×

A képregény, amit megevett az idő
Fotóképregény-kiállítás a Mai Manó Galéria és Könyvesboltban
Soós Tamás
2018 // 12. 21

Egy elfeledett műfaj, egy Cseh Tamás–Bereményi-dalciklus és a ’80-as évek magyar újhullámának felfedezése. Nagypapánk padlásán bogarászni sosem volt még ilyen izgalmas. Rendhagyó helyszínen, a félemeleten megbújó könyvesboltban rendezték meg a FOTÓképREGÉNY című kiállítást.

Kevés a hely, a narancssárga falon csak néhány fénymásolt művet látunk, de így hamar a műtárgyakra terelődik a figyelem. Alattuk, egy polcon sorakoznak a fotóképregények, mellettük szék, a látogató végiglapozhatja mindet. Öt ember itt már tömeg, a forgalmat rendszeresen felduzzasztják a nagytermet kereső turisták vagy az albumokat vásárló egyetemisták. Aki betéved az Andrássy útról, az a fotókra is vet egy pillantást.

Talán kettőt-hármat is, ugyanis a kiállítás a fotóképregények két csapásirányát, az újságokban megjelent populáris történeteket és a gyakran félszamizdatként terjedő, underground művészeti alkotásokat mutatja be. Hogy miről beszélünk valójában, mi is az a fotóképregény (egyszerűen: fényképekből álló képregény), arról a kurátorok, Pál Gyöngyi és Pecsics Mária informálnak.

„Már eleve az is problémát jelentett, hogyan hívjuk a műfajt, hiszen több elnevezése létezik a fotóregénytől a fényképregényig, de mind egy kicsit mást jelent. Mi kidolgoztunk egy ötös kritériumrendszert, hogy mit is értünk fotóképregényen: történetmesélő, kettő vagy három képkockában folytatódó, szövegbuborékokat használó, a képet és a szöveget szerves kapcsolatba helyező fotósorozatot. Ha ezeknek a feltételeknek több mint a fele teljesül, akkor beszélhetünk fotóképregényről” – adja meg az egzakt definíciót Pecsics Mária, amivel már csak azért is fontos volt előrukkolniuk, mert Magyarországon eddig senki nem kutatta a műfaj történetét.

„A műfaj a filmsnittekből összeállított képregényekre vezethető vissza, amik az ’50-es, ’60-as években váltak népszerűvé, elsősorban Olaszországban. Akkoriban még nem létezett videókazetta, DVD vagy internet, az emberek így ebben a formában tudták hazavinni és újraélni a filmeket. Az igény akkora volt rájuk, hogy az olaszok hamarosan elkezdtek filmektől független fotóképregényeket, főként love storykat készíteni, amiken már nemcsak képaláírások, hanem szövegbuborékok is feltűntek” – eleveníti fel a gyökereket Pál Gyöngyi.

Magyarországon elsősorban a filmregények, azaz a filmek képkockáiból összeállított képregények voltak a legkelendőbbek, a Film Színház Muzsika, a szlovákiai Hét és a Pajtás Magazin minden héten közölt egy magyar regényadaptációt vagy külföldi sikerfilmet, Pál Utcai Fiúkat, Kleopátrát, My Fair Ladyt és a többit. Az ifjúsági magazinok és a képes újságok pedig előszeretettel publikáltak populáris, pár kockából álló fotóképregényeket, amiket úgy lapozhatott át az ember, mint manapság a Garfieldet az újságok hátlapján.

Nosztalgikus érzés ezekkel a régi, megsárgult lapokkal szembesülni, mintha a nagypapánk padlásán raknánk rendet. A legtöbbjük valóban onnan, padlásokról és dobozokból előhalászott újságokból, valamint fotóalbumokból származik. A falról a szocialista lappiac ékkövei, a Pajtás Magazin vagy az Ifjúsági Magazin mosolyognak ránk – egy részük tableten pereg a szemünk előtt. Többségükben szerelmi történet látni, de annak több válfaja is előkerül, a vidéki méhészlamúrtól a fővárosi kamaszszerelemig. Egyszerű, folytatásos sztorik, amik a társadalmi normák áthágása/betartása vagy a fiatalokat foglalkoztató „problémák” (nem várt terhesség) körül forognak. Ha a tévében látnánk, telenovellának, szappanoperának hívnánk őket, feltehetőleg az erre vonatkozó igényt elégítették ki.

Elenyésző számban, de kevert technikájú – fotókra kézzel rárajzolt – képregénnyel is találkozunk, például egy detektívsztorival ’57-ből, amelyben a rend mindig éber őre lefülel egy svindlert, aki egy gyűrűt lovasított meg az ékszerboltból. A krimiket Gugi Sándor jegyzi, a megoldást pedig rendre pár oldallal később közlik, hogy addig kitalálhassuk a saját verziónkat. A rajzolt képregények is az ’50-es, ’60-as években váltak népszerűvé Magyarországon – a Galaktikától a Pajtás Magazinig sok újságban jelentek meg képregények, amiknek a fejlődése eltért a nyugati comicokétól.

„A szocializmusban támadták a képregény műfaját, mert az amerikai fertővel azonosították, emiatt nem is lehetett itthon szövegbuborékokat használni. A magyar képregény az irodalmi adaptációkban találta meg az útját, a Pajtás Magazin hetente közölt híres regényeket képregényként” – igazít el a képregények magyar történetét illetően Pál Gyöngyi, miközben a mai szemmel sokszor szórakoztató képkockákat szemléljük.

Ezután a magyar undergroundba, a ’80-as évek újhullámába és annak előzményeibe fúrjuk le magunkat. A kiállítás valójában itt, a komoly művészi értéket hordozó fotóképregényekkel kezdődik, amik már nem populáris újságok lapjain, hanem fotográfiai kiállításokon debütáltak, vagy félszamizdatként, kézről kézre terjesztették őket. A ’70-es évektől szaporodtak a szekvenciális fotográfiából is merítő, konceptuálisabb témájú fotóképregények, amelyek nagy része így vagy úgy, de kötődött az akkoriban kibontakozó újhullámhoz.

„Az alkotók a legkülönbözőbb művészeti területekről érkeztek. Birkás Ákos a festészet, Jovánovics György a szobrászat, Géczi János az irodalom, Molnár László a film és a fotográfia, Bereményi Géza az irodalom és a zene, Vető János pedig a fotográfia felől. Az újhullámos fotóképregényeknek fontos jellemzője volt az összművészetiség” – magyarázza Pecsics, aki szerint a határátlépés igénye, a fotográfia és az irodalom egybekapcsolása is közös nevezőre hozza az alkotókat. Cseh Tamás, Bereményi Géza és Vető János például a zenét, az irodalmat és a fotográfiát kombinálták a ’78-as Antoine és Désiré című albumuk borítóján és bookletjében, amely eredetileg egy fotósorozatból született – ezt adták ki tavaly könyvbe foglalt fényképregényként. Antoine és Désiré története korábban csak töredékeiben létezett, Vető János viszont a fényképregény kiadásához sorrendbe rendezte a fotókat, Bereményi Géza pedig a ’70-es évek korhangulatát megéneklő figurák sorsát is kikerekítette.

Az alkotópáros eredetileg Vető János fotográfussal, valamint az Antoine-t és Désirét játszó Méhes Lóránt Zuzuval és Gémes János Dixivel, az underground legendás figurájával vágott neki Budapestnek, hogy lefotózzák egy napjukat. A fotóképregény a megfigyelés és az alkotás témájával játszik: fotós és alanya, meg persze a rezsim és az állampolgárai megfigyelésen alapuló viszonyát boncolgatja. Egyszer Cseh Tamás nézi dalainak főszereplőit, próbál belelátni a fejükbe, másszor a titkosrendőrök figyelik őket a kávézóban, és próbálják lejegyezni a gondolataikat.

Önreflexió, formai játékosság, irónia – ez adja a Vető–Bereményi fényképregény legfőbb sármját, amiket a többi alkotás sem nélkülöz, még ha a hangsúlyok máshova is tolódnak. Birkás Ákos fotóképregénye például a hangulatával ragad meg. A Pécsi füzetek olyan művészeti kiáltványt tartalmaz, amihez előremutató fotóképregényt is mellékeltek. A kiáltvány ma már inkább a korszak kutatóinak lehet érdekes, de a fotóképregény megáll a saját lábán: az iszogató, cigizgető értelmiségiek világmegváltó lelkesedése és tétova pangása egyszerre süt a képekből – ezzel ma is könnyű azonosulni.

Az idő önkényéről szól a kiállítás legérdekesebb darabja, Géczi János író-költő és Molnár László festő Fotóregénye is, amely a ’70-es évek végén dokumentálta egy veszprémi család napját. Miután kiállították, a tablókat és a negatívokat bőröndökbe, a bőröndöket pedig padlásszobák sötétjébe zsuppolták, ott szép lassan megette őket az idő. A negatívokat ellopták, a tablókat belepte a penész. Ami a kiállításon látható, az már a roncsolt kiadás. Mintha szellemképek lennének, fehér, ködszerű foltok eszik be magukat a képekre, a gyertyát gyújtó férfi mintha maga is füstbe menne. Az eredeti koncepció kifejezetten realista volt – végigfotózni a család napját úgy, mintha filmet forgatnának –, de amit látunk, az már az idő múlásáról szól.

„A videokazetta megjelenésével a filmregények elvesztették a népszerűségüket, a ’90-es évekre pedig megszűntek azok az ifjúsági és képes magazinok a Dörmögő Dömötörtől a Pajtás Magazinig, amik teret adtak a fotóképregényeknek. Születnek még ma is új alkotások az undergroundban, például Stark Attilának köszönhetően, de ezek csak egy szűk réteghez jutnak el” – tudjuk meg Pál Gyöngyitől.

A kiállítás célja, hogy a műfaj történetének áttekintésével szélesebb közönség ismerje meg a fotóképregényeket. Nyugaton a virágzó képregénypiac ezt a műfajt is eltartja, manapság a híres fotók és fotósok történetét elmesélő alkotásoknak van divatja.

„A franciák két könyvet is kiadtak Robert Capáról. Az egyik A milicista halálának születését dolgozza fel, a másik a második világháborús partraszálláskor készített fotóit. Lenne igény ezekre, nálunk ilyen jellegű fotóképregények mégsem készültek. Egy képregény kiadása nagy befektetést igényel, így Magyarországon a műfaj főként kis példányszámban, magánfinanszírozásban jelenik meg” – meséli Pecsics, aki tanárként azzal szembesült, hogy tíz gyerekből nyolc nem ismeri Robert Capa nevét, és ezen a helyzeten a populáris fotóképregények felélesztésével javítana. Az ehhez vezető út első lépése a Mai Manó Ház kiállítása. A második pedig az online térben létrehozott adatbázis, ahol a kurátorok a gyűjtéseik egy részét bárki számára hozzáférhetővé teszik. Megéri végigböngészni azt is, mert kiderül, hogy ki volt Rita, a Vadnyugat réme, hogy mi lesz Kirkegaard filozófiájából, ha egy régi recepttel montírozzák egybe. Elvégre a határátlépésről szól a művészet, nem?

FOTÓképREGÉNY
Mai Manó Galéria és Könyvesbolt, 2018. október 24. – 2019. január 20.
2019. január 15-én a kurátorok, Pál Gyöngyi és Pecsics Mária Géczi Jánossal és Molnár Lászlóval beszélgetnek a Tranzit Art Caféban a Fotóregény című művükről.

Megosztás:

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben