükben visszavonulókból.

    Mózes Attila Marosvásárhelyen született 1952-ben, ott is nőtt fel. Amennyire tudom, polgári neveltetésben részesült a város és a telep határán, szerető családban. Tanult vívni és hegedülni, tanult nyelveket, klasszikus műveltséget szerzett, tizenhat éves korára elolvasta a Rougon–Macquart-ciklust, rengeteg verset tudott kívülről. Íróvá válásban a klasszikusnál talán gyorsabb utat járt be. A hatvanas évek végén kezdett publikálni, mielőtt betöltötte volna a húszat: tehetségére hamar felfigyeltek a szerkesztőségek, a kezdet kezdetétől írt a szépirodalom mellett kritikákat is, nemcsak irodalomról, például kortárs zenéről is. Amikor huszonhat éves korában az első kötete megjelent, azt kicsikét már megkésettnek is tartották a kortársai. De még ennyire ne szaladjunk előre! A kolozsvári egyetemi évek után rövid időre kénytelen-kelletlen hátat fordított az urbanitásnak, a Székelykő lábához került tanárnak, de nem Torockóra, hanem a kevésbé ismert, átellenbeni oldalára a hegynek, egy Székelyhidas nevű, elrománosodott, pusztuló faluba. Képzőművész feleségével bár megpróbáltak beilleszkedni – még baromfitartással is foglalkoztak –, írásai tanúsága szerint nem sok sikerrel. Talán az is beszédes, hogy legjobb barátjává az ugyanott körzeti orvosként dolgozó kiváló költő, Vásárhelyi Géza vált, aki maga is épp annyira kívülálló lehetett, mint ők. Végül egy kolozsvári irodalmi hetilap, az Utunk hívása vetett véget a megpróbáltatásoknak, amikor állást ajánlott neki a szerkesztőség. Ugyanott dolgozott egészen 2017 elején bekövetkezett haláláig – bár sántít kissé ez az ugyanott, mert a lap nevet változtatott, Helikon lett belőle, és a szerkesztőség is többször költözködött ez idő alatt.

    Véget vetett a megpróbáltatásoknak, írom, de hát olyan ember volt, aki kereste ezeket a bizonyos próbákat, emberpróbákat, mint aki módszeresen kísérletezik azzal, meg tudja-e rontani a saját sorsát – s mit ad Isten, sikeresnek bizonyult egyik-másik próba.

    Ragyogó tudású, nagy tehetségű és munkabírású ifjúként kezdte, akkoriban azt is leírták róla, hogy dühödt grafomán. S milyen különös ezt odaállítani amellé, hogy mára már inkább nagy elhallgatóként lehet őt számon tartani!

    Hiszen ha köteteit számítjuk, 1978 és 1991 között megírt és kiadott kilencet, ebből hatot ráadásul 1985-ig – amikor is az értelmetlen és esztelen politikai szigorítások következtében minimálisra redukálódtak a nemzetiségi könyvkiadás lehetőségei Romániában –, azután meg tulajdonképpen alig valamit. A válogatott novellák különféle kiadásait nem számítva mindössze két, kötetben addig nem publikált írásokat tartalmazó gyűjteményt, abból az egyik a javarészt kilencven előtt írott kritikáinak bő merítése, a másik újabb novellái mellett különféle műfajiságú írásait közli.

    Mózes Attila  Fotó: Kántor László/Helikon
    Mózes Attila
    Fotó: Kántor László/Helikon

    Mondom, nem így indult! A hetvenes–nyolcvanas évek újprózájában rendkívül sokoldalú és termékeny kísérletezőnek számított, aki merészen elkalandozott attól a tradíciótól, amelyet akkoriban az erdélyi regionális kánon leginkább jelentett. Egy új, izgalmas és sokszínű nagyvárosi irodalom bontakozik ki az ő szövegeiben, nem is elsősorban azért, mert helyszínei általában városok – hiszen rendkívül fontos színtér egy falu, melynek már neve is beszédes: Göcs, hanem mert akár falu, akár város a terep, a világnézet, a világértelmezés, a világolvasás kódjai a városiasság által meghatározottak. Mózes Attila írásainak realizmusa radikális, amennyiben abban pátosz és romantika semmilyen szinten nem kap helyet, bár az ifjúság iránti heveny nosztalgia azért későbbi köteteiben fel-felbukkan. Nála nincsenek népi idillek, csendéletek, szereplői nem őriznek elszántan tradicionális értékeket, hanem túl akarnak élni, a táj, ha szerepet kap, nem pozitív szimbolikát rejtő, hanem börtönt, bezárt kaput jelentő, a falu nem hagyományok őrzője, inkább elmaradott, pusztuló és sötét.

    Mózes Attila legkiválóbb írásaiban az erőszakot és a pusztítást tematizálja. Legelső köteteiben a cselekmény még háttérbe szorul az atmoszférikus töltöttség mellett (első, novellákat tartalmazó könyvének, az Átmeneteknek az alcíme is az, hogy Szövegek különböző hangulatokra). E korszakának, de életművének is különös csúcspontja az 1980-ban megjelent Egyidejűségek című regény, amely első nagyepikai vállalkozása (közbeszúrva jegyzem meg termékenysége jellemzőjeként, hogy ugyanabban az évben még egy novelláskönyvet is kiadott!). Bár alcíme szerint e mű rendhagyó falumonográfia évszakokban, igazából rossz helyen akarnánk elhelyezni, ha a szociográfiai munkák között gondolnánk el. Ugyanis alapos társadalomrajz helyett a föntebb mondott Göcs nevű faluba érkező fiatal tanárember benyomásait olvashatjuk benne, hol önmegszólító második személyben, hol eltávolodva a harmadik személy semlegességébe. A többszólamú elbeszélés egy része a tájlíra legjobb alkotásai közé kívánkozik, amikor is megteremti vadregényes helyszínének alaphangulatát, időtlen, ciklikus cselekményvezetése azonban az édeni tájat már bezárónak és lehúzónak mondja: a falu a hegyek között megragadt a múltban, amelytől el is szakadna, meg nem is. Régi szokásai egy részét tartja, de már senki sem tudja, miért, megújulni pedig nem tud, nem bír, nem akar. A falubeliek lassan kihalnak, gyerekeik elvándorolnak. A hegyhez nem tartozik vadromantika, inkább veszélyeket rejteget, az ember utolsó útjához pedig a sziklából hasítják a sírköveket, így míg az élőknek szimbolikusan, a holtaknak szó szerint felel meg a nevére a hegy: Koporsókő .

    Magyarországon kevéssé ismertek, és nem is nagyon számíthatnak különösebb népszerűségre a valóságos erdélyi falut ábrázoló munkák, pedig Mózes Attila keserű és keserves faluképe minden ízében igazi és valóságos.

    És még csak ezután következik nagy alkotói korszaka, legjobb novelláit tartalmazó két könyvével (Üvegcsendélet [1982], Füstkorom [1984]), illetve legterjedelmesebb, három koncepcionálisan összefüggő kisregényét közlő kötetével ( A Gonosz színeváltozásai [1985]). Ezekben a hangulatiság jelentősége bár egyáltalán nem csökken, mégis visszább vonódik, minimalista, nyers beszédmódja a cselekményt, az erőszak tombolását hagyja középpontba kerülni. Egyeduralkodóvá lesz a tipikus Mózes Attila-i helyszín, a külváros, a telep, és a tipikus mózesi figura, a határhelyzetben lévő, mindenhol idegen, erőszakos vagy épp az erőszakot némán, tehetetlenül tűrő tengődő, lődörgő alak. Olyan novellák születnek ekkor, mint A Csurdé-tó, az Egy város brávója és nője vagy a Napnyugati vándorlás, és egy olyan remekbe szabott Vargas Ilosa-i ihletettségű kisregény, mint A krampusz halála. Könnyű kezű író az e szövegeket szerző Mózes Attila, aki a fenyegetettség és az állandó veszélyérzet végtelenségig kitartott feszültségét működteti folyamatosan, maga is határprózát hozva létre, mivel szívesen és termékenyen merít a krimik és a kalandregények elemkészletéből. A külvárosok kevés szavú, kemény öklű figurái a cselekvők, tárgyiasultak a nők és a gyerekek is, eszközei egy olyan elgondolásnak, amely egyszerűen, látszólag központi akarat nélkül, spontán módon akarja eltörölni és felszámolni az emberi világot. Mózes ugyanis nem megnevezhetetlen hatalmakban, szimbolikus gonoszokban gondolkodik. Azt mondja, hogy a pusztító erő magában az egyszerű emberben van. Még csak az sem biztos, hogy a világ alakította ilyenné. Mi van akkor, ha éppen fordítva, az ember tette ilyenné a világot? Nem lehet másra tolni a felelősséget, mindenkinek el kell számolnia saját magával – mondhatná az olvasó, ha mindenáron ideológiát keresne egy minden ízében ideológiaellenes szövegvilágban.

    Mózes Attila
    Mózes Attila
    Kép forrása

    Alkotói korszakait azonban lehet úgy is látni, minthogy előbb az erőszak születését mutatta meg különös hangulatiságú szövegeiben, utóbb, az épp most említett könyvekben az erőszak tombolását egyetlen, fojtogató, fenyegető atmoszféra erőterében, hogy aztán később a pusztítás után maradt romokat és roncsokat állítsa középpontba. A nyolcvanas évek második felében kötete nem jelenhetett meg, folyóiratokban közölte folytatásokban az írásait, a romániai forradalom után pedig mindjárt három könyve is napvilágot látott. Ezek között a központi szerepet egyértelműen az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regény tölti be, mely a legismertebb munkájának nevezhető. Ennek különös, elhidegült, elmagányosodott főszereplője, tulajdonképpen egyetlen valóságos szereplője Szilveszter, aki lakása mélyére menekül rémei elől, de azok oda is utánamennek. Zeneszerző volna, ám rég lehangolt, húr nélküli zongorán kényszerül komponálni, mert a tömbház lakói nem viselték el a zenét. Jobb életre érdemes, önsorsrontó figura ő, aki képzeletéből teremt magának társakat, nőt és férfit, egy kétnemű, identitásváltogató lényt, hogy segítsen(ek) elűzni a lakását uraló szavannai nagyvadakat, amik szabadon cirkálnak ott kínzó látomásaiban. A látomások oldják a valóság határait: az olvasó most megint nincs biztonságban, de nem annyira a félelmetes tematika, mint inkább az elbizonytalanító beszédmód miatt – Szilveszter rideg életét lirizált beszéd mondja el, de itt ez önleleplezően hazugnak bizonyul, hiszen igazából elfedi csak a főhős nyomorúságát. Ez maradt az emberből, miután szabadon engedte rémeit. Ha már annyit beszéltem a tradicionális szimbolikáktól való elszakadásról, hadd mondjam most már közhelyesen, milyen szimbolikus is az, hogy tulajdonképpen ez lett Mózes Attila pályájának a zárása (noha jelentek még meg könyvei).

    Ez az elhallgatás pedig éppen akkor történik, mikor a határok átjárhatóbbakká válnak, amikor nem kell már engedély ahhoz, hogy egy kolozsvári író a magyarországi fórumokon is jelen lehessen. Mózes Attila nem kezdte el bombázni a pannóniai (és a barbaricumi) kiadókat, lapokat, inkább a hallgatás ködébe burkolózott. Hogy miért?

    Egyszer azt mondta nekem, hogy nincs már mondanivalója a világ számára. Lehet, hogy így volt. Ki tudhatná ezt nála jobban?

    Az azonban bizonyos, hogy a sokszor emlegetett, de szerencsére soha meg nem írt lexikon, amely a magyar írók és az alkohol küzdelmes kapcsolatát taglalná sok ezer oldalon keresztül, Mózes Attiláról is meg kellene emlékezzen. De bármennyire is nem lehet elhallgatni az ilyesmit, méltatlan volna, ha csak ott kerülne szóba a neve. Hiszen a prózafordulat nemzedékének tevékeny kortársa volt ő is, sokszínű szerző, a kolozsvári irodalmi élet jellegzetes, közszeretetnek örvendő figurája, a fiatal írók támogatója és barátja, aki nem félt esetlenségeit sem megmutatni – kivéve az írásaiban, mert ott nem kötött kompromisszumokat. Itt már nem marad terem terjedelmes irodalomkritikai tevékenységét méltatni, melyből kiváló és igen bő válogatás jelent meg Céda korok történelme címmel 2004-ben, elengedhetetlen olvasmány ez a hetvenes–nyolcvanas évek irodalmát, különösképpen a regionális kánont tanulmányozók számára, az Utunkban és Helikonban közölt társművészeti, elsősorban zenekritikáiról nem is beszélve. Nehéz, emberpróbáló idők jutottak neki osztályrészül. Ő másféle magatartást tanúsított, másféle irodalom híve és művelője volt, mint idősebb pályatársai – a vele egyidősek legtöbbje elhagyta Romániát –, nem véletlen, hogy a nálánál sokkalta fiatalabbaknak Erdélyben ő volt az, aki merész újítónak számított.

    Utólag úgy hallottam, igazából egészen másokkal esett meg, én azonban az ő szereplésével ismerem, és rá teljesen jellemzőnek találtam azt a kis történetet, amely a fáma szerint a forradalom utáni, immár szabad időszak legelejére datálható, mégpedig Kolozsvárra. Az oda látogató Esterházy Péter szörnyülködve hallgatta az erdélyi kollégák sötét rémtörténeteit a Ceauseşcu-korszakról, míg végül azt mondta: „Csoda, hogy túléltétek!” Mire Mózes Attila azonnal rávágta: „Dehát nem éltük túl!” Mondom, végül is talán mások e kis történet igazi szereplői, de számomra hihető volna így is, mert bizonyos tekintetben íróként ő sem élte túl – nem úgy a művei, melyek a magyarországi olvasó fölfedezésére várnak. Ám hogy ilyen történetek főszereplőjévé is vált, mutatja: a hallgatásnak, az elhallgatónak, különösen, ha szeretet veszi körül, már életében legendája támad, amely alapot adhat egy későbbi kultusznak is akár. Hogy nevetne most rajtam fanyar hangján Mózes Attila, aki mindig azt mondta, „életműve utoljára Tolsztojnak volt”.

    Cikksorozatunkban az értékmentés és az ismeretterjesztés szándékával elevenítik fel szerzőink a mára kevésbé ismert magyar írók és költők életműveit. Olyan megközelítési lehetőségeket ajánlanak az élő vagy már elhunyt alkotók írásaihoz, amelyeknek köszönhetően az elmúlt évtizedek könyvtermésében elveszett szövegekről is kiderül, hogy miért lehetnek fontosak ma a számunkra.

    Cikksorozatunk további részei:

     

    Miért ő – A „szabálytalan” Galgóczi Erzsébetről

    A legismertebb ismeretlen regény – Bódi Péter esszéje a Kazohiniáról

    Kádár Erzsébet – Földes Györgyi esszéje

    „Hullámzó lelkű tengerember”: Gyurkovics Tibor, a szeretet komédiása

    Harminc év után – esszé Csengey Dénes monodrámáiról

    Gerelyes Endre, az „intelligens vadember”

    Kultusz, autonómia, ismétlés – előtanulmány a Sirály értelmezéséhez

    Három vázlat Császár Istvánról – Reményi József Tamás esszéje

    Rondó Lengyel Péterhez – Visy Beatrix esszéje

    Az utolsó pesti lovag – esszé Lovik Károlyról

    Sánta Ferenc alázata és szolgálata

    Karinthy Ferenc, a játékos

    Kardos G. György, a hiány

    bb


  • További cikkek