Járványpoétika – Kritika Keresztury Tibor Hűlt helyem című kötetéről

Kordokumentum – a kritika előszeretettel használja ezt a fogalmat, ha nem akar (vagy nem tud) egy alkotás esztétikumáról, irodalmi technikáiról, narratív megoldásairól nyilatkozni. Ezzel a címkével jelzi, hogy a mű fontos, de nem irodalmisága miatt, hanem azért, mert például egy adott kor és/vagy térség kulturális, ideológiai, politikai állapotát rögzíti. A 2021-ben megjelent Hűlt helyem című alkotás ebben az értelemben nevezhető kordokumentumnak, jóllehet Keresztury regénye úgy adja pontos lenyomatát a járványhelyzetnek, hogy mindeközben a szöveg kevés szót ejt róla.

Keresztury írása számomra szinte kizárólag az elmúlt másfél év, a koronavírus nyújtotta tapasztalatok felől értelmezhető (és értékelhető). Nem mintha a cselekmény a pandémia körül forogna, erről csak az utolsó, hetedik szakaszban ( A hattyú dala) esik szó: „Tömegméretekben nőtt tegnap óta a fertőzöttek és a halottak száma, a járvány világszerte nagyobb fokozatra kapcsolt, nálunk pedig igazából csak most kezdődött el.” De nem is azért állítom párhuzamba a könyvet és az elmúlt időszakot, mert a történet a járvány hazai vagy világviszonylatban vett helyzetének allegóriájaként szolgálna – ehhez az elemek szabályszerű megfeleltetésére lenne szükség.

Sokkal inkább azért, mert a könyv szövegszervező erővé teszi a koronavírus-időszak két, a mindennapokra jellemző léttapasztalatát: a monotonitást és a folyamatos újrakezdést.

A Hűlt helyem vonatkozásában a monotonitáson vontatottságot, a történések lassú kibontakozását, mindenekelőtt pedig az apró cselekménymozzanatok köré szerveződő, terjengős belső monológokat értem. Ebben a tekintetben Keresztury szövege a kortárs magyar próza alkotásai közül leginkább Szijj Ferenc Növényolimpia és Danyi Zoltán Dögeltakarító című könyvével rokonítható. Utóbbi azért is fontos referenciapont a Hűlt helyem értelmezéséhez, mert Kresztury szövegében és Danyi regényében is központi téma a testi működés feletti kontroll elvesztése – ami mindkét esetben a szövegtest uralhatatlanságával párosul. Ahogy Keresztury hősei nem tudnak uralkodni a hányási ingeren, a szellentésen, az ürítésen, úgy az elbeszélőnek sincs hatalma a szöveg felett – a kötet utolsó szakasza többször is reagál rá, hogy a Hűlt helyem című kézirat nem a tervezettek szerint halad.

A vontatottságon nincs mit szépíteni: Keresztury írásában viszonylag kevés történés részletező, elnyújtott leírásával találkozunk. Az első rész (Betelt a pohár) az alkoholizmusból való visszatérést mutatja be, a második és a harmadik (A sötét-kapu felé, Keszi bácsi haldoklása) a főszereplő gyerekkori, a társadalom peremére szorult, szinte állati sorban tengődő emberek megfigyeléséből szerzett tapasztalatait, a negyedik (Röpül az idő) az éjszakai alvás jelentette tortúrát, az ötödik (Barátok közt) a pszichiátriára való felvételt, a hatodik (Kifutó széria) a hosszútávfutás élményét és a test feletti kontroll részleges elvesztését, míg a hetedik – egyfajta metanarratívaként – a jelenbe kalauzol, a kézirat készülését (és a munka halogatását) jeleníti meg: „Közben elkészül az aznapi haditerv is, ami megegyezik az előző napiakkal: folytatni a Hűlt helyem című, optimista kicsengésű, életvidám kéziratot, és nem menni sehova”; „Ebédidő. A kéziratnak így már csak utána fogok majd neki”.

A szöveg címmel ellátott szakaszait problémás lenne fejezeteknek nevezni.

Az egymástól elkülönülő egységek közti laza kapcsolat (az elbeszélői pozíció gyakori váltogatása miatt is) csak a negyedik részben fedhető fel, a szöveg végére pedig a következőképpen rekonstruálható: adott egy fizikai fájdalmakkal küzdő elbeszélő (hetedik szakasz), aki a közelmúlt (negyedik, ötödik, hatodik szakasz), a távolabbi múlt (első szakasz) és a régmúlt (második, harmadik szakasz) eseményeit idézi fel. Mindeközben pedig látványosan perverz örömet okoz számára, hogy vontatott, apró mozdulatokra kihegyezett leírásokkal borzolja az olvasó idegeit. Erről a szöveg így számol be: „Teljesen megértem, ha ezen a ponton némely olvasóim már hajukat tépve vonítanak, s az ég felé rázván összekulcsolt ujjaikat, könyörögve kérik a fennvalót, tegye már be az a szerencsétlen azt a kibaszott kispárnát, a keserves úristenit, haladjunk már, történjen valami, jussunk már túl ezen végre valahogy; mióta tökölünk már, oszt’ még sehol sem vagyunk.” Ez és az ehhez hasonló mondatok kétségtelenül kifogják a szelet a kritikus vitorláiból: ha monotonitást, unalmat kiált, rögtön ráfogható, hogy nem olvasta a könyvet elég alaposan, hiszen az vállaltan vontatott. Ha viszont hallgat a regény végigolvasása jelentette kihívásról, akkor az olvasók kérhetik számon, miért nem nyilatkozott erről a nem elhanyagolható befogadói tapasztalatról. A szerző (a szöveg?) haragját vállalom, az olvasóét nem, ezért álljon itt feketén-fehéren: a Hűlt helyem komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy az olvasó félbehagyja.

A szöveg másik hangsúlyos poétikai megoldása, a folyamatos újrakezdés elsősorban azt jelenti, hogy a kötet bármelyik szakasza, különösen pedig az első három egy regény, egy koherens elbeszélés nyitódarabja is lehetne. A Hűlt helyem mindegyik része úgy épül fel, hogy egy önálló regényt lehetne kanyarítani belőle – és ezek mindegyike merőben eltérő lenne. Ezt a megoldást leginkább Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című posztmodern alkotásának szövegszerveződéséhez tudnám hasonlítani, ahol stílusukban és tartalmukban is egymástól egészen eltérő részek és metanarratív fejezetek váltogatják egymást. Ahogy Calvino kötetének esetében, úgy Kereszturyéban is igaz, hogy a regényfejezetnek is beillő, egymástól meglehetősen különböző részeket élvezet olvasni (sőt az ezek köré építhető regényeket is szívesen előjegyezném). Ugyanakkor míg Calvino írásában az elképzelt befogadó cselekedeteit részletező fejezetek egy további izgalmas réteggel bővítik a szöveget, addig Keresztury kötetében az alkotás folyamatának leírása ellentétesen hat – megakasztja, szétzilálja a kibontakozó cselekményszálakat.

Keresztury könyve az elmúlt másfél év mindennapjainak léttapasztalatát befogadói tapasztalattá alakította át, tökéletes lenyomatát adva a koronavírus-időszaknak. Ahogy az utóbbi hónapokban bizonytalanok voltunk, hogy meddig tart még a kijárási tilalom, az utcai maszkviselés, a kulturális intézmények, a szórakozó-, vendéglátóhelyek bezártsága, hogy a viszonylagos szabadságot mikor váltja fel a karantén embert próbáló állapota, úgy a Hűlt helyem is folyamatosan kirántja a láb alól a talajt: amint otthonosan kezdem érezni magam egy narratívában, a szöveg átvált egy másikba. A kötet kétséget kizáróan kordokumentum: ha évek múlva megkérdeznének, hogy a 2020-as, 2021-es magyar prózatermésből mi ragadta meg legjobban a járványhelyzet léttapasztalatát, jó eséllyel Keresztury kötetére mutatnék rá. De éppen azért, mivel ez a tapasztalat most még nagyon közeli, hajlok rá, hogy a könyvespolc egy kevésbé szem előtt lévő részére helyezzem az írást.