A kisember visszavág – András Ferenc: Dögkeselyű (Kultfilmradar)

András Ferenc 1982-ben bemutatott alkotása sokak szerint az egyik legjobb magyar krimi. A Dögkeselyűt a Berlini Filmfesztiválon Arany Medvére jelölték, és majdnem hatvan országban vetítették. Harmincnyolc év ide vagy oda, a Munkácsy Miklós Kihívás című regénye alapján készült mű nem tűnt el a süllyesztőben. A körülötte kialakult kultuszt jól mutatja például az is, hogy nyolc évvel ezelőtt az egyik autós magazin újraforgatta a film autós üldözős jelenetét. De vajon minek köszönhető, hogy a Dögkeselyűn nem fog az idő, és hogy András Ferenc ennyire beletalált a magyar néplélekbe?

A történet szerint a diplomás, elvált Simon József (Cserhalmi György) taxisként kénytelen megkeresni betevőjét. Ladájával betegen is egyik utast viszi a másik után, egészen addig, amíg két idős hölgy el nem lopja az összes pénzét, tízezer forintot, amelyből tartozását fizette volna ki. Mivel főnöke nem hisz neki, és a rendőrség sem segít, Simon József úgy dönt, maga szerzi vissza a pénzt, még akkor is, ha ehhez be kell mocskolnia a kezét.

A tizenegymillió forintból forgatott Dögkeselyű nemcsak bűnügyi filmként, de sötét hangulatú drámaként és a ’80-as évek Budapestjét bemutató korrajzként is működik, amelynek főszereplője a szemünk láttára válik antihőssé.

Simon József nemcsak egy átlagos taxisofőr, hanem a kizsigerelt, keményen dolgozó kisember szimbóluma, akivel a tisztességtelen gazdagok már megint kibabráltak, a társadalom pedig magára hagyta. A film tehát univerzális történetet mesél el az elnyomott átlagpolgárról. Simon mint főszereplő kellően titokzatos, hiszen előtörténetéről szinte semmi sem derül ki. Bár önbíráskodó taxisofőrként bűnt követ el, mégis megtestesíti az archetipikus hőst, aki saját korábbi életét feladva egyedül száll szembe a „gonosszal” és az igazságszolgáltatással. Ráadásul mivel a történet a magyar valóságban játszódik, még inkább át lehet érezni a dráma súlyát. „Tudja, hogy hány láthatatlan kéz van ebben a városban, aki belenyúl a zsebekbe, és kiszedi onnét a nehezen összekuporgatott forintokat?” – teszi fel a kérdést Simon.

András Ferenc filmje azonban nem moralizál, nem tuszkol le közhelyes üzeneteket a néző torkán bűnről, bűnhődésről és önbíráskodásról.

A történet felesleges üresjáratok nélkül száguld a végkifejlet felé, akárcsak Simon taxija a budapesti utcákon. Az idősebb korosztály valószínűleg a nosztalgiafaktor miatt is különösen közel érzi magához a filmet, hiszen az alkotók remekül megragadták a korabeli Budapest kopottas hangulatát a jellegzetes helyszínekkel, a kocsik szerelmesei pedig a kocka Ladák és autós üldözések miatt zárhatták szívükbe a Dögkeselyűt.

Bár valóban megidézi a ‘80-as évek Budapestjét, a filmben a főváros szándékosan nem a legszebb arcát mutatja: Ragályi Elemér képein Budapest kiszámíthatatlan, nyomasztó, végeláthatatlan betondzsungelként jelenik meg, ahol senki sem mosolyog, és mindenki úgy próbál túlélni, ahogy tud. A hangulaton óriásit dob a Kovács György által szerzett rideg, monoton zene is, míg a képi világot a sötétség, szürkeség és félhomály jellemzi. A noiros atmoszférára az utcán gomolygó füst is ráerősít, akárcsak Martin Scorsese Taxisofőrjében. A két mű között bőven találhatunk még kapcsolódási pontokat: mindkettőben egy magára maradt taxisofőr indít egyszemélyes bosszúhadjáratot a társadalom igazságáért, amiért saját életét is képes kockára tenni.

Ahogy Scorsese filmjében Travis Bickle, úgy Simon is a közönyös, romlott társadalom szülötte.

A diplomás taxisofőr sztorija nyilvánvalóan nem ütött volna ekkorát Cserhalmi György játéka nélkül, akit sokáig a magyar Robert De Niróként emlegettek. Az akkor harmincnégy éves színész egyébként húszezer forintot kapott a szerepért – kétszer annyit, mint amennyivel Simont megrövidítették a történet szerint.

A Dögkeselyű mai szemmel nézve is feszült, hatásos bűnfilm, amely szimbolikus történetének, karcos atmoszférájának és Cserhalmi György remek játékának köszönhetően válhatott kultikussá. András Ferenc egy nyolc évvel ezelőtti interjúban nem zárkózott el egyértelműen a Dögkeselyű 2. megrendezéséről, ám a hivatalos folytatásról azóta sem érkezett hír. Talán nem is baj, ha hagyják békében pihenni a „magyar Taxisofőrt.”