Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Lévai Balázzsal beszélgettünk a jelen helyzetről, fesztiválokról, filmekről

    2020.04.26 — Szerző: Werner Nikolett

    Aktuálisan a könnyűzenei szakmát érintő hatásokról, a közelmúltban díjazott Like a Child – Fábián Juli filmről, a „kísérleti” Pécsi Szálról, az ezzel kapcsolatos teóriákról, rajongói énjéről és egy készülő poptörténeti kötetről beszélgettünk Lévai Balázzsal.

  • Lévai Balázs  Fotó: Tóth Gergő
    Lévai Balázs
    Fotó: Tóth Gergő

    Milyen hatással lehet a kialakult járványhelyzet a könnyűzenei iparra?

    Csak közhellyel tudom kezdeni: nincs sok értelme a könnyűzenét és a kultúrát a gazdaság egészéből kiragadva vizsgálni. Ma már minden mindennel összefügg. Egyedül azok a zenekarok és szerzők vannak jobb helyzetben, akiknek a dalait játssza a rádió, és akiket streamingszolgáltatókon keresztül hallgatnak az emberek, mert ők tudnak kalkulálni valamennyi jogdíjjal. Viszont a másik oldalról ott van a közismert tény, hogy ma egy zenész éves bevételének jelentős részét, sokszor hetven–nyolcvan–kilencven százalékát a koncertek hozzák, tehát ebből a szempontból drámai a helyzet. Sok olyan zenészt ismerek, akik nem éppen takarékos életet élnek. Vagyis ez komoly megélhetési problémákat fog okozni, de nemcsak a zeneiparban dolgozóknál, hanem a színészeknél, filmeseknél és még lehetne sorolni. Például az íróknál is, hiszen nem játsszák a darabjaikat, és a könyveladásaik is radikálisan visszaestek.

    Mi lesz a fesztiválokkal?

    A híres Glastonbury Festivalt, ami júniusi végén lett volna, már március közepén lefújtak. Márpedig ha ilyen korán meghoznak egy hasonló jellegű döntést, akkor azt nem csupán a szociális érintkezések csökkentése, a vírus terjedésének lassítása miatt teszik, hanem azért is, mert kivitelezhetetlennek tartják a megrendezését. Mára a magyar zenei fesztiválok egy részét is lemondták, vagy amit tudtak, elhalasztottak augusztus végére, illetve vannak, akik még kivárnak. Az előre megvásárolt jegyek óriási problémát okoznak ebben a szektorban, a Budapest Park közleménye élesen rávilágított erre. Ha a fesztiválok meg is kapnák az engedélyt, kismillió kérdésre senki nem tudja ma a választ: lesz-e pénze az embereknek bulizni, lesz-e kedvük, mernek-e tömegesen úgy utazni, mint a koronavírus előtt, mennyire zilálja szét a gazdasági válság a beszállítókat... Napról napra változik a helyzet. Én ma azt mondanám, hogy az idei nyári fesztiválszezon jó eséllyel kimarad.

    Lévai Balázs forgatáson  Fotó: Polhodzik Ádám
    Lévai Balázs forgatáson
    Fotó: Polhodzik Ádám

    Az viszont mindenképpen pozitív, hogy az emberekben nem csillapodik a „ünneplés utáni vágy”: sorra kerülnek fel az erkélykoncertekről a videók.

    Sőt, jelenleg is szervezik a #maradjotthon fesztivált, amivel kapcsolatban engem is megkerestek. Így nemrég több filmemet is felajánlottam vetítésre, ennek a keretei között ingyenesen látható lesz azEngedem, hadd menjen című filmem, a korábbi 30Y-os Szentimentálom, a Pécsi szál és a Like a Child – Fábián Juli film.

    Ezzel egy frissen díjazott film is felkerült a repertoárra. A KO ezúton is gratulál az Artisjus-díjhoz!

    Köszönjük! Március 2-án vehettük át az év könnyűzenei produkciója kategóriában az Artisjus-díjat a Like a Child – Fábián Juli című filmünkért. Ez a díj elsősorban Juli fantasztikus hangjának és csodálatos személyiségének szól. Ha mi ezzel a filmmel hozzájárulhattunk ahhoz, hogy többen gondoljanak rá és hallgassák a dalait, akkor már megtettük a kötelességünket.

    Ha valaki megnézi a filmet, rájöhet arra, hogy a mosoly mögött milyen nehéz egy szólista élete, milyen akadályokkal kell megküzdenie, amikor minden támogatás nélkül elindul a pályáján.

    Julit például az első zenekarából kirúgták, a másodikban odahoztak mellé egy másik énekesnőt – nem sokat lelkiztek vele ezekről a helyzetekről. A filmmel a tiszteletadáson túl azt is próbáltam bemutatni, hogy ez egy piszok nehéz pálya, hiszen amikor látunk egy csinos, sugárzó énekesnőt a színpadon, akkor erre nem szoktunk gondolni. Természetesen nem azért készítettük el a filmet, hogy vállon veregessenek minket, de az mindig öröm, ha elismerik az ember munkáját.

    Ez a Pécsi szál esetében is elmondható. Te milyennek látod?

    Ahogy időben távolodok a filmtől, úgy kezd megváltozni a hozzá való viszonyom, mert amikor benne vagyok, elveszik az összkép. A Pécsi szál egy kísérleti munka volt.

    Mi volt a tét?

    Azon kísérleteztünk, hogy mit tudunk kezdeni az áldokumentumfilm műfajával úgy, hogy nem megyünk át végtelen, öncélú poénkodásba. Ennek a műfajnak ugyanis az a veszélye, hogy egy valótlan állításra építve parodizálja a dokumentumfilm műfaját. Ezért mi próbáltuk úgy felépíteni a Pécsi szálat, hogy egy realista dokumentumfilmnek indul, és szép lassan vált át szürreálisba, miközben nem akar arra vállalkozni, hogy valóban elmagyarázza, miért jön annyi jó zenekar Pécsről. Illetve elmesél erről egy szürreális, alternatív verziót – ami akár igaz is lehetne.

    Ennek ellenére a sajtó úgy kezelte a filmet, mint választ a kérdésre, hogy miért lett Pécs a hazai könnyűzene melegágya, hogy miért van az, hogy a toplisták élén álló zenekarok egy jelentős része innét indul.

    Teljes joggal, hiszen a felszínen ezt ígértük. De a néző nem hülye, gyorsan rájön, hogy ezzel az apropóval egy játékra csábították, és a legtöbben ezt nem bánják – sőt. Aki azt kéri számon, hogy márpedig mondja el a film, miért jön annyi jó zenekar Pécsről, annak csalódást okozhat. Egyébként ha létezik is ez a titok, akkor az is benne van a filmben, csak figyelmesen kell nézi. Ugyanis azzal a megoldással éltem, hogy ezt az első 1 perc 16 másodpercben letudtam: Ott minden főszereplő (Lovasi, Beck, Takáts Eszter, Marsalkó, Felcser) elmondja erről a saját megfejtését. Ez az a rész, amikor emberek még fészkelődnek, elhelyezkednek, nem figyelnek oda. Tessék jobban figyelni! Amúgy ez egy nevetségesen alacsony költségvetésű dokufilm volt, ami ha kasszát nem is robbantott, de néhány magyar nagyjátékfilmnél több nézőt hozott a mozikban, és számos nyári zenei fesztiválon vetítették a moziprogramban.

    Na, ki figyelt az első 1 perc 16 másodpercre?  Fotó: Polhodzik Ádám
    Na, ki figyelt az első 1 perc 16 másodpercre?
    Fotó: Polhodzik Ádám

    Magyarán a titkos receptnek – hogy mi kell egy zenekar sikerességéhez – nem összetevője a pécsiség?

    Fontos, de nem kizárólagos összetevő. Azon nem lehet vitatkozni, hogy sok jó zenekar származik Pécsről, a legtöbb magyar város ugyanis általában egy topzenekart tud felmutatni, és van olyan nagyváros, ahonnét egy jelentős zenekar sem jött ki.

    Ez kicsit olyan, mint Hollywood hőskorában, amikor egy producer kiírta az ajtajára: „Itt nem elég magyarnak lenni, tehetségesnek is kell lenni.” Szóval, az a tény, hogy Pécsről jössz, még édeskevés.

    Egyébként a pécsi zenekari boomra Lovasi András azt mondja, hogy a Mecseken túli izoláltság az, ami jót tesz a helyi bandáknak: segít, hogy megtalálják az egyéni hangjukat. Marsalkó Dávid szerint a pécsi közönség a jó edző, mert ha itt be tudtál futni, jól vették a dalaidat, akkor országosan is működni fog. Felcser Máté a szomszéd próbatermekben gyakorló, befutott zenekarok példáját emlegette, mert őket nap mint nap látva ők is elhitték magukról, hogy nekik is összejöhet.

    Inspirálják egymást ezek a zenekarok?

    Folyamatos összedolgozások vannak, kollaborációk, producerkedés, vendégzenélés és a többi, tehát nagyon inspirálóan hatnak egymásra. Fontos, hogy kialakult egy zenei közeg próbatermekkel, klubokkal és kocsmákkal, ahol folyamatosan találkoznak egymással a zenészek. A filmből kimaradt egy jelenet, amikor Beck Zoli egy valós statisztikát lobogtat, miszerint a Pécsi Tudományegyetemen negyvenegy zenekar létezik. Más városban összesen nincs ennyi. De itt a januári Made in Pécs Fesztivál, ahol minden évben egy nap alatt százhúsz–száznegyven helyi zenekar lép fel. Mintha a zene tényleg beépült volna a helyi identitásba. Nemcsak a hallgatása, hanem a létrehozása is.

    Nem túlzás azt állítani, hogy a zenei projektekbe könnyű belehabarodni. Számodra mikor lett ennyire meghatározó a könnyűzene? Már-már olyan, mintha missziót teljesítenél.

    Az én tevékenységemnek nyilván egy lehetséges olvasata a misszió, viszont a részemről semmi ilyesmiről nincs szó. Esetemben a Dob+Basszus című tévéműsor készítése volt sorsfordító, a „szisztematikus” könnyűzenei működésem ezzel indult el 2005-ben, és úgy tűnik, nehezen szabadulok ettől a világtól.

    Profán kérdés: lehet még élvezni egy koncertet, miután annyit megrendezett az ember, és már elemi szinten lát bele az alkotói folyamatokba?

    Amikor valaki bennfentes a zenevilágban, akkor könnyen bejut a backstage-be, és a színpad oldaláról nézheti végig a koncerteket. Én is szeretek bennfenteskedni, kár lenne tagadni, de a koncerteket kívülről szeretem nézni, onnan tudom csak igazán élvezni. Persze figyelek a show-elemekre, a dramaturgiára, a setlistre, a koncert dinamikájára, de alapvetően zenerajongó vagyok, aki jól akarja érezni magát. A buli után bemegyek a srácokhoz, gratulálok, és ha igénylik, szakmázunk kicsit. Tehát tudok párhuzamosan rajongó és szakértő is lenni.

    Az előző interjúidőpontot lemondtad egy munkára hivatkozva. Min dolgozol?

    Egy interjúkötet kéziratát kellett leadnom, ami egy poptörténeti talk show sorozatnak a leirata. A Hangfoglaló Program keretén belül a Rockmúzeumban kerültek megrendezésre ezek az életútinterjúk, amik Azok a régi csibészek címmel hamarosan könyvformában is megjelennek. Különleges darab lesz. Nem hiszem, hogy találunk még egy olyan könnyűzenei tematikájú könyvet, amiben olvashatsz interjút ef Zámbó Öcsivel a Bizottságból és Soltész Rezsővel is. Széles spektrumban mozogtunk.


  • További cikkek