Hamis megváltásba csomagolt feltámadástörténet – Kritika a Zack Snyder: Az Igazság Ligája című filmről

Négy évvel és a Warner által kicsengetett, a „Vágat” elkészítéséhez szükséges hetven millió dollárral később kaptunk egy olyan terméket, ami legalább annyira pocsék, mint az elődje volt, csak csodával határos módon teljesen máshogyan az.

A miheztartás végett: a Joss Whedon-féle, 2017-es mozis verzióra valóban illett a „Frankenstein szörnye” jelző, amivel sokan megbélyegezték az olcsónak tetsző számítógépes trükkökkel otrombán összepakolt, stúdiónyomásra újraforgatott jelenetekből felépített kavalkádot.

Azt azonban meg kell hagyni, hogy a „Snyder Cut” vizualitásában, valamint hangulatában is egységes.

A stúdió részéről tehát mindenképpen teljesült az az ígéret, miszerint szabad kezet adnak a rendezőnek, mivel az elkészült produktum tényleg minden képkockájáról süt, hogy ugyanannak a markáns stílusjegyekkel operáló alkotó víziójának az eredménye, akinek a DC „moziverzumát” elindítani hívatott Az Acélembert és a Batman Superman ellen – Az igazság hajnalát köszönhettük. Ez a pozitívum viszont már elénk is sodorja „Az Igazság Ligája 2.0” létezésének keserű iróniáját – a film előbb említett érdeme egyben a legnagyobb gyengesége is.

Snyder gyakorlatilag teljes karrierje során bizonyította, hogy imád látványos jelenetekben és klasszikus festményeket szégyenbe hozó, fényekkel, kontrasztokkal, vallási szimbólumokkal játszó snittekben gondolkodni. Ám úgy tűnik, azzal még kivár egy darabig, hogy arról is meggyőzze közönségét, hogy képes felismerni, ha egy forgatókönyv rossz. Ráadásul mindezt úgy, hogy tovább tetézi a bajokat a saját dagályos stílusából fakadó gyermekbetegségekkel.

Mielőtt azonban ezt a tünetegyüttest a „Snyder Cut”-ra vonatkoztatnánk, érdemes magunkra öltenünk Flash maskaráját, és visszarohanni az időben néhány évet, hiszen kellő kontextualizálás nélkül túlontúl kényelmes – és fals – lenne a felelősséget teljes mértékben egyetlen ember nyakába varrni. Hiába nem ébredt rá ugyanis Snyder az alkotói limitációira, mikor elvállalta a DC-franchise kormányzását (és úgy tűnik, azóta sincsenek a tehetségével kapcsolatos kétségei), a Warner sem segített reménybeli fejőstehene esélyein azzal, hogy a Batman Superman ellen – Az igazság hajnala minden értelemben vett buktája után is táplálta a „látnoki erővel megáldott direktor” narratívát. Mindezt azért, hogy időre tudják szállítani a Nagy Csapatfilmet, és szándékaik szerint utolérjék végre a Disney égisze alatt készülő Marvel-képregény-adaptációk megállíthatatlan gyorsvonatként robogó láncolatát. A stúdiónál tevékenykedő fehérgallérosok egyszerűen nem vették figyelembe, hogy nagyratörő tervüket két kardinális hiba mentén, az első pillanattól kezdve roskadozó talapzatra próbálták meg felhúzni.

Az egyik ilyen mellényúlás az a sokat hangoztatott tény, miszerint a Warner három lépésből szerette volna ugyanazt elérni, amiért Kevin Feige és csapata évekig keményen dolgozott. Egy kis múltba révedő „mi lett volna ha” keretein belül talán még elképzelhető is lenne az a fiktív helyzet, amelyben a Marvel-formula alaposan megkurtított DC-s átirata működhetett volna: rövid felvezetés két film formájában, aztán egy jó nagy csapatos zúzás, ami után jöhetnek a szereplőket jobban kibontó szólódarabok.

Ám ehhez egy olyan alkotó kezébe kellett volna adni a mozgóképes univerzum kulcsait, aki érti azokat a karaktereket, amelyekre építeni kívánták a több milliárd dollár kitermelésére alkalmasnak hitt monstrumot.

Sajnos azonban Snyder nem csak ahhoz nem ért, hogy elmeséljen egy koherens vagy éppen szórakoztató történetet nettó kettő, maximum két és fél órában (nem csoda, hogy a rengeteg munkájához utólag adtak ki bővített változatokat, amelyek a mozis verziók gyengeségeit hivatottak befoltozni). A rendezőnek azt sem sikerült megfognia, hogy mit várnak az emberek az olyan kultikus, már évtizedek óta a kollektív geek-kánon részét képező figuráktól, mint amilyen Superman vagy éppen Batman. Karakterektől, akiknek bizonyos személyiségjegyei annyira hozzájuk nőttek, hogy legalább olyan nehéz elválasztani őket tőlük, mint kultikus jelmezeiket. Akiknek tömegmészárosszintre történő degradálásához az ellentábor szerint Snyder számára nem kellett több, mint hogy az ehhez a transzformációhoz köthető momentumokat robbanások, párjukat ritkító bunyókoreográfiák és Jézus-pózok formájában mutathassa be.

A valós magyarázat valószínűleg kevésbé redundáns: a sötétebb tónussal megfestett hősök számára az (is) volt a vízió a menőzéseken felül, hogy drámai dekonstrukciók mentén atomjaira szedjék, majd újra felépítsék őket.

Ebből a képletből mindössze az maradt ki, hogy a dekonstrukciót általában konstrukció kell hogy megelőzze ahhoz, hogy működjön, és kellő súlya legyen.

Akárhogy is, Snyder alkotásaiban többnyire nem léteznek csendes, visszafogott pillanatok, amelyek a karakterek, valamint az őket körülvevő világ mélyítésére szolgálnának, és amiért Az Acélember, illetve a Batman Superman ellen is már a legelején olyan színekben tüntette fel főszereplőit, amelyekben még előzetes tudásunkban bízva is képtelenség volt őket felismerni. Így fogódzkodónk sem lehetett, hogy miért kellene hogy érdekeljen minket a sorsuk, az érdektelen szereplők pedig természetesen a szerializált történetmesélés halálát jelentik.

A Marvel ellenlábasának kezdeti próbálkozásai tehát csúfos kudarcba fulladtak, a többi pedig mára már történelem: a Warner a „Liga” forgatásának kezdeti fázisától a nyakára járó producerekkel próbálta meg kordában tartani Snydert, majd miután a rendező legidősebb lányának tragikus halála okán otthagyta a projektet, Joss Whedont ültették a helyére, akitől meg azt várták, hogy egy egészen más mederbe terelje a filmes univerzum folyását.

A közelmúltba érve, magunkról a Flash-gúnyát ledobva megállapíthatjuk, hogy a DC azóta szerencsére tényleg irányt váltott, és bár különösebben kidolgozott koncepció nélkül, de egyre sikeresebben, egyre bátrabban tárnak új és régi hősöket a nagyérdemű elé. Repertoárjukban már találhatók filmek, amelyek könnyedebb hangvételükkel gond nélkül meg tudják szólítani az elmúlt tíz évben Marvelen szocializálódott nézőket (Shazam!, Aquaman, Wonder Woman), ahogy nem riadnak vissza attól sem, hogy karcosabb darabokkal is előálljanak (Joker vagy a még utómunkálatok alatt álló The Batman). Viszont egyelőre nem is működnek annyira olajozottan a gépezetük fogaskerekei, hogy ne csússzon be még mindig egy-két erőtlenebb próbálkozás (Ragadozó madarak, Wonder Woman 1984 ) a felhozatalba.

Ezek alapján azonban felmerül a kérdés, hogy ha tényleg sikerült ennyire eltávolodni a Snyder által eredetileg kijelölt, minden jel szerint zsákutcába vezető csapásiránytól, akkor mégis hogy születhetett meg Az Igazság Ligájának ez az újragondolt változata? A válasz a rajongók elhivatottságában keresendő, mely fanatizmus legalább annyira szólt magának Snydernek, mint a DC-nek.

Több ezren kampányoltak ugyanis amellett éveken keresztül, hogy lásson világot a fokozatosan balladai homályba vesző „Snyder Cut”, melynek létezésében eltántoríthatatlanul hittek.

És amely végül valóban zöld utat kapott a stúdiótól, miután a Warner ráébredt a koronavírus-járvány kellős közepén, hogy jó sok feliratkozót jelenthet a frissen startolt HBO Max nevű streamingszolgáltatójuknak, ha engednek az internet nyomásának.

Ez a jelenség egyébként jóval izgalmasabb (igaz, baljósabb is), mint szinte bármi, amit a szuperhőszsáner keretein belül valaha is sikerült filmre vinni. Az elmúlt szűk tizenöt évben a hollywoodi blockbusterek ténylegesen megszűntek filmként funkcionálni, szó szerint termékekké váltak, amelyekben mindent dekagrammban mérve adagolnak a nézőknek a jó előre letesztelt recept diktálta hozzávalók szerint. A már említett Marvel-univerzum tökélyre járatta ezt a metódust, olyannyira, hogy Feige-ék már ott tartanak, hogy megengedhetik maguknak, hogy ismét kísérletezzenek egy kicsit: a nemrég bemutatott WandaVízió kiváló példa volt arra, hogy jól ismert paneleket néhány fokkal artisztikusabb csomagolásba is lehet bújtatni. A hihetetlen népszerűség ellenére (szerencsére) még így is érkezhetnek olyan, a műfaj létjogosultságát vitató csípős megjegyzések Martin Scorsese -kaliberű szaktekintélyektől, amelyek komoly egzisztenciális krízisbe sodorják a rajongókat.

De hogy jön mindez a „Snyder Cut”-hoz?

Úgy, hogy bár vitathatatlan, az elkötelezett Snyder-hívők nagy százaléka kulturált keretek közt követelte magának a „hamisítatlan víziót” (és közben össze is szedtek több százezer dollárt egy öngyilkosság-megelőzésre specializálódott szervezetnek), kiemelkedett közülük egy különösen toxikus réteg is, amelynek tagjai online zaklatással és nyomdafestéket nem tűrő kommentekkel illették azokat, akik szerintük a nagy mű beteljesedésének útjába álltak. Az ő káros aktivitásuk tüzére természetesen további olajat jelentenek mind a mai napig a többek között a Scorsese megjegyzéséhez hasonló bírálatok.

Az ilyen ellenvélemények után ez a közeg csak még megveszekedettebben szeretné, ha mások is legalább annyira komolyan vennék a rajongásuk tárgyát képező szuperhősfilmeket, mint ők maguk.

Ennek a „kultúrmissziónak” pedig Snyder – a felszínes megfigyelő számára – érett témákat vizsgáló munkássága, azon keresztül pedig maga a „Snyder Cut” vált a bálványává.

Így mikor tavaly tavasszal megérkezett a „régi/új” Az Igazság Ligája bejelentésének a híre, nem lehetett nem azt érezni, hogy a Warner ezzel olyan fanoknak is kedvez, akiknek a szavára ha adnak, az hosszú távon káros tendenciákat teremthet a szórakoztatóiparban. Jellemző ugyanis, hogy ez a réteg ellenzi legbőszebben a fehértől eltérő bőrszínű, homoszexuális vagy csak szimplán a nem férfi nemhez tartozó színészek foglalkoztatását a „PC-kultúra mindent elront” címszó alatt. Emellett már most „hódító útjára indult” a #ReleaseTheSnyderVerse mozgalom, amelynek tagjai erőszakos online kampányokkal szeretnék meggyőzni arról a döntéshozókat, hogy engedjék Snydernek beteljesíteni az egész tervét Az Igazság Ligája második és harmadik részének leforgatásával. A Warner egyelőre ellenállni látszik a nyomásnak, de épp a bővített vágat puszta létezése a kiváló bizonyíték arra, hogy bizonyos esetekben akár siker is koronázhatja a toxikus rajongók próbálkozásait.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy Snyder nem vállal közösséget ezekkel a fanokkal: éppen Az Igazság Ligája március 18-i debütálása előtt határolódott el nyíltan az egyik általa károsnak vélt üzeneteket hangoztató mozgalomtól. Ennek ellenére a Snyder által 2020 őszén leforgatott epilógus szánt szándékkal nyitott befejezést biggyesztett a történet végére, ami minden bizonnyal csak további löketet adott a megszállott rajongói követelőzésnek.

Talán pont az iszonyúan komplex produkciós háttere és a popkultúrában egyelőre megjósolhatatlan jövőbeli hatásai miatt ennyire fájó, hogy a sok hűhó és a százhúsz százalékra kapcsolt marketingkampány ellenére a rég várt végeredmény ennyire gyengére sikerült. Hiába van jelen a már említett vizuális és hangulatbeli kohézió a film kétszázharminckét perce során, ha a fájdalmas igazság az, hogy ennek a történetnek („Jaj, a Gonosz Űrlény MacGuffinokat kajtat, meg kell állítanunk!”) 2021-ben egyszerűen nincs létjogosultsága, pláne két évvel azután, hogy a DC konkurenciája elhozta, és már vissza is csinálta a minden létezés felét elpusztító apokalipszist a saját filmes univerzumában. Arról nem is beszélve, hogy a Marvel az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb gonoszával, Thanosszal tette mindezt, aki köröket ver a teljesen generikus Darkseidra. A DC-univerzum fő rosszfiúja ráadásul úgy fest, mintha egy soha el nem készült PS3-videojáték egyik pályavégi fő ellensége lenne.

Ráadásul a Zack Snyder: Az Igazság Ligája ugyanazt a sztorit mondja el, mint a Whedon-féle vágat, csak túlstilizált, értelmetlenül lassan hömpölygő formában.

Úgy, hogy a zsáner kliséi és az eredeti mozis változat okán már az első percekben tisztában vagyunk az egész történet kifutásával – nincs semmi, amibe igazán bele lehetne merülni az eposzi játékidő alatt. Az alkotói vízió korrumpálhatatlansága is sokszor megbosszulja magát. Mivel nem volt senki, aki visszafogja Snydert, sokszor komikusan hatnak a rendező által előszeretettel használt lassítások (amik a film teljes tartamának majdnem 10 százalékát teszik ki) és a vadul dübörgő zene. Különösen megmosolyogtató, amikor Wonder Woman zenei témája ötödször csendül fel egy jeleneten belül, de a retinaégetően sok CGI sem tesz jót az összképnek. Ezeknél is elkeserítőbb, hogy még az is elhanyagolható fegyverténnyé válik, hogy ezúttal Flash és Cyborg történetszálai is ki lettek dolgozva. Tény, hogy ebben a formájukban nagyobb fajsúllyal bírnak, mint a 2017-es változatban, de ennek ellenére is keveset kapunk belőlük ahhoz, hogy komolyan érdekeljen minket, miképp küzdik le az eléjük gördített nehézségeket. Ez pedig már inkább a stúdió, mintsem Snyder hibája, hisz épp a Warner akarta megspórolni azt az építkezést, ami szükséges lett volna ahhoz, hogy a hősök gyülekezője rezonáljon a nézőkkel.

Minden saját vagy elődeitől örökölt, esetleg az elbaltázott stúdiódöntések miatti hibái ellenére azonban mégsem lehet azt mondani, hogy feleslegesen készült volna el a „Snyder Cut”.

Ha egy dolog nyilvánvaló Snyder közösségimédia-aktivitásából, az az, hogy a „Vágat” elkészültének puszta ténye rengeteget jelentett a szakmai és magánéleti nehézségek egész során felülemelkedő rendezőnek.

Hiába lett – minőségi értelemben – bukás ugyanis a Zack Snyder: Az Igazság Ligája, annyi értéket mindenképpen képvisel, hogy alkotója úgy valósíthatta meg maratoni játékidőstül, 4:3-as képarányostul, mindenestül, ahogyan azt eredetileg megálmodta. A mai szórakoztatóiparra jellemző, kockázatot hírből sem ismerő blockbusterek korában pedig még egy ehhez hasonló ambiciózus bukás előtt is illik megemelni a kalapunkat. Még akkor is, ha a tiszteletet jelző gesztus megtétele közben titkon azért imádkozunk, hogy még véletlenül se kapjanak zöld utat más, a Sátántangó babérjaira pályázó szuperhősfilmek.