Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A „hasznosulás” a kulcsszó – interjú Nyerges Andrással

    2020.04.28 — Szerző: Reichert Gábor

    A járványhelyzet miatt elmaradt idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idejére jelent meg a 80. évét januárban betöltött Nyerges András új kötete. Az íróval a Családi fantom és más történetek című, novellákat és két kisregényt magába foglaló gyűjtemény kapcsán beszélgettünk.

  • Nyerges András  Fotó: Fekete István/HVG
    Nyerges András
    Fotó: Fekete István/HVG

    A kötet utolsó, Végzetgyök című novellájában Samael, a sátán jön el a főhős-elbeszélő lelkéért, de hosszas alkudozás után sem tudnak megállapodni egymással. Végül inkább az elbeszélő tesz ajánlatot az ördög lelkére: „Mire jó az neked? – kérdezi az ördög. Válaszként klaviatúrát rajzolok a levegőbe. – Mire? Megírlak, Samael.” Olvasható ez ars poeticaként? Minden, ami veled vagy benned történt az életed során – irodalmi alapanyag?

    Ha volna ars poeticám (de nincs), biztos, hogy egészen más lenne ma, mint volt hatvanban, hetvenben, nyolcvanban és így tovább. Aki olyan régóta él, mint én, és olyan régóta próbálkozik prózaírással, annál ez nem is lehet másképp, elvégre 2020-ban ugyanolyan szemmel figyelni a megörökítendő figurákat, kiválasztani a megírandó történetet, ahogy egy húszéves zöldfülű, egy harmincéves rögeszmebajnok, egy magát negyvenévesen már cinikusnak képzelő, de valójában gyermetegen naiv felnőtt látta jónak – vérbeli pöfeteggombaság volna. Más kérdés, hogy egy hatvan-, hetven-, nyolcvanéves prózaíró zsigereiben továbbra is ott él minden, amit korábban tudni vélt vagy helytállónak hitt a világot illetően. Ha akarjuk, ha nem, akárhány évesek vagyunk, azt is cipeljük magunkkal, amiről már kiderült, hogy részünkről szimplán tévedés volt, esetleg jóhiszemű értelmi-érzéki-érzelmi csalódás. Mit tegyünk? Tudom, hogy az a hajdani kis hülye is én vagyok, aki az 1969-ben megjelent Jó vér meg az 1979-es A kapu című regényeit elévült, mások diktálta koncepciók alapján írta, pontosabban magára erőltette azt a koncepciót, amitől szenvedett, mint a kutya. No, de hát én hagytam ezt magamra erőltetni – szemrehányással is csak magamnak tartozom. Utólag azt mondom, sebaj, az akkor szerzett tapasztalatok a később írt műveimben mind hasznosultak. Például fontos támpontként: tudtam már, mit ne csináljak.

    A „hasznosulás” egyébként az én esetemben kulcsszó, mert leginkább ennek a vágya nevezhető ars poeticának: ha egy világot, amiben éltem, újrateremtek, talán segítek vele a potenciális olvasónak, legyen annyi haszna a „tévelygéseinkből”, hogy ugyanazokat a baromságokat nem követi el, nem megy lépre valaminek, amitől föl kellett volna neszelnünk, vagy képes lesz ártatlannak tűnő jelek láttán gyanút fogni.

    Talán az sem „haszontalan”, ha egy-egy regényem megsejteti: a közelmúltunkat sem ajánlatos címkék ráragasztásával, tetszetős, de felszínes szlogenekkel letudni, félrepöccinteni, szemétdombra vetni. A saját múltamat nemcsak átéltem, mint koravén gyerek, akinek a szeme előtt, a füle hallatára tárgyalják meg a szülei munkahelyi és politikai konfliktusaikat, de ezt a múltat kutatom is, ellenőrzöm az emlékezetemet, korrigálom az egykori tízéves, tizenöt éves (stb.) félrehallásait, vagy a családi emlékezet tévesztéseit. A múlt engem jellegzetes figurák, jellemző esetek formájában ihlet meg, arcok, hangok, gesztusok, rekvizitumok, kiszólások, öltözékek, sokat emlegetett jelenetek révén úszik be írás közben a koncepciómba, módosít rajta, kibővíti, átformálja, némely motívumait keresztülhúzza, és az ember azt reméli, nemcsak önmagát szórakoztatta el, de hírt is ad valamiről, amiről azt és úgy, ahogyan ő beszél, más nem tud beszámolni.

    Nyerges András  Fotó: Tóth Gergő
    Nyerges András
    Fotó: Tóth Gergő

    Vissza tudsz emlékezni, honnan ered ez az írásaidban valóban jól érzékelhető késztetés a világról – akár szépirodalmi, akár publicisztikai eszközökkel – történő „híradásra”?

    1952-ben, tizenkét évesen, amikor még az általános iskola hatodik osztályába jártam, Rossztanulók címmel írtam egy (természetesen szörnyű) regényt anyámnak a háborús romok alól kiásott, házilag megreparált Continental táskaírógépén. A lehető legszűkebb sorközzel pötyögtem le rajta százhúsz oldalnyi szöveget. Tudom, hogy erre nincs mentség, normális gyerek ilyet nem csinál, de velem történt valami, ami épp ezt váltotta ki belőlem. Tanulópárnak jelöltek ki egy Kürtös nevű osztálytársam mellé, aki két tárgyból is bukásra állt, én meg épp azokból jeles voltam. Kijelölésemnek erre a feladatra pedagógiai célzata volt: Kürtös, lévén amúgy padtársam, minden nap azon mesterkedett, hogy az én hazulról hozott tízóraim leessen a földre, amit nem tudtam megtorolni, mert őneki nem csomagoltak ilyet. Én csak rászólhattam, hogy a beázott tornacipőjét nem kéne a tanterem kályháján szárítania. Egyszóval utáltuk egymást, de az osztályfőnök-rajvezető pajtás szerint az együtt tanulás majd barátokat farag belőlünk. Könyvekkel a hónom alatt, a tanári utasításhoz híven beállítottam Kürtösékhez, és akkor ért az első döbbenet: udvarra néző, szobakonyhás, penészes lakásban éltek, és Kürtös részeg, vérben forgó szemű apja azt, hogy megjelentem náluk, a fia büntetéseként fogta fel. „Hát megint nem tanulsz, te disznó”, ordította, és a lecsatolt nadrágszíjával nekilátott csépelni a fiát, én meg le se tudtam venni a szemem a sparherd fölött bekeretezve lógó élmunkás oklevélről, melyről szinte leordított a jelszó: „Élenjáró termeléssel építjük a nép országát!” Ez a délután olyan élmény volt, ami fenekestől felfordított bennem mindent, hiszen szakadék tátongott aközött, amit aznap láttam, meg amit a világról addig tudtam.

    Más emberfiának, gondoltam én, nyilván fogalma sincs arról, hogy élnek Kürtös-féle emberek is, de a világnak ezt meg kell tudnia.

    Ez adott merészséget ahhoz, hogy a Rossztanulókat ne csak a szüleimnek mutassam meg, de el merjem küldeni az Írószövetség lektorátusára, és az akkor még nem Móra, csak Ifjúsági Könyvkiadóba. A „mű” – természetesen – semmiféle mércének nem felelt meg, de a válaszok valamit mégis méltányoltak: azt, hogy tizenkét évesen jó ösztönnel arról próbálok írni, amit ismerek, és lelkemre kötötték, hogy ettől később se hagyjam eltántorítani magam.

    És tényleg nem hagytad?

    Az ember íráshoz való viszonyát – szerintem – döntően befolyásolja, hogy élt-e át és hogyan élte át az írói kudarcot. Én például többet is, de ezek talán a leghasznosabb stációi lettek írói pályámnak. Azt a tanácsot, amit gyerekként a Rossztanulók után kaptam, kevés kivételtől eltekintve mindig megfogadtam. Sajnos éppen a hatvanas években írt Jó vér című társadalmi regényem volt e kivételek egyike. Amikor pár éve rászántam magam, hogy újra elolvassam, az derült ki számomra, hogy a fogadtatása korántsem attól volt lesújtó, aminek én akkor betudtam. A regény mostoha sorsáról nem az tehetett, ami jószerivel egyetlen erénye volt: a szokatlan történelemszemlélete, a szabványtól eltérő társadalomrajza, hanem mindenekelőtt az, hogy nem arról írtam, amit ismertem. A regény karrierista főhőse papíron született ideológiai képződmény. Lerítt róla, hogy művi konstrukció, hogy sohasem ismertem hozzá hasonló figurákat, épp csak annyit tudtam, hogy léteznek ilyenek, ez azonban nem helyettesíthette azt, hogy a bőrébe bújjak. Másfelől viszont van abban a regényben két epizódalak, akiknek a beszédmodora, gesztikulációja, viselkedése minden szituációban mellbeverően hiteles, ettől azonban csak még szembeötlőbbé válik a főszereplő konstruált mivolta.

    Az olvasó sok kapcsolódási pontot találhat az új kötet novellái és korábbi regényeid (Voltomiglan, Tévelygések kora, A barátságszédelgő, A negyvenesek pavilonja stb.) világa között – mi az, ami mindig ehhez a korszakhoz, a gyerek- és ifjúkorod évtizedeihez hív vissza?

    Az ember eleinte nincs is tudatában, hogy mibe kezdett. Azt hiszi például, hogy egy parányi etűddel van dolga, és hamar végez vele. Aztán kezdik el érni a meglepetések. (Ijedtségre akkor volna ok, ha minden klappolna, és mint valami mérnöki tervrajzon, az eredeti elképzelés szerint alakulna). Elképedsz, mert egyszer csak felbukkannak olyan figurák, akikre nem számítottál, de nemcsak felbukkannak, elkezdenek egymással mindenféle relációba kerülni, és nekünk – ha van egy csöppnyi eszünk – nincs más dolgunk, mint hagyni őket élni. Te vagy az, akinek arra kell mennie, amerre a figuráid mondják. Előállnak az előre ki nem számított, rendhagyó szituációk, amikből újra és újra következik valami, s aztán ott állsz „megfürödve”: a te kis elbeszélésedből regény kerekedik, amelynek saját világa van. Elkezdesz reménykedni, hogy ezt az olvasód is észreveszi, mi több, örül neki, hogy olyan nüanszok tömkelegét zúdítottad rá, amelyek talán megváltoztatják (kiegészítik, feldúsítják, más színűvé festik) például az ötvenes–hatvanas évekről benne élő képet. Esetleg felülírják a sablont. Ezt reméltem (remélem) a Tévelygések kora,A barátságszédelgő, A negyvenesek pavilonja, a Háztűznéző vagy a tavaly megjelent Kábépé című regényemtől, melyek szándékom szerint azoknak az évtizedeknek szinte ismeretlen, „vízalatti” históriáját adják. Megint helyben vagyunk: olyasmi legyen bennük, ami azért hasznos, mert már csak én tudok róluk, vagy ha tudja más is, nem mondja el.

    Hogy ne a levegőbe beszéljek: a hatvanas–hetvenes években például az a tábor, amelyhez tartoztam, szinte egyedül hallatott (noha ezt balról tette, de mégiscsak) ellenzéki hangokat. Azok, akikből később az ismert ellenzék verbuválódott, akkoriban még óvodába vagy az elemi iskola alsó tagozatába jártak.

    Mi voltunk, akiket „a belügyi szervek” számon tartottak, s ezért például ahhoz, hogy a barátaimmal rendszeresen találkozhassunk, mindig név- vagy születésnapokat ünnepeltünk, lakásavatót tartottunk, netán valamilyen publikáció volt – ha kérdezték – az összejövetelünk ürügye. A mi író-olvasó találkozóinkon mindig ott ültek a megbízott provokátorok, ők tették fel a „rázós” kérdéseket, és ha karcos választ adtunk, azt utólag a Gyorskocsi utcában kérték számon. Ez és tömérdek más motívum rendre kimarad a hatvanas évek mások festette összképéből, arról nem is beszélve, hogy ezek a dolgok az emberi magatartásformákba, kapcsolatokba, a gesztusrendszerbe is beszivárogtak. Erről az aspektusról ki más adjon hírt, ki meséljen az utókornak, ha nem az, aki átélte?

    Nyerges András. Fotó: Pólya Zoltán  K
    Nyerges András. Fotó: Pólya Zoltán
    Kép forrása

    Érdekes, hogy csak az utóbbi években-évtizedekben írt munkáidat említetted mint olyan műveket, amelyekkel – úgy érzékelem – többé-kevésbé elégedett vagy. Hogyan viszonyulsz a régebbi könyveidhez?

    Korábbi munkáim közül ma is szeretem az 1985-ben megjelent, Szigorúan bizalmas történet című regényemet, amire 1986-ban megkaptam a Szépirodalmi Kiadó nívódíját. A regényből Molnár György filmet akart csinálni, de a tévédramaturgiát az idő tájt irányító hölgy visszadobta a forgatókönyvet, mondván: az ötvenes évekről nem lehet ilyen ironikus hangnemben beszélni, pláne gúnyolódni.

    Mellesleg e könyv írása közben jutott eszembe először, hogy a fiktív történetet kiegészíthetném, ellenpontozhatnám a korabeli sajtóból vett idézetekkel.

    Ebből az elgondolásból bontakozott ki a rendszerváltás utáni dokumentatív publicisztikám.

    Ha már itt tartunk: hogyan tudtad felhajtani az elmúlt évtizedekben a Színrebontás és a Heti textus című sorozataidban bemutatott óriási mennyiségű sajtótörténeti kuriózumot?

    Ami másoknak fárasztó babramunka, a kutakodás különböző korok sajtójában, az nekem élvezet, és minél régebben csinálom, annál inkább tudom, mit hol keressek. 1999 óta jelennek meg a Színrebontás című sorozatom írásai (Kovács Zoltán az ÉS-nél egyszer azt mondta, ez márkanév). Annak is éppen hetedik éve, hogy (minden áldott héten) közreadok egy-egy „textust”, és ezek kedvéért végigpásztázom például A Hon 1869-es évfolyamától az 1944-es Új Magyarságig, az 1946-os Szabad Néptől az 1849-es Figyelmezőig a lapok magukról önfeledten-öntudatlanul is árulkodó közleményeit, hogy kiemeljek belőlük valamit, ami mostani állásfoglalásnak is beillene. A magam részéről élvezem a munkát, de azt, hogy a világ mit gondol róla, tudomásul veszi-e, nem tudhatom. Más aspektusból nézve ezek a cikkek töltik ki azt az űrt, amit a versírással történt szakítás hagyott bennem maga után – közömbös lenni ma sem tudok, ezekkel viszont reflektálhatok a világ kihívásaira.

    Egyáltalán nem írsz már verset?

    1996-ban írtam az utolsó, Episztola képzelt pályatárshoz című versemet, azt Parti Nagy Lajos közölte a Magyar Naplóban, Mácsai Pál pedig elmondta egy rádióműsorban. Ez a két jóleső gesztus egész, 1963 és 1996 közötti, hét verseskötetre kiterjedő pályámon párja nincs kivételt képez, mert tudomásul vételről, megbecsülésről árulkodott – aminek folyamatos hiányát illetően csak azt mondhatom, amit Vajda János írt egy barátjának 1884-ben: „Hogy mit tartanak rólam, mennyire becsülnek, arra nézve sohasem voltam rózsás hitben, és tán annak is jelét adtam, hogy nem kapkodtam reklám után. De azt, hogy ennyire semmi legyek, mégse gondoltam. Ez már több mint agyonhallgatás. Sokat el tudtam viselni, de ez már egy vizilónak is sok volna.” Ha valaki számára kétséges, hogy volt-e mivel torkig lennem, annak azt felelhetem: huszonkét évvel később, 2018-ban, amikor (filológiai apparátus felhasználásával) Bitorló askatulyában című memoárommal szétoszlatni próbáltam a Tűztánc-antológiára és rám (mint annak tizennyolc éves résztvevőjére) vonatkozó legendáriumot, mi lett ennek reakciója? A teljes visszhangtalanság. Úgyhogy – Létige című versem citálásán túl – ma már az egészre kár is szót vesztegetni: „Azt kell látnom / nem is létezem”.

    A Családi fantom több darabjában (például a címadó szövegben) feltűnik a jelenkori éned, amint visszatekint múltbeli történésekre, vagyis explicit módon megjelenik a művekben az emlékezés folyamata. Mi nálad ennek a „módszertana”? Például mikor folyamodsz tudatosan fikciós eszközökhöz a történetformálás során?

    Nehéz volna megmondanom, mi a „csak” fikció, és mi a tényleges emlék a Családi fantom történeteiben. Arról a mesekönyvről például, amit 1944 januárjában, a negyedik születésnapomra kaptam – és amitől a kötetcímadó kisregény emlékezésfolyama elindul –, csak hetvenhét év után, a dedikáció láttán jutott eszembe, hogy mennyi furcsaság van körülötte. Az ajándékozás dátumát például nyilvánvalóan nem az írta bele, akitől a könyvet kaptam. De akkor ki, és miért történt ez így? Ennyi idő után egyszeriben elkezdett izgatni sajnos sohasem látott nagynéném személye. Megkérdezni róla nincs kit, mert élni már senki sem él, aki bármit mondhatna róla, s ami még lesújtóbb, ebben a mi mániákusan dokumentumgyűjtögető famíliánkban épp vele kapcsolatosan szinte semmi nem maradt fenn. Alig áll rendelkezésemre tárgyi bizonyíték. A szóban forgó hetek mikrotörténéseit még úgy-ahogy rekonstruálni lehetett a sajtóból, de az felajzott, bosszantott, sőt ingerelt, hogy olyasmibe ütköztem, ami felmenőim viszonylatában nem felelt meg bevett szokásaiknak. Fülöp Kató fantomi mivolta ekkor kezdett el izgatni. És amint ebbe a lázas elmeállapotba sodródtam, kiderült, hogy az emberi memória elképesztő mutatványokra képes, és ha kellő számú segédlethez jut, képes visszahozni eltemetettnek vélt emlékeket is. Végül pedig beindul az emberi fantázia is, lévén ez ugyanaz a család, mint amelyet már több regényemben megírtam. Az, aki esetleg olvasta a Voltomiglant, aligha találja képtelenségnek a nagyanyámról itt kirajzolódó képet. Az sem tűnt erőmet meghaladó feladatnak, hogy az 1944 januárjában lezajlott családi purparlékról úgy adjak számot, mintha fölvett jegyzőkönyv alapján tenném. Azt pedig más írók is tanúsíthatnák – például Esterházy Péter, akivel A negyvenesek pavilonja című regényem kapcsán a 2012-es könyvfesztiválon beszélgettünk –, hogy amit az ember kitalálni vél, arról utóbb bebizonyosodhat, hogy maga a tömény valóság. Efölötti álmélkodásom hallatán Esterházy visszakérdezett: „És ezen te még csodálkozol?” Valóság és fikció keveréke tehát – abban az adagolásban, ahogy az utóbbi időben írt szépprózai munkáim során élek vele –, úgy tűnik, nem csupán az én felfogásom szerint működőképes.

    Nyerges András: Családi fantom

    Kronosz, 2020

    Nyerges András: Családi fantom

  • További cikkek