×

Magyarország felfedezése
Interjú Tóth Pál Péterrel és Letenyei Lászlóval
Argejó Éva
2018 // 11. 11

A Magyarország felfedezése könyvsorozat alapítói az 1930-as években azt a célt tűzték ki, hogy az ország összes tájegységét szociográfiai munkákban mutassák be. A kisebb-nagyobb megszakításokkal, de évtizedek óta működő sorozat történetéről, a magyar szociográfia helyzetéről és kilátásairól Tóth Pál Péterrel, a Magyarország Felfedezése Alapítvány kuratóriumának elnökével és Letenyei Lászlóval, a kuratórium titkárával beszélgettünk.

Hogy vélekednek a Magyarország felfedezése sorozat rendszerváltást megelőző időszakáról?

Tóth Pál Péter: A múltban két csomópontot tudnék meghatározni. A hőskorszakról senki nem tudja, milyen lehetett, mert nem dolgozták fel. De ismerjük a produktumokat, melyek közül kiemelném Veres Péter, Illyés Gyula és Kovács Imre munkáit. Majd a ’70-es évek közepén újra életre hívták a sorozatot, és azt gondolom, hogy a ’80-as évek közepéig pozitív értékek kötődtek hozzá. A korabeli magyar valóságról számos magas színvonalú és tematikailag is széles látókörű, remek munka született.

Letenyei László: A szociográfia gyönyörű hagyomány volt a ’30-as évektől fogva. Elhivatott, küldetéstudattal rendelkező emberek próbáltak egyfajta társadalomképet rajzolni. Az a misszió, amit a Magyarország felfedezése sorozat a ’70-es években betöltött, egyfajta szelepként olyan témákat hozott felszínre a magyar társadalom életében, amelyekről akkoriban aligha lehetett nyíltan beszélni. A régi fekete-fehér kemény borítós sorozat széles körben ismert volt, és kötetei a legtöbb magyar értelmiségi család könyvespolcán ma is ott sorakoznak.

Mi történt a rendszerváltást követően a sorozattal?

L. L: A rendszerváltás idejére a sorozat fénykora leáldozott. A ’90-es évek több szempontból fordulópontot jelentenek a könyvsorozat életében. Új keretet kellett adni a dolgoknak, és szerencsésen alakult, hogy az Írószövetség 1990-ben életre hívta a Magyarország Felfedezése Alapítványt, amely biztosította az intézményi jogfolytonosságot, és azóta is viszi a sorozatot.

Milyen koncepció mentén szerveződött újjá az alapítvány?

T. P. P: Szerintem az elején nem voltak koncepcionális gondolataink, egyetlen cél vezérelt minket: az, hogy megmaradjunk és működőképesek legyünk. 1990-ben átalakult a társadalom, és úgy éreztem, hogy mindezt a hazai tudományos élet – benne a szociológiával – nem tudta követni, pedig ezeket a változásokat a szociográfiának is nyomon kellene követnie és megjelenítenie. Eddigi kiadványainkban főként a mélyszegénység és a cigányság problémája jelent meg, ezek máig élnek, ennek ellenére túl szűknek bizonyult az a profil, amely csak ezekre fókuszált. De koncepcionális gondolataink csupán az elmúlt fél évben érlelődtek ki. Nemrégiben megfogalmaztunk egy középtávú operatív programot, a kuratórium tagjai most tanulmányozzák ezt a jövőbeni elképzeléseinkről szóló tervezetet, amit hamarosan közösen fogunk megvitatni, véleményezni és remélhetőleg elfogadni.

A kuratórium tagjai között voltak koncepcionális különbségek az alapítvány jövőbeni elképzeléseit illetően?

L. L: Én azt az elvet képviseltem, hogy a Magyarország Felfedezése Alapítvány nemcsak könyvsorozat alakjában létezhet. Emellett amikor bekerültem a kuratóriumba, kisebb csatát kellett vívnom azért, hogy legyen az alapítványunknak honlapja. Ez napjainkban alapkövetelmény, akkoriban mégis kemény ellenállásba ütköztem.

Széthúzás volt a kuratóriumi tagok között?

T. P. P: Nem széthúzásnak mondanám, inkább értelmiségi állapot alakult ki. A kritikai érzékszerveink kiválóan működnek, mindig fantasztikusan tudjuk, mit és hogyan kellene tenni, de nem tesszük.

L. L: Őrszigethy Erzsébettel nagyon jó munkakapcsolatban álltunk, de szemléletbeli különbség volt közöttünk. Ő kifejezetten könyvsorozatban gondolkodott, én pedig azt képviseltem, hogy ezen túl kell lépni: egyfelől nyitni kell a nagy hagyományokkal rendelkező szociofotó és szociofilm felé, másfelől pedig bátorítani ezek együttes, online megjelenését. Szerintem – akár írott, akár vizuális jelleggel – a szociográfia terepmunkán alapul, és széles közönségrétegnek szól. Ezt a két szempontot tartom fontosnak, ehhez képest a terjedelem és a forma másodlagos. A kuratóriumi tagok esetében a szemléletbeni váltás azt jelentette, hogy végül elfogadták, hogy a szociográfia összművészeti műfaj.

Miként szerveződött meg az új kuratórium?

T. P. P: Őrszigethy Erzsébet lemondása után én lettem a kuratórium elnöke. Ambivalens érzéseim voltak, mert mindig is szívügyem volt a szociográfia, de épp akkor egy szívműtéten estem át, aminek kapcsán teljesen átértékeltem az addigi életemet. Azzal vetettem számot akkoriban, hogy mennyi erőm van, és azt mire fordítsam.

Milyen területről érkeztek a kurátorok?

L. L: Az Írószövetséggel való kapcsolatunk révén először Vathy Zsuzsát kértük fel, kulturális antropológusként Szuhay Pétert, közgazdász-szociológusként Lengyel Györgyöt, aki szociofotóval is foglalkozik. Tamáska Máté folyóiratokban közöl gyakran szociográfiai írásokat, Kiss Márta pedig falukutatásokban vett részt. Beválasztottuk még Gulyás Gyulát, aki társadalmilag érzékeny filmrendezőként szociográfiai témákkal is foglalkozik.

Milyen állapotot örököltek a közelmúltból?

T. P. P: A Pünkösti Árpád 2014-ben bekövetkezett halálát megelőző néhány évben már eléggé döcögtünk, emlékezetem szerint különösebb aktivitás már senkiben sem volt. Árpád volt a sorozat titkára, az ő kapcsolatai révén tudtunk még az utolsó két könyv megjelenéséhez pénzt szerezni. Én is rossz lelkiismerettel éltem meg azokat az időket. Aztán, amikor Árpád halálával az alapítvány átmenetileg megszűnt működni, telefonált Letenyei Laci, hogy tenni kellene valamit.

L. L: Pünkösti Árpád halála rányomta a bélyegét a szervezet működésére. Engem is ő kért fel kuratóriumi tagnak, aminek nagyon örültem, de később kiderült, hogy valójában mindenkit ő kért fel, és amikor ő meghalt, az a különös helyzet állt elő, hogy a kuratórium minden tagja lemondott. Pünkösti szerepe bizonyára hosszú éveken át pozitív hatással volt a kuratórium működésére, ugyanakkor kicsit le is fojtotta az alapítvány energiáit. Az ő felkérésére készültek klasszikus jellegű szociográfiák, de ilyenekre akkoriban már nem volt igény.

A Pünkösti Árpád nevével fémjelzett korszak után miként alakult az alapítvány élete?

L. L: Pünkösti halálát követően hárman maradtunk a kuratóriumban, Őrszigethy Erzsébet, Tóth Pál Péter és jómagam. Zilált volt minden, nem tudtuk követni az adminisztrációt. Akkor felhívást intéztünk új kurátorokhoz, és olyan fiatalokat próbáltunk bevonni, akik már letettek valamit az asztalra. Emellett arra is törekedtünk, hogy különböző társadalomtudományi ágak egyaránt képviseltessék magukat.

T. P. P: Árpád halála után volt bennünk egyfajta reflexív viszony, hogy másként kellene csinálni. Nehéz éveket éltünk meg a mostani újjászerveződésünk első időszakában, különösen azért, mert Letenyei Laci kritikusan viszonyult a kuratóriumi tevékenységünkhöz. Azt viszont el kell ismerni, hogy lényegében az ő aktivitása határozta meg ezt a korszakot. Más elképzelések kritikai attitűdként nyilvánultak meg.

Ön egyetértett a kurátorok kritikus viszonyulásával?

T. P. P: Nem értettem egyet velük, úgy gondoltam, hogy a kritizálás helyett inkább az erőnket, tudásunkat és lehetőségeinket felhasználva az alapítványt kellene működőképessé tennünk, és a beszélgetéseink során támogattam is Lacit. De miután akkoriban súlyos betegséggel küzdöttem, nem éreztem magamban elég erőt. Én is tudtam, hogy a kijárásos módszer nem igazán volt jó. Árpád egyszer, még a kormányváltás előtt, azt mondta nekem – nem pikírten –, hogy „a következő érában majd te leszel a titkár, mert neked lesznek olyan kapcsolataid, amivel pénzt lehet szerezni”. Erre azt mondtam neki, hogy nem jó, ha haveroknak és ismerősöknek vagyunk kitéve, és nem is hiszem, hogy alkatilag én képes lennék erre.

A 2014-es újjászerveződés során milyen célokat tűzött maga elé az alapítvány?

T. P. P: Arról én már rég letettem, hogy a hatalmon lévők okuljanak a társadalomtudományok által feltárt tényekből, mégis fontosnak gondolom a kutatási eredmények közzétételét. Örömteli fordulat, hogy találtunk egy kiadót, amelyik nemcsak élősködni akar az alapítványunkon, hanem maximálisan támogatja is a munkánkat. Annak idején gondot jelentett, hogy a könyveink ugyan megjelentek, de az Osiris teljes érdektelenséget tanúsított a terjesztésben. A tematika kiszélesítését tehát elkerülhetetlennek érzem, és itt nem a cigánykérdés vagy a mélyszegénység zárójelbe tételére gondolok, hanem olyan újkeletű problémákra való fókuszálásra, mint amilyenek a Kárpát-medencében élő magyarság életében 1990-t követően bekövetkeztek. Célként tűztem ki, hogy felveszem a kapcsolatot a szociográfia iránt nyitott folyóiratokkal. Elsőként az Írószövetségnél mint az egyik alapítónknál tettem látogatást. Ennek eredményeként idén mintegy két-háromszáz ember előtt bemutatkozhattunk a Tokaji Írótáborban. Másfelől az MMA főtitkárával léptem kapcsolatba azt megbeszélni, hogy milyen közös felületek adódhatnának az együttműködésünkben.

L. L: Amikor néhány évvel ezelőtt az alapítvány újrakezdte működését, a kuratórium nullán állt anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Tagjainak megvoltak ugyan a személyes kötődései, de nem intézményesült kapcsolati háló a lehetséges szerzőinkkel vagy a pártoló tagságunkkal. A mostani tevékenységünk megújításához két csapásirány is kínálkozik. Egyfelől arról gondolkodunk, milyen monográfiák, szociográfiák, szociofotók és szociofilmek szülessenek a jövőben, és ezeket miként inspiráljuk és támogassuk. Másfelől viszont a visszatekintés, egyfajta „tudástár” kiépítése van napirenden, hiszen a tehetséggondozással párosítva a tudományos munka megalapozása fontos a kuratórium számára. Hosszú hallgatás után az elmúlt öt évben négy kötetünk jelent meg, ebből kettő konferenciakötet. Úgy gondolom, mostanra konkrét terveink és kézzelfogható elképzeléseink vannak a jövőre nézve.

Milyen konkrét lépéseket tesznek a tervek megvalósításáért?

L. L: Lehet, hogy a mai Magyarországon nem szexi dolog a szegénységgel, az elesettekkel és a vidékkel foglalkozni, de úgy gondolom, hogy ez továbbra is megkerülhetetlen lesz, mert attól válunk élhető országgá, ha a társadalom elesettjeit integrálni tudjuk. És ebben óriási szerepet vállalhatnak azok a bátor emberek, akik vállalkoznak a problémák feltárására. Pályázatokat írtunk ki tehát azok felkutatására, akik szociográfiai alkotásokat képesek létrehozni. És itt olyan modern szociográfiát képzelek el, amelyben a terepmunka adatbázisok eredményeinek feldolgozásából is állhat vagy akár online kutatásokon is alapulhat. Számítunk helyszociográfusokra is, akik jól ismerik szűkebb világukat. Falukutató táborainkba ugyancsak jelentkeznek egyetemisták, az ő írásaiknak is fórumot teremt az alapítvány. A másik felhívásunk szociofotók készítésére buzdít. A fotókat hozzájuk tartozó szöveggel kérjük, ilyen szempontból is törekszünk a műfaj megújítására. Ezt már saját költségvetésből finanszírozzuk, de továbbra is pályázunk kiállítások rendezésére is.

T. P. P: Én mindezek mellett az egyetemekre is számítok. Úgy vélem, nem lenne bűnös dolog, ha a szociológiaoktatás keretében megjelenne a szociográfia, gondolok itt a budapesti, szegedi, pécsi és miskolci egyetemekre. Az alapítvány jövőbeli koncepciójában felmerült még az etnográfusokkal és antropológusokkal való szorosabb kapcsolatfelvétel is.

L. L: Én is azt szeretném, ha a felsőoktatásban helyet kapna a szociográfia. Ha nem is alapszakként, de ha a szociológusképzésbe vagy a médiaszakokba lenne integrálva, mindenképp előremutató lenne. A kulturális antropológusképzés most elhalt Magyarországon, csak MA képzésben lehet tanulni, a szociográfia viszont teret nyerhetne a felsőoktatásban éppúgy, mint a közéletben.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben