A proli visszavág – kritika a Vadászat című filmről

A Vadászat premierjét eredetileg tavaly szeptemberre lőtte be a Universal, majd az El Pasó-i és daytoni tömegmészárlások, valamint a történetben jobboldalkritikát sejtő, anarchiát kiáltó Donald Trump miatt a stúdió ki is vonta a filmet a mozikból, hogy aztán a márciusi bemutatót a világjárvány húzza keresztül. Zobel kérdésfelvető szatírája így csak VOD-felületeken (Video on Demand, azaz fizetős videomegosztó platformokon) érhető el.

Mobiltelefon-botránnyal és szexuális zaklatással foglalkozó thrillerje (Szolgálatkészség) után ismét kiviláglik, hogy a rendezőt a kiszolgáltatottság pszichológiája foglalkoztatja. A Vadászat a The Most Dangerous Game című, 1924-es Richard Connell-novella nyomdokain halad, amelynek tradícióit a ’32-es adaptáció és a John Woo-féle Tökéletes célpont, valamint a témát young adult-adaptációként újracsomagoló Az éhezők viadala szőtték tovább. A történet szerint több embert hajítanak ki egy tisztásra bekötözött szájjal, prédaként. Fejvesztve menekülnek, az áldozatok zöme golyót kap, Zobel tapicskol a vérben és a bélben, a főszereplőnek hitt karaktert gyorsan elveszítjük. Úgy tűnik, hogy a rendező slasherbe oltott kínpornóvá aljasítja vezértémáját. Zobel fetisizált gyilkosságmaratonja csaknem vakvágányra tereli a filmet, mire a Vadászat új erőre kap.

Terítékre kerül a bevándorlási válság, az álhírek (fake news) terjedése, illetve a bal- és a jobboldal egymásnak feszülése a kortárs, megosztott USA-ban. Zobel csavarja azonban nemcsak az aktuálpolitikai tényállás biflázásában rejlik, hanem a feszültségkeltés srófolásában és a rendhagyó karakterábrázolásban is.

A hollywoodi hagyományok szerint a liberálisok alkotnák a jók, míg a republikánusok a vérben forgó szemű gonoszok táborát – árnyaltabb hozzáállásával viszont Zobel zárójelezi ezt a világképet.

Nála az űzött vadként rohanó, Trump szavazótáborát erősítő proli (redneck) érvelhet olyan jól, lehet annyira ravasz, racionális, sőt feminista, mint egy liberális, amire a felvilágosultság vékony fátyla mögé bújó demokraták hamar szélsőséges retorikával válaszolhatnak.

Ebbe a forgatagba csöppen Crystal. A GLOW című, nőipankrátor-sorozatból ismert Betty Gilpin pedig nagyszerűen alakítja a hősnőt: kezdettől fogva észnél van, cinizmusához jó adag taktikai érzék és kitartás társul. Rajta keresztül a Vadászat azt is hirdeti, hogy bárki példaképpé nőhet, amennyiben hideg fejjel méri fel szorult helyzetét. Persze mindez nem változtat azon, hogy Zobel milyen dühös mozit rakott le az asztalra – haragja leginkább a képmutatás és a látszólagos tolerancia mögé bújtatott kirekesztés ellen irányul. Bizonyos pontokon az összeesküvés-elméleteket hirdető, szakadt republikánus tűnik a bajok forrásának, röviddel ezután a csőcselék szállítja a megoldást, aztán néhol a liberálisok összetett világképe ül tort, majd fordul cáfolatba.

Naprakész politikai galoppjában a rendező pofont oszt az okostelefonon lógóknak, a fantommenekültektől didergőknek, a xenofóbiának, a különböző amerikai államokban és más országokban uralkodó sztereotípiáknak.

Üres kézzel viszont azok sem távoznak, akiket a Vadászat műfaji hatásmechanizmusa vonz. Az üldözésjelenetek nem egyszer zsigerekig hatolnak, az egymásra fegyvert szegezők mexikói felállását öröm nézni, a végső késpárbaj elemi nyerseségére pedig jó ideig emlékezhetünk. Zobel ezen felül nemcsak a The Most Dangerous Game párhuzamaival játszik: Állatfarm-szimbolikája még erőteljesebb, mi több, a film ideológiai gerincét képezi. Ugyanolyan ügyesen szónokol a hazugság természetrajzáról a Vadászat, mint tévés fronton a Csernobil, de más is van a tarsolyában. A bőrét mentő, „nyomorúságos” Crystal és az ellenségkereső, álliberális főgonosz, Athena kerülnek szembe egymással (Hilary Swanket mintha a halálosztagot működtető csecsen elnök, Ramzan Kadyrov partiján való felbukkanása miatt szerződtette volna a rendező). A két nő összecsapásakor a problémákat empatikusan megközelítő, valamint a megbélyegző feminizmus harca bontakozik ki. Zobel szerint pártállástól függetlenül bárki radikalizálódhat, ha csak a saját nézeteit tartja szem előtt, és a velük egyet nem értőkön gúnyolódik (lásd Tűnj el!, de a Harcosok Klubja idővel robotikusan mantrázó, fenyegető Káosz Brigádja is ide illik). A Vadászat ráadásul újabb réteggel dúsítja az elitbírálatot, mivel a burzsujok embereket célkeresztbe állító hadjárata csak viccnek indul, majd a puszta véletlen folytán riasztóan valóságos lesz – így az író-rendező a kimondott szavak, tények súlyával is darabokra szedi a republikánus Fox Newshoz társított, de ezúttal liberálisok kezében kisajátított álhírmédiát.

Zobel iróniával és komolysággal élő hangütése a film zárópillanataiban csúcsosodik ki: pont kerül a nincstelenek és vagyonosok ellentétének végére, majd a közel hibátlan élményt egy csaknem kéjes, de feltétlenül örömteli, javakban dúskálással aláhúzott „It’s fucking great” húzza alá a csipkelődés és intelligencia nászának nyomatékaként.