Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista

Öko-irodalmi top 5

2019.06.27 — Szerző: Lapis József

Kíváncsiak vagytok, milyen verseket, prózákat vagy éppen életműveket idézett fel az ökológia hívószava a kortárs magyar irodalom egyik mérvadó kritikusában? Kellemes olvasást kívánunk Lapis József izgalmas ajánlójához!

Lapis József
Lapis József Kép forrása

A magyar irodalom is gazdag ökológiai szempontok szerint olvasható művekben – pusztán a líra területén maradva gondolhatunk a természetben bujdosó Balassira, a kuruc népi énekekre, Szenci Molnár Albert 104. zsoltár-átköltésére, a gazdálkodó költő Berzsenyire, Arany János Kertbenjére és József Attila Kertész leszekjére (valamint felforgató természeti képeire), Weöres Sándor univerzum-lubickolására egészen a kortárs mezőnyben Balázs Imre József Vidrakönyvéig, Závada Péter, Mezei Gábor, Acsai Roland, Sirokai Mátyás, Borda Réka, Zilahi Anna (és mások) verseiig. Válogatásomban néhány nekem személyesen fontos (élet)művet emelek ki – azzal a kiegészítéssel, hogy ha valakinek a klímáról a tikkasztó nyári hőguták jutnak eszébe, akkor Térey János Jeremiás avagy Isten hidege című drámáját lapozza fel.

Nemes Nagy Ágnes: Széndioxid

„Csak a növény a tiszta egyedül,
Nem ismer kategóriát.
S a bűnös széndioxidot
éjszaka mégis ő cseréli át.
Tisztán ragyog reggel az égi sátor
a tölgyek néma megváltástanától.”

Nemes Nagy Ágnes aligha maradhat ki bármilyen irodalmi „öko-válogatásból”. Utalhatunk azonnal a Fák ismert, talányos, sokértelmű fölszólítására, amely sem erkölcsi, sem életvezetési szempontból nem mondható könnyen megfogadhatónak: „Tanulni kell. A téli fákat. / Ahogyan talpig zúzmarásak.” Egyebek mellett az sem magától értetődő, ha a „tanulni valamit” igét „tanulni valakitől/valamitől” értelmében fordítjuk le, s fogós az is, hogy a második sor kiegészítő vagy épp jelentésszűkítő módon befolyásolja az első sor (az első két mondat) értelmét. Nemes Nagy Ágnes költészete különösen erőteljesen épít a jelentések egyidejű egymás mellett élésére, s igaz ez a Között című versre is, amelyről Uri Dénes Mihály írta nemrégiben (Berszán István ökokritikai tanulmányára válaszolva), hogy benne az emberi sajátszerűség a nem-emberiben rejtőzik el. Ettől a gondolattól nem függetlenül választásom most a rövid (és eredetileg 1964-ben a Kortársban megjelent) Széndioxidra esett, amely biológiai, teológiai, etikai, esztétikai szempontokat egyaránt gazdagon mozgat, de úgy, hogy nem szükséges jártasnak lennünk e területek egyikén sem. Talán sokaknak feltűnik, s ezért érdemes lehet fölvetni azt a kérdést, hogy miért megy ilyen látványosan szembe az egyik állítás a fotoszintézis természettudományos modelljével, hiszen a CO2 átalakítása éppenhogy a fényenergia segítségével, tehát nem éjjel történik. (Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a költő szerint a függöny kék volt, azaz Nemes Nagyot meg kellene buktatni környezetismeretből.)

Nemes Nagy Ágnes
Nemes Nagy Ágnes Kép forrása

A vers izgalmas és páratlan módon írja bele a krisztusi minőséget és példát a növényvilágnak az ember számára végzett mindennapi munkájába, s teremt párhuzamot a megváltás és a globális légjavítás között (s innen persze nincs messze a kritika sem, ha az ember hálájára gondolunk).

Azt is mondhatjuk, hogy amiként Jézus szombatnapon gyógyított (a szeretet parancsa felől értelmezve újra a Törvényt), s járt a vízen (a természeti törvényszerűségek radikális gyakorlati újraértését hajtva végre), akként a növény-Krisztusok munkájának jelentése és jelentősége is nagyobb a fotoszintézis biológiai meghatározottságánál.

Fekete István: Vuk

Ha az etológiának (állat-viselkedéstannak) irodalmi megjelenítéseit keressük, akkor leginkább Fekete István írásművészetéhez érdemes fordulnunk. A Vuk meglátásom szerint az életmű talán legösszetettebb darabja. A kisróka felnövésének történetét legtöbben bizonyára az 1981-es, Dargay Attila-féle gyerekrajzfilmből s nem az 1965-ös kisregényből ismerjük. Fontos hangsúlyozni, hogy a maga műfajában mindkettő kiváló alkotás, azonban markáns különbségek figyelhetőek meg közöttük a természet-, az ember- és az állatábrázolás tekintetében. Fekete István könyve nagyobb távolságot tart az állatok emberiesítésétől, s olyan elbeszélésmódot dolgoz ki, amely az olvasó számára közvetíteni igyekszik az emberi és az állati világok (nyelvek, tudatállapotok, gondolkodás- és érzékelési módok) között, mégpedig úgy, hogy az állatit fordítja le különböző módokon (s emiatt ő is az emberi világból veszi a fogalmak egy részét: a rókavár tatarozása, a rókák szabadságharca stb.).

Nem pusztán stiláris különbség, de míg a rajzfilmben érthető módon kevéssé látszik az erőszak, addig a kisregényben sorjáznak a kegyetlen jelenetek, amelyekben az állatok emberek általi elpusztítása inkább romantizáló-tragikus, a vadászat során egymás felfalása pedig inkább naturalisztikus-ironikus módon jelenik meg.

Míg a rajzfilm az állat (szó szerint értett) nézőpontját úgy alkotja meg, hogy a „Simabőrűnek” csak a csizmáját látjuk az ember idegenségét hangsúlyozva s az állatvilággal való azonosulást teremtve meg (akár az ismerős és tipikus képi ábrázolások útján), addig Fekete István megkísérli az állati és természeti szféra másságát és sajátszerűségét is érzékeltetni. Az emberi is idegennek tűnik az állati érzékelésen keresztül.

Az író alapvetően kétféle stratégiát követ. Az egyik a természetrajzi közelítés, ez hordozza magában azt, hogy megértsünk valamit az állati idegenségből. Legjellemzőbb példája ennek talán a rókavár ostromának azon jelenete, amelyben Kag, az aparóka egy a lyuk elé tett zörgő, az emberi világtól átitatott papírdarab miatt nem mer bemenni családjáért: „A barlang szája előtt valami szörnyűséget zörgetett a szél, melyet az ember tett oda, hogy maga helyett őrködjön, amíg visszajön. […] [H]íres esze most cserbenhagyta, mert ott zörgött és hajladozott kegyetlenül a rém.” Kag híres a rókák között, de Vuk azáltal tud nagyobb, tulajdonképpen mitikus alakká lenni, hogy képes lesz az emberi szférához tartozó dolgok megértésére, és így elviselésére is. A másik stratégia tehát a mitizáló-heroizáló, amelynek lényege az, hogy Vuk a rókák szabadságharcában lesz népe vezére: „Az időt majd végigjárja […], és fiai folytatják, ha ő beleszakadna a homályos semmibe. A rókák szabad népe nem vész el.”

Fekete István
Fekete István Kép forrása

Fekete István egyedülállót hozott létre a magyar prózában azzal, hogy úgy törekedett a természeti világ megértetésére, hogy nézőpontrendszerét, nyelvhasználatát (másszerű gondolkodásmódot tükröző hasonlatok és metaforák – mint a „villámló bottal járó” ember –, az érzékletek általi világmegismerés hangsúlyozása stb.) úgy alakította, hogy általa az ember másként ismerjen rá az állatra, s azon keresztül magára. (S mindeközben a klasszikus ökokritikai szemlélet sem hiányzik.) „Csak sajnálja tőlünk, amit megeszünk, mert azt hiszi, minden az övé. Kurri is, Kalán is, Tás is meg a többiek. Az ember is azt szereti, amit mi, és megöl bennünket, hogy több maradjon neki. Meg a bundánk kell neki, mert sima bőrű, mint az Unka, és fázik, amikor kemény lesz a vizek háta. De azért van a sötétség, hogy ránk boruljon. Azért van nekünk négy lábunk, hogy el ne érjen, és orrunk, hogy messziről megérezzük, ha jön, mert a jó rókaorr messziről megérzi, olyan büdös. Irigy az ember, ezért utálja a rókák szabad népe.”

Moskát Anita: Irha és bőr

Moskát Anita vadonatúj könyve akár a Vuk továbbírása is lehetne. A fantasy regényben ugyanis az történik, hogy egy napon az állatok egy része átváltozásnak indul: félig állat, félig ember hibrid lényekké (fajzatokká, avagy politikailag korrekt terminussal kimérákká) válnak: macskaemberek, pintyemberek, patkányemberek, halemberek, borzemberek stb. jönnek létre, eltérő fázisokban hol a forráslényhez, hol az emberhez állva közelebb. (Mivel friss könyvről van szó, remélve, hogy sokan elolvassák, tartózkodom a történet fordulatainak ismertetésétől.) Ez az alaphelyzet pedig kiváló lehetőséget nyújt az írónak arra, hogy az állati és emberi világokat (érzékelés- és gondolkodásmódokat, humán és természeti erkölcsöket) ütköztesse és keverje: „Szúrós illat lengte körül; mesterséges vanília és orgona, lombikban kevert természet. Ennyi erővel a vécéfertőtlenítőt is magára pöttyinthette volna.”

Az Irha és Bőrből sem hiányzik a szabadságharc, ám amíg a Vuk esetében mitikus-romantikus értelemben történt ez, itt kőkemény társadalmi küzdelemről van szó, ennek minden (média)kommunikációs, politikai, ideológiai következményével.

(Moskát Anitától korábban sem volt idegen a társadalompolitikai problémafölvetés, a Horgonyhely című regényében például a nők által uralt és irányított társadalmi rendet mutatja meg; s hogy itt sem hiányzik az ökológiai szemléletmód, az jelzi, hogy ezt az uralmat a földdel való kapcsolat teszi lehetővé – a föld az, amely meggátolja a férfiakat a szabad mozgásban, s amely gát alól a várandós nők mentesek lesznek.) A Vukról elmondható, hogy egyszerre használja föl és írja fölül, érvényteleníti is fabulák, azaz tanulságot hordozó állatmesék emberállat sztereotípiáinak logikáját, az Irha és bőr viszont nagyon szellemesen játszik el ezzel a hagyománnyal, hiszen a könyv őzember főhőse olyan blogot ír, amelyben a fajzatáldozatok történetét a fabulák keretében mondja el: Mese a fácánemberről, aki kilenc nyelven beszélt ; Mese a farkasról és a gyerekekről stb. („Fabulákat gyűjtesz, fajzatok történeteit a világból, hogy megértsük, honnan jöttünk.”) Ráadásul az egyik szereplő diplomamunkáját arról írja, hogy a fabulák állatalakjainak negatív jegyei (ravasz róka, kegyetlen farkas stb.) hogyan határozzák meg a fajzatok társadalmi elfogadottságát.

Moskát Anita
Moskát Anita Kép forrása

Különleges, hogy az átváltozási hullámot Moskát Teremtésként írja meg, s ekként izgalmasan lép párbeszéde egyfelől a különböző teremtésmítoszokkal, másfelől hangsúlyosan a bibliai teremtéstörténettel is. A sodró és remekül szerkesztett regény – a szerzőtől megszokott módon – jóval körmönfontabb annál, mint hogy könnyen ráhúzhassunk valamilyen ideológiai lepedőt (s könnyen feloldható társadalmi allegóriaként értsük). S bár Szép Eszter írása szemfülesen rálel a könyv koncepciójának egyik (vélt) Achilles-sarkára, elmondhatjuk, hogy az állati-természeti világban lét nyelvi-szemléleti megmutatkozásának egyik legötletesebb irodalmi példájával van dolgunk, épp a köztesség, a metamorfózis, a hibriditás, a transzhelyzet felől elmesélve – mind a testi-fizikai állapotra és léthelyzetre, mind a pszichére odafigyelve.

Bodor Ádám: Behavazott lábnyomok

Nem kérdés, Bodor Ádám prózája táplálkozik az erdélyi irodalom természetkultuszából – eléggé radikálisan újrafogalmazva és átírva annak jellegzetességeit és jelképeit. A Behavazott lábnyomok című rövidke titoknovella azonban nem ironikusan viszonyul ehhez a hagyományhoz, hanem egyfelől megidézi a nemes, magányos, elkülönülő, érintetlen, az alanti tájakon felülemelkedő magashegyvidéket, viszont teljesen kiírja belőle a társadalmat (a két világháború közötti erdélyi irodalomban érthető módon erőteljesek a társadalmi, illetőleg nemzeti áthallások), és majdnem teljesen az embert. Utóbbi a szubjektív nyelvi fordulatok („Úgy látszott”, „Nem volt ebben semmi szokatlan”, „Kissé várakozóvá tette az embert” stb.) és a tekintet által van jelen, amely kétségkívül emberi, még ha teljesen meghatározatlan is, hogy ki az, aki néz (és beszél). De talán nem is (ez az) érdekes.

Hiszen nemcsak az ember, hanem – a hátrafelé repülő varjak kivételével – általában az élővilág nyomai is behavazottak ebben a szövegben, bár ez éppenséggel nem jelenti azt, hogy láthatatlanok.

A Jánossy Lajos által „időjárásprózának” nevezett szöveg főhőse ugyanis nem más, mint az ökoszisztéma, de úgy, hogy abban az élővilág látszólag kevéssé mutatkozik meg, míg a környezet, a domborzat annál inkább. De nem is fogalmazok pontosan. Hiszen leginkább a hagyományos élővilág hiányáról beszélhetünk, miközben érdekes módon a páraképződmények szférája nagyon is eleven: leginkább a felhők élnek, úsznak, kapaszkodnak, sündörögnek, választanak, szeszélyesek, de a szél és a köd is eljátszanak egymással. A föld mindezek monumentális alapjaként jelenik meg, mint a Weöres Sándor-i „víztorlasztó hegyfalak, szél-botlasztó bércfalak”, amelyek számára más lépték az idő.

Bodor Ádám
Bodor Ádám. Fotó: Koszticsák Szilárd

A novella különlegessége az is, hogy ez a – durván faragom bele ebbe a keretbe – tájleírás nem színtere egy kibontakozó-fölsejlő rejtélynek, hanem épp ő maga a történő titok, s az emberi jelenlét, a tűnő lábnyomok, a humán ijedelem mind csak apró jelek és kacskaringók ebben a nagy mintázatban.

Oravecz Imre költészete

Nézzék el nekem, de ezúttal nem szeretnék egyetlen költeményt kiválasztani. Oravecz Imre költészetéből elsősorban az ember és természet viszonyáról tanulhatunk. Hol a falu, hol a hopi indiánok fiktív animista világa jelentette archaikus kapcsolatról, illetőleg ennek modernkori megbomlásáról. Hogyan tekint a természetben élő, avagy oda vágyó ember a növény- és állatvilágra? „Azt az erdőt vágyom, a hajdanit, az ősvadont” – írja Az erdő óhajtása című versben a Halászóember kötetből. Ennek az erdőnek a legfőbb jellemzője az, hogy nem különült el a falutól: „bent volt a faluban, / a falu meg benne”. Ez az egymásban foglaltság az, amely vágyként és hiányként az Oravecz-szövegek egy meghatározó vonulatában megjelenik, a vágy arra, hogy az ember és nem-ember között a távolság csökkenjen, s a határ ne legyen annyira büszkén kitáblázott.

Az Újkori hopi tapasztalat a mitikus és ökológiai gondolkodást ötvözve nyersen kimondja, hogy ugyan az ember rossz, de mégsem arról van szó, hogy – Vörösmarty Mihály apokaliptikus színezetű versét idézve – „az ember fáj a földnek”. Mert az Oravecz-versben az ember része a földnek, s az embereken keresztül a föld cselekszik: „az emberek a föld cselekedetei […] de a föld cselekedetei gonoszak”. A hopik könyve ciklusaiban végigkövethetjükt a folyamatot, ahogyan az eredetileg „a Föld emlőjén élő” emberek elszakadtak gyökereiktől, s a természeti körforgással való együttlélegzést és együttlétet hogyan váltja föl az elidegenedés. Ezt a folyamatot nehéz, ám nem lehetetlen nem tragikusként felfogni.

Oravecz Imre
Oravecz Imre. Fotó: Szabó Miklós

Hogyan hat egymásra vissza ember és természet? Ez a kérdés határozza meg A megfelelő nap és a Távozó fa kötetek Madárnapló ciklusait részben megfigyelő, részben gondoskodó hozzáállást tükrözve. A madáresztétika nem véletlenül része a kortárs magyar költészetnek (említhetjük Nemes Nagy Ágnes „madártan”-át a Közöttben, Tandori Dezső verébuniverzumát, Kollár Árpád Milyen madár című gyerekkötetét vagy legújabban Balaskó Ákos verseit), akár a nemzetközi irodalomnak, amelynek kétségkívül Jonathan Franzen prózája (Szabadság) és esszéművészete (mint a most megjelent, A világ végének vége című kötete) a legmarkánsabb példája. Hogy mi a madár most?, arra Oravecz Imre madárnaplói részletes választ adnak részben madártani, részben egzisztenciális szempontból, jobbára egyszerű közlésekre szorítkozva – az állati és emberi téteket ütköztetve és kapcsolva össze. „Séta közben akaratlanul felvertem egy fácánkakast. / Tarka tollain megcsillant a lemenő Nap fénye.” ( A nap vége)

Oravecz művészete (a verses és a prózai életmű egyaránt) lenyomatát adja egy kapcsolat eltűnésének – nem a természeti világ tűnik tova, hanem a falu, valamint az általa fémjelzett emberi viselkedés és kultúra.

A természetet nem elsősorban kihasználó és kizsákmányoló, hanem a kölcsönösség jegyében felhasználó, az energiákat visszaforgató gazdálkodótípus hanyatlásának vagyunk tanúi, annak a lénynek, amely még a szó eredeti értelmében viselte magán a kultúrát: azaz művelte és gondozta a körülötte lévő világot. Nem idillikus módon természetesen, hiszen egyfelől a falusi gazdálkodás is beavatkozás, másfelől korántsem problémátlan folyamatok együtteséről van szó.

Az Egy földterület növénytakarójának változása című vers (az azonos című kötetből) távolságtartó, leíró módon azt mutatja meg, hogyan lesz egy vadonból a (nem feltétlenül a legkorszerűbb és leghatékonyabb) művelés hatására termő szőlőültetvény („habozás nélkül kivágták a vadkörte- és vadcseresznyefákkal tarkított őstölgyest, és fölégették a füvet és bozótot”), majd a magára hagyott szőlőket hogyan vette ismét birtokába az erdő: „két évtized múltán ugyanolyanra nőttek a fák, ugyanúgy illatoztak a virágok, ugyanoda fészkeltek a madarak, és ugyanúgy bőgtek a szarvasok”. S Oravecznél itt is, mint szinte kivétel nélkül mindig, jelen van az ember: itt az az öreg szőlőműves, aki egykori életébe, múltjába térne haza akkor, amikor a régi tőkék között kóvályog („aki nem is annyira a tisztásokon még mindig található szőlőfürtök, mint inkább élete növényi emlékei után kutatott”). A hazatérés eme lehetetlen vágya áthatja Oravecz Imre művészetét, s azt sem bánjuk nagyon, ha gyakorta inkább nosztalgikus, mint felforgató módon.


Következő cikk

További cikkek