• Árnyéktúra – Zelei Miklós műhelyesszéje

    2021.03.14 — Szerző: Zelei Miklós

    Hosszútávfutás összeesésig – Zelei Miklós író-költő-szociográfus a tavaly közreadott Gyilkos idők című kötet megírásához vezető útról ír a műhelyesszéjében, de kitér eddigi legnagyobb hatású munkájára, A kettézárt falu című dokumentumregény elkészítésének folyamatára is.

  • Zelei Miklós  Fotó: Teknős Miklós/Magyar Nemzet
    Zelei Miklós
    Fotó: Teknős Miklós/Magyar Nemzet

    „Fiam, fakó minden teória,
    s a lét aranyló fája zöld.”
    (Goethe: Faust
    Fordította: Jékely Zoltán, Kálnoky László)

    A pesti oldalon.

    Május vége?

    Június eleje?

    1990-ben.

    A hírneves kórus próbaterme előtt lapozgatja a szél a járdára kitavaszi-nagytakarított mozgalmi dalok kottáinak rizsmáit. Ha kidobjuk a kottákat, akkor senki se énekelt belőlük? Iratmegsemmisítőbe teszik az egypárt alapszervezetének iratait, és akkor meg se történt, amit tartalmaztak?

    Tetszettünk volna tavaszi nagytakarítást csinálni? Ez volt a választási kampányígéret és a közösségi várakozás. De valószínű, hogy nem volt rá lehetőség. Túl sok részvényünk volt a múlt rendszerben. Vétkek gondolatban, szóban, cselekedettel és mulasztással. Hogyan takarítsam el önmagamat? Irány a pécsi uránbánya? Akkoriban már lehangolódóban volt, aztán be is csukott. Egyébként is negyvenkét éves voltam akkor, már nehezen tanultam volna meg kibányászni az uránt. És ezzel is a múlt rendszert folytattam volna, a népi demokráciát, ami az illetéktelenségek hierarchiája volt.

    Mindenki másutt kavart, mint ahová tehetsége, képzettsége, képzetlensége alkalmassá tette.

    Az asztalon a szódavízben a buborékok. Föl, föl! Minél magasabbra. Ez az általános törekvés. Ki gondol az űrhajózásban megszerzett tudásra, hogy eljön a súlytalanság állapotának magassága? Ellentétesen a József Attila-i eseménnyel: „s nehéz vagyok, ezért süllyedtem mélyre”.

    Zelei Miklós portréja  Fotó: Bahget Iskander
    Zelei Miklós portréja
    Fotó: Bahget Iskander

    Legyek valaki!

    Legyek valaki!

    Találjam meg végre magamat.

    Ellentmondani e hangorkánban: nem vagyok senki. El akarom veszíteni magamat. Minden reggel arra akarok ébredni, hogy nem vagyok senki. Hogy elvesztem. Ez kell ahhoz, hogy írni tudjon az ember? A tiszta laphoz? Amelynek a tetején elkezdhetem a mondatot. Az író, a filozófus, a zeneszerző az , aki a semmiből csinál valamit, ami végül fizikai tárgyként is kézbe fogható. Könyv. Kotta. Amikor nekifog, nincs ott semmi. Amikor elkészül, ott a tárgy, amelyet belephet a por. Az emlékezés anyaga. Amelybe ujjbegyemmel új jeleket írhatok.

    A szobrász valamiből készít valamit. Csak a véső kell, meg a kalapács, hogy Dávid kilépjen az elfaragott carrarai márványból. És Michelangelo Buonarroti. Aki ezt meg tudja csinálni. Festőként is kimagasló. Vászon, ecset, festék. Hogy valamiből legyen valami.

    Ott a falu.

    Legyen belőle könyv.

    Ezzel a gondolattal fogtam hozzá 1994 szeptemberében a szovjet–csehszlovák, majd az ukrán–szlovák határral kettévágott ikerfalu, Kisszelmenc és Nagyszelmenc történetét feldolgozó, A kettézárt falu című kötetem anyagának gyűjtéséhez és a könyv megírásához. Már rég benne voltam a munkában, amikor felismertem, hogy miért csinálom. Ott látszik színről színre, a maga gátlástalan, fajgyűlölő brutalitásában, ami itt történt velünk.

    Zelei Miklós: A kettézárt falu
    Zelei Miklós: A kettézárt falu

    Ezt akartam megmutatni?

    Önmagamat? Hogy mibe születtem bele? Hogy hol vagyok? Közép-Európában? Kelet-Európában? A PPS géppisztolyoknak a szecessziós falakra rótt sorai arról beszélnek, hogy mindkét helyütt?

    De nem csak.

    Kisszelmenc körülbelül háromszáznegyven kilométerre van a fővárostól. Oda járni anyagot gyűjteni egy nagyon nehezen, sok várakozással átjárható határon keresztül valódi ellenirány, igazi alámerülés a fölfelé szálló buborékvilágba. Még nem történt semmi, de a határátkínzódások oda-vissza órái, félnapjai, megalázó izgalmai máris arról beszélnek, ahogy a 20. század felvonásai elviselhetetlenné tették a létünket.

    2000-ben jelent meg A kettézárt falu első kiadása. Sokat elmond rólunk, ami azóta az ikerfaluban, az ikerfaluval történt.

    2004. április 21.: Az USA Kongresszusának emberjogi frakciója meghallgatást tartott Washingtonban a nagy- és kisszelmenci határátkelő megnyitásának ügyében. Hogy mit tudnak a mi világunkról a földgolyónak azon a felén, annak bemutatására idézem a meghallgatást vezető demokrata párti kongresszusi képviselőasszony egyik kérdését, amelyet a szelmenci polgármestereknek tett föl: „Nem lehetne-e egy külön szuverén ország [»souvereign nation«] Szelmenc, és akkor megszűnik a vízumkérdés?” 2004. május 1.: Az ikerfalu sztálini határa az Európai Unió határává változik át. 2005. december 23.: Gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelőt nyitnak az ikerfaluban. 2008. január 1.: Nagyszelmenc uniós határán is életbe lép a schengeni egyezmény, az átjárás keletről nyugatra ezzel még inkább megnehezül. Például a szlovák határőrök nem fogadják el az ungvári magyar főkonzulátus által kiadott schengeni vízumokat.

    Zelei Miklós  Fotó: Horváth Péter Gyula
    Zelei Miklós
    Fotó: Horváth Péter Gyula

    Ennek a könyvnek a megírásával szereztem meg a mesterdiplomámat. A hiábavalóság, a céltalanság, a reményvesztettség, a tahóság egyetemén. Ahol sorra vettem mindent, ami történt. Ahol tanulmányozhattam, hogyan kell szakszerűen tönkretenni embereket. Sorsokat. Életeket. Megsemmisíteni önérzetet, tudást, egzisztenciát. Elvenni bármit. Idegen bitorlóként intézkedni bárkinek a templomában, vagyonában, házában, tisztaszobájában. Nemzedékeket megtanítani félni. Besúgni. Megalázkodni. Gyógyíthatatlan alkoholistává lenni. Lopni is, persze. És hazudni. Önmagunknak és másoknak. Ez a legfontosabb talán. Lehet, hogy ezt kellett volna az első helyre írnom.

    1999 őszén-telén gépeltem le a kazettákat. Hosszú heteken át hallgattam az élettörténeteket. Halálsztorikat, írnám, de hisz nem írhatom, mert eleven emberek beszélték el őket. Hosszú heteken át hallgattam, ahogy életerős férfiemberek elsírják magukat a magnószalagon.

    Váratlanul telítődtem. Gépelés közben két mondat között minden gyomor- és lélektartalom elindult fölfelé. Épp csak kiértem, hogy széthányjam a klotyót. Távozott a 20. század. Megtisztulás? Nem erre volt szükségem. Hanem a szakításra. Szakítani akartam végre a múlt rendszerrel. De csak megmutattam, hogy milyen. Volt. Holott arra volt szükségem, hogy ne kössön oda semmi. Se emlékezés, se feledés. Se megbánás, se megbékélés. Se öröm, se bánat. Se jó, se rossz. Se csalás, se csalatás és csalódás. Lelkifurdalás. Se dicsőség. Se gyalázat.

    Hanem lássuk, ahogy átlépem az árnyékomat.

    Hogy mit tudok kihozni a múltból.

    Irodalmat.

    Megmutatni azt a világot, ahogy engem bekebelezett. Ahogy a családunkat bekebelezte. Az egész országot.

    Ahogy nem álltam ellen, ahogy ellenálltam. Ahogy a részleteket adtam föl, hogy az egészet mentsem. Ahogy az egészet adtam föl, hogy a részleteket mentsem.

    Epiphania Domini, 2019.

    Egészen más terveim voltak arra az évre. Egészen mást akartam írni. Már nem emlékszem arra, hogy mit. Vízkereszt után leültem a géphez, és döbbenten olvastam a képernyőn a Gyilkos idők első mondatát: „Útban az öngyilkosságba, igyekszem elmondani, amit a kísértésről tapasztaltam.”

    Zelei Miklós: Gyilkos idők
    Zelei Miklós: Gyilkos idők

    Én írtam?

    Nem én írtam?

    Nem tudtam nem írni.

    Minden hajnalban itt ültem a szövegszerkesztő előtt, és szinte maguktól szóródtak föl a sorok a képernyőre. Mintha tollba mondta volna valaki. „A fák hegyéről?” Itt vannak a fák szemben. Pár méterre az ablakomtól. Mintha egy madárfészekben írnék.

    Február elején egy reggel jött az e-mail. Egy barátom húga öngyilkos lett. Leugrott a lakásukhoz közeli viaduktról. Nem ez volt az első próbálkozása. Csak most sikerült. Kamasz gyerekeket hagyott maga után. Ezen a reggelen született meg a regény címe: Gyilkos idők. Epikus improvizáció. Ugyanazon a szaggatott módon rakódik össze a történet, mint A kettézárt faluban. Morzejeleket írok-olvasok egy hosszú távírószalagon, amelynek az egyik vége a pokolban van. A másik még sehol.

    Öngyilkosság. A radikális önelvesztés? Ebből az óhajtásból született a Gyilkos idők öngyilkosmotívum-rendszere? Nem tudom. Az önelvesztéshez valószínűleg hozzátartozik, hogy látom magamat elveszve. Az öngyilkosság éppen a befejezettségével veszíti el az értelmét? Most, írás közben jött egy barátom levele: „Ma váratlanul képtelen és igaz élményben volt részem. Egy belső villámlás ráébresztett arra, hogy nem vagyok senki. Senki, egyáltalán senki. Amikor felragyogott a villámfény, az, amiről azt hittem, hogy város, kopár síkságnak bizonyult. És a baljós fényességben, amely önmagamnak megmutatott, nem látszott felette égbolt. Megfosztottak attól, még mielőtt a világ megszületett, hogy létezhessek. Ha újra testet kellett öltenem, önmagam nélkül öltöttem testet. Egy nem létező település határvidékén.”

    Zelei Miklós  Kép forrása
    Zelei Miklós
    Kép forrása

    „Útban az öngyilkosságba, igyekszem elmondani, amit a kísértésről tapasztaltam.” Legalább elképzelni, hogy mi van az árnyékom másik oldalán. A folyamatos nekifutásban. Vigyázz, kész, rajt! Hosszútávfutás összeesésig. Majd ugyanott térek magamhoz, ahol rajtoltam. De közben láttam magamat. Az árnyékom másik oldalán. Láttam, hogy az már nem én vagyok? 1990 óta harminc évnek kellett elmúlnia, hogy lássam, ki lehetek: „És emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajjon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem?” (V. Mózes, 8:2)

    A létezéstől való megfosztottságban megírni a létezést. Ez volna az én Kánaánom, ha sikerül. A Biblia bizonysága szerint nem fog. Mögöttem Egyiptom. Előttem is? De amíg vándorlok, nem ott vagyok. Ez visz az úton. Ahol a jóslásként olvasható bibliai múlt szerint még tíz évem van. Mostani állapotomra tekintve egészen kiváló esély: nyolcvankét éves koromban fogok meghalni. Ennyi idő alatt két jó könyvet biztosan meg lehet írni. Ötévenként egyet, imprimálással együtt. De ha jól sáfárkodom az idővel, három is összejöhet.

    Csak ennek van értelme. A munkának és a tanulásnak. Ablakokat vágni a sötétségen, és leírni a kinti tájakat. De hogy ki leszek, azt nem láthatom meg.

    Nagy ajándék, hogy láthattam: ki nem voltam, aki mégis voltam. Ennek a foglalata a Gyilkos idők. A szakítás könyve. Nagy öröm, hogy itt van a kezemben. A semmiből egy könyv. Ez a regény hozta el a megszabadulást, a „szabadíts meg” értelmében és magasságában.

    A többi merő praxis. Kiváló szerkesztőim vannak, akik egyúttal a barátaim is. Filep Tamás Gusztáv. Neki szoktam első olvasásra átküldeni készülő munkáimat. Akár egy-két oldalas darabokban is. Ezúttal is nagyon fontos észrevételei voltak. Füzi László, a Forrás főszerkesztője. Aki a 2019. június közepén elküldött regényt az októberi–novemberi–decemberi számban közölte, mondván, ezekben a számokban akkor a Gyilkos idők lesz a prózarovat. Fontos! A regény Búcsú című zárófejezete a Forrásban jelent meg 2009-ben. Ez dolgozott tíz éven át a mélyben, csak én se tudtam róla. Ez indította el 2019 vízkeresztjén az első mondatot. Majd Ambrus Lajos és Horváth Bence, a Kortárs Kiadó szigorú szerkesztői következtek, és Bence 2020 nyárvégén a kezembe adta a kész könyvet, borítóján Péter fiam gyönyörű festményével.

    És még tíz év?

    A program a régi: „Maradj az, aki voltál: senki. Mert az övéké a világ.” Még a nyolcvanas években írtam. A végjátékban az ifjúság ereje.

    bb


  • További cikkek