• „Ha Majka Kossuth-díjat kap, én disszidálok” – interjú Gegével

    2020.08.04 — Szerző: Soós Tamás

    A rap igenis szóljon társadalmi kérdésekről – vallja Sára Gergely. A hiphophoz az irodalom és a nyelvjátékok felől érkező, magát kultúrtrógernek tartó Gege állított már görbe tükröt a divatos trapzenék elé, de megtanulta azt is, hogy nem szabad túl sokat parázni a magyar rapen.

  • Sára Gergely  Fotó: Czirják Pál
    Sára Gergely
    Fotó: Czirják Pál

    Honnan jön egy kultúrtróger telepi értelmiségi?

    A Csillaghegyen nőttem fel, Békásmegyer mellett. Békásra jártam suliba, onnan lettek barátaim is. Már gyerekként kerestem, hol lehet áthágni, játszani a szabályokkal, és sokat lógtunk Békáson a haverokkal. Ültünk a padokon, cigiztünk, söröztünk.

    Ezek azért nem valami durva határátlépések.

    Hogy milyen határokat hágtunk át illegálisan és szigorúan múlt időben, az kiderül a zenéimből.

    Oké, szóval Békás a telep, de honnan az értelmiség? Művészcsalád?

    Nincs művész a családban, de a szüleim diplomás emberek, akik kiskorom óta arra neveltek, hogy olvasni jó. Volt kultúrája otthon az olvasásnak. Ha szóltam, hogy Asperján Györgyöt szeretnék olvasni, anyukám a munkából hazafelé megvette a kötetét. Meghatározó volt a gimis magyartanárom is, aki órákon kívül sok könyvet ajánlott, amikre magamtól nem biztos, hogy rábukkantam volna tizenhat évesen, például Camus Közönyét. Legtöbbet verseket olvastam, főleg Petrit és Pilinszkyt. Petri verseiben az élő nyelv fogott meg, és az, hogy ha konvenciót használ, akkor is csavar rajta egyet. Pilinszkyben pedig a tömörség: nincs fölösleges gondolat, nála minden szónak tétje van.

    Sára Gergely (született: 1993) magyartanárként diplomázott. Sokáig aktív tagja volt a hazai slam poetry mozgalomnak. Versei az Apokrifban, a Csillagszállóban, a Műútban és a Helikonban jelentek meg. Rappelni Magyar Péter „Peety”-vel kezdett az Adrenalin duóban, majd a hatfős Rímbiózisban folytatta, amellyel a Ki Mit Tube nevű YouTube-tehetségkutató döntőjéig jutottak. Ennek a zsűrijében dicsérte úgy Saiid (Akkezdet Phiai), hogy „basszusokkal fölötte áll a magyar rapnek”. Első szólólemezeit az Akkezdetet idéző, euforikus szójátékok jellemezték, a Dokumentum mal (2017) már komoly társadalmi látleletet is letett az asztalra. Legnépszerűbb lemeze az amerikai trap fétiseit kiforgató Csapda (2018), amellyel új szintre emelte itthon a műfajt. Az idei Út merengős, lofi trapje igazi lételméleti hiphop, amit rövid időn belül három lemeze is követni fog: egy saját és két közreműködős, az egyik Phlat Sanyival, a másik pedig a FANMBA nevű projekttel.

    Aztán jött a hiphop. Ha nincs Akkezdet Phiai, most te sem rappelnél?

    Elcsúsztam volna eddig akkor is. Tizenkét évesen már verseket írtam – kerestem a formát, amiben ki tudom fejezni magam. A rap nem is az MTV-n, hanem a magyar nyelven keresztül fogott meg. Az akkor népszerű rapzenék nem tetszettek, az Akkezdet viszont nagyon. Akkor még nem jött ki a Kottazűr, és az első lemezük, az Akkezdet még nem arról szólt, hogy szóljon valamiről, hanem arról, hogy hülyéskedjünk a nyelvvel, mert abban kurva jók vagyunk. Olyan szinten zsonglőrködtek a nyelvvel, ahogyan korábban el se tudtam képzelni, hogy lehetséges. Ha nem is tudatosan, de ráéreztem, hogyan csavarják ki Závadáék a szavakat, és elkezdtem én is ösztönösen játszani velük. Ha olvastam egy könyvet, kiírtam papírra azokat a szavakat, amik megtetszettek, és rímeket találtam ki rájuk, vagy próbáltam anagrammákat kirakni belőlük.

    Sára Gergely  Fotó: Czirják Pál
    Sára Gergely
    Fotó: Czirják Pál

    Ott azért költőgyanús emberek dolgoznak. Úgy telepakolják képekkel a szövegeiket, hogy nem is értjük, miért nem az ÉS-nek küldték közlésre.” Ezt Lackfi János mondta az Akkezdet Phiairól, de mondhatta volna akár rólad is. Szóval: miért nem az ÉS-ben publikálsz?

    Még négy éve is publikáltam a Helikonban, de én a rapnél érzem, hogy az a nekem való alkotási forma.

    Az a négy ütem ad egy keretrendszert, amire szükségem van, hogy szabad legyek benne.

    Nulláról, kapaszkodó nélkül ritkán írtam szöveget. Sok szövegem úgy született, hogy megtetszett valami, amit olvastam, és elgondolkodtam, hogyan lehetne megvariálni. Játszani vele, kicserélgetni szavakat. Például az Amerikába mentem szinte minden sora híres trapszövegeket fordít ki.

    Závada Peti sokáig harcolt azzal, hogy a rapperek között költőnek, a költők közt rappernek érezte magát. Ez neked is problémát jelentett?

    Máig érzem, hogy kilóg a rap klasszikus regiszteréből az, amit csinálok. Ha megkérdezünk egy átlagembert, a rapről Essemm vagy G.w.M jut az eszébe. Az utcanyelv. Amit meg én csinálok, az nem az, ezért nem is tud annyira inherens része lenni a hiphopnak.

    Na látod, ezért néznek ki a rapperek maguk közül.

    Csak vicceltem. Egyébként inkább az irodalmárok között éreztem azt, hogy kinéznek. „Mit keres itt ez a gyerek? Miért van rajta sapka?” Élveztem a felolvasóesteket és az irodalmi táborokat is, de az elit közegnek tűnt számomra. Persze lehet, hogy csak én akartam azt érezni, hogy ebből a közegből is kilógok. Aztán a slam poetry érdekesen összekötötte a rapet és az irodalmat az életemben. Az egy teljesen másfajta szövegelés, ott szövegritmussal, hanglejtéssel kell elérni azt, amit egy koncerten megcsinál a beat meg a DJ. Ha jó akarsz lenni, nagyon élesnek és pontosnak kell lenned. Slamre írtam az első komoly szövegemet is, ami nem rímelt. Kihívás volt úgy végigvinni egy gondolatmenetet, hogy a végéig érdekes maradjon rímek nélkül is. A rím mindig kicsit gyávaság: könnyű megoldás arra, hogy összekössem azt, amit mondani akarok.

    Ez visszahatott a rapedre is?

    Persze. A Csapdára lettem igazán tudatos szövegíró. Az Út on pedig már végképp nem az volt, hogy tegnap összeraktam három jó rímet, majd keresek hozzá még tizenhatot, és az vicces lesz, hanem kitaláltam a gondolatmenetet, és ahhoz írtam szójátékokat.

    Milyen a Gege-stílus?

    A szövegekben van egy regiszter, egy szókincs, amit használok, ami szerintem jól beazonosítható. A tárgyilagosságra törekvő, játékos, mindig valamit mondás. Zeneileg meg folyton az új dolgok érdekelnek. Most épp a The Internetre vagyok rákattanva, meg az élő zenés, jazzesebb témákra. A Csapdán a trap érdekelt, amiből először a felületi jelenségek, Migos, Lil Pump jutott el hozzám, de aztán felfedeztem, mennyi jó trap-MC és -producer van, aki nem három hangot prüntyögtet, és elkezdett mozgatni, hogy erre a másfajta ütemvilágra, a tripletre másképp kell szöveget írni. Az Úton pedig szerettem volna szintetizálni a trapet a lofi hiphoppal, mert a merengős, lo-fi zene jól illik a befelé fordulós történethez, és ilyen lofi trapet szerintem még nem csináltak Magyarországon.

    Sára Gergely  Fotó: Czirják Pál
    Sára Gergely
    Fotó: Czirják Pál

    Néha összerezzenünk, a zen meg én.”

    Az Út írásakor nagy hatással volt rám a buddhizmus, elsősorban Feldmár Andráson keresztül, aki sokat hivatkozik rá az írásaiban. Nem akartam megérteni A-tól Zs-ig – az érdekelt, hogy mit tudok eltenni belőle magamnak.

    És mit tudtál? Már azon felül, hogy írtál róla egy lemezt.

    Jobban érzem magam, mint előtte. De ez már annyira személyes, hogy nem beszélnék róla egy interjúban. Ez inkább Sára Gergelyről szól, mint Gegéről. Az Út szól persze Sára Gergelyről, de mégiscsak Gege lemeze. Azon a szócsövön keresztül pedig elmondom a választ.

    Ha nem is az alteregód, de a szócsöved Gege?

    Én vagyok Gege, ez a becenevem kiskorom óta, ugyanakkor egy beszédpozíció is, amiben van valamiféle tárgyiasság.

    Annál sokkal érzelmesebb embernek tartom magam, mint amilyennek Gege tűnhet a szövegei alapján.

    Gege az a fal, ami mögé el tudod rejteni az érzelmességed?

    Inkább olyan, mint egy szita, amin át tudok tolni bizonyos dolgokat, és azokat feldolgozom azzal, hogy kiírom magamból. De sok más dolog itt marad, és azokkal nekem kell megbirkóznom. Sokszor nem tudatosan írok, és csak utólag veszem észre, hogy a szövegeimbe mi minden nem lett becsatornázva. Ez a lap meg az én köztem lévő távolság.

    Azt azért elárulod, miért fordultál befelé az Úton?

    Miután a Csapdán és a Dokumentumon többet fordultam kifelé, és sokat beszéltem társadalmi kérdésekről, úgy éreztem, váltani kell. Közrejátszottak magánéleti dolgok is: elköltöztem otthonról, véget ért egy hosszú párkapcsolatom, és az ember ilyenkor többet reflektál magára, hogy mi miért történt. Én pedig úgy tudok jól reflektálni, ha szöveget írok róla, mert az segít a feldolgozásban. Soha nem írtam úgy számot, hogy „na, írjuk meg ezt a nótát”. Nem Majkát akarom leszólni, de mégis. Múltkor hallottam, hogy azt mondta, kicsit zavarja, hogy nem kapott még Kossuth-díjat. Én meg azt mondom, hogy ha Majka egyszer Kossuth-díjat kap, disszidálok.

    Sára Gergely  Fotó: Czirják Pál
    Sára Gergely
    Fotó: Czirják Pál

    Mi a baj Majkával? Minden országban vannak, akik beviszik a rapet a mainstreambe – nyilván kompromisszumok árán, de ha nem vinnék, akkor nem is beszélnének tévében, rádióban róla.

    Nem mindegy, hogy milyen irányból kerül be a közbeszédbe valami, mert utána azzal fogják az emberek azonosítani. Nálunk a rapet a nyilvánosságban sokáig az a bolondozás jelentette, amit az Animal Cannibals csinált, és ez legalább annyit elmond a társadalom igényeiről, mint magáról a zenéről. Ha azt adjuk az embereknek, amit amúgy is elfogyasztanak, de közben nem foglalkozunk azzal, hogy olyat mondjunk, amitől ha nem is többek, de legalább kevesebbek nem lesznek, akkor minek beszélünk egyáltalán?

    Reflektálsz a szövegeidben szociális jelenségekre. Azt érzem, hogy empátiával és a belvárosi értelmiségi közhelyeket kikerülve tudod megfogni, hogyan élünk, milyen ez a magyar félszegénység. Különösen a Csapdán, amin a verdákra, csajokra, pénzre flexelő amerikai trap fétiseit forgatod ki.

    A Csapdát egy társadalmi távcsőnek szántam, amiben elsőre lehet, hogy a trap látszik, de valójában ez a lemezem szól igazán társadalmi kérdésekről. Meg akartam mutatni, milyen kontextusba kerülnek az amerikai trap fetisizált témái, amikor kritikátlanul átveszik azokat magyar rapperek, a Gucci Gang pedig jó ellenpólust szolgáltatott a magyar valósághoz.

    Így lett a Gucci Gangből a kicsiben. „Tízezér’ kiskeserű / Keleti lélek: istenes űr / Szélén elfeledett nevű kisgyerek ül / Szakadt farmerban, nincstelenül.”

    Szerintem fontos, hogy a rapben társadalmi dolgokról essen szó, és ne olyan szinten, ahogy a legtöbbször szokott: hogy szegény voltam, de megcsináltam, és végre sok pénzem lett. Azért is akartam erről beszélni, mert nekem nincs személyes, primer tapasztalatom a vidéki szegénységről, de az elmúlt években többször voltam vidéken nehezebb sorsú, hátrányos helyzetű családoknál, környékeken. Részt vettem táboroztatásokban is, például a Common Vibe-bal Ózdon, és az az élmény arcon vágott. Miklósi Ákos viszi a gyerektábort a Velence-telepen, és csináltak is zenekart a srácokkal, a Várkonyi Csibészeket, amivel több gyönyörű számot is írtak, kijutottak Brüsszelbe... Szóval megváltoztatták ezeknek a gyerekeknek az életét.

    Persze én is megkaptam, hogy pestiként mit beszélek a szegénységről, de én főként azokhoz szeretnék szólni, akik szintén Pesten élnek, és nem foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Nem akarok Robin Hood lenni, de fontosnak tartom, hogy kiálljunk azokért az emberekért, akiknek nincs fórumuk kiállni magukért, és a jól élő emberek is lássák, hogy attól még, hogy nekik minden fasza, felelősek azért, hogy másoknak ne legyen nagyon rossz.

    Mióta Ganxsta Zolee megcsinálta itthon az amerikai gengszterrapet, a magyar rapnek állandó problémája, hogyan majmolja Amerikát. Vagy régen koppintani is jobban tudtunk?

    Lehet, sokan megvernének emiatt, de szerintem a Ganxsta se volt jobb. Most Travis Scottot majmolják sokan, de nem csak Amerikáról van szó: az AK26 vagy a Lmen Prala agresszív, pumpálós trapjén én a német rap hatását érzem. De nincs ezzel semmi gond. Aki akarja, csinálja. Ha létrejön egy kánon, legalább lesznek majd, akik kikezdik. Az eredeti zenék úgyis utat törnek maguknak.

    A magyar trapben kik az eredeti arcok?

    Sok jó magyar trap van. Kapitány Máté producerként világszínvonalú, MC-ként király, szövegíróként meg egyre jobb. Lil Frakknak nagyon szeretem a gyermeki játékosságát, ami jól illik a traphez, mert elveszi az élét a dolgoknak, és amikor egyszer-egyszer odamond, annak olyan súlya tud lenni, ami a viccelődéssel megteremtett lebegés nélkül nem lenne. Szeretem Figurát is. Őt soundban nem érzem eredetinek, de a szövege ebből a generációból az egyik legjobb, legautentikusabb. Jó az Ibbigang, Oh Babar és Beton Hofi is. Benne azt bírom, hogy amíg nem tudott jó zenét csinálni, addig nem adott ki semmit, és amikor kijött az első száma, az rögtön nagyon erős volt.

    Te nem vártad meg?

    A Borítón még volt egy-két kancsal szövegem. Még mindig jobbak, mint a „Mi van veled, bébi?”, de már nem tartom elég jónak őket.

    Azt is a te szöveged, hogy „Túl sokat parázok a magyar rapen, hiphoponder vagyok.” Min parázol pontosan?

    Parázni már nem parázom, mert az Út része az is, hogy rájöttem: felesleges. Zavarni viszont zavar, hogy a hallgatóság mintha tíz évvel lenne lemaradva. Nem biztos, hogy jobb az, ahol más országokban tartanak, de azt mondogatni még ma is, hogy a trap szar, az csak a magyar emberek csőlátásáról szól. Zavar a címkézés is, hogy mindenre mellékneveket kell aggatnunk, hogy milyen, ahelyett, hogy elfogadnánk olyannak, amilyen. Zavar, hogy az emberek, de különösen a rapperek imádnak fikázódni, zavar, hogy nyolcsoros featekre hívnak meg rappereket csak azért, hogy kiírhassák a nevüket a címbe, és rákattintsanak. De ezek már inkább zeneipari dolgok. Amúgy alapvetően jól érzem magam, és nem gondolom, hogy milliárdokat kellett volna keresnem a rappel. Ott tartok, ahol tartanom kell.

    Sára Gergely  Fotó: Czirják Pál
    Sára Gergely
    Fotó: Czirják Pál

    Nekem az a benyomásom, hogy a rapperek rappere vagy. Körülvesz egy nagyon erős szakmai (és persze rajongói) megbecsültség, felnéznek és hivatkoznak rád más rapperek, ugyanakkor nincsenek félmilliós lejátszásaid a YouTube-on, pedig az irodalmi hatásokkal együtt is könnyen emészthető a zenéd. Szóval lehetnél jóval népszerűbb is.

    Nekem nem volt olyan számom, ami durr, berobbant volna, de ez szerintem jó dolog, mert a földön tart. Nem az történt, hogy kilőttek az űrbe, és azóta zuhanok lefelé, hanem lépcsőről lépcsőre építek ki magamnak egy bázist. Amióta elkezdtem rappelni, nem léptem vissza semmit sem.

    A Csapda népszerűbb volt, mint az Út.

    És ez rendben is van, mert a trap az trendi, az Út meg olyan lemez, amit nem fesztiválon pogózva, hanem gyertyafény mellett cigizgetve jó hallgatni. Azért sem zavar, hogy kevesebb lejátszásnál tart az Út, mert nem ebből akarok megélni. Ha a munkám lenne a rap, nem hiszem, hogy olyan szeretettel tudnám csinálni, mint így. Nekem az a fontos, hogy szakmailag előrelépjek, és egyre jobb szövegeket írjak, amik mondanak is valamit az embereknek. Ha ez sikerül, akkor rendben vagyok.

    Persze nem akarok álszent se lenni, marha jólesik, ha hivatkoznak rám a szakmabeliek, vagy odajönnek az utcán, hogy szeretik, amit csinálok. Az életem lett a rap, a barátaim szinte mind ebből a közegből vannak, és ez sokkal nagyobb boldogságot ad, mint amennyit ötszázezer megtekintés tudna. A korona előtt már teltházas lemezbemutató bulija volt az Útnak. Úgy érzem, most kezdtem eljutni oda, ahová majd el fogok.

    bb


  • További cikkek