Tökéletes kapitalizmus – Kritika a No Sudden Move című filmről

Ugyan a No Sudden Move az HBO Max-en debütált, produkciós cégként a Warner Bros. is oroszlánrészt vállalt benne. Így aztán örülhetünk a létezésének, ugyanis Soderbergh új filmje a közepes költségvetésű stúdiómozik legalább tizenöt éve halott korába repít vissza bennünket. A No Sudden Move mid-budget ujjgyakorlatként egyszerre cselekményközpontú és a világról gondolatokat megfogalmazó zárvány, oázis a gigaprodukciók sivatagában – az egykori Universal-elnök, Casey Silver produceri kreditje és Ed Solomon ( Men In Black) eredeti forgatókönyve beváltja az ígéreteket.

Gazdaságos, rendkívül feszes és zömmel minimalista thrillerrel van dolgunk: szembeötlő, hogy a rendező eleinte mennyire csendesen és milyen hihetetlen profizmussal bontja ki fordulatgazdag történetét.

Leginkább a Mint a kámfor Elmore Leonard-adaptációjával, semmint az Ocean’s 11 pompájával rokonítható a No Sudden Move. Soderbergh újfent a bizalomról, pontosabban annak elvesztéséről, netán visszanyeréséről szónokol bűnthriller formában. Az előbbi, ’98-as rendezésével való rokonságot viszont még szorosabbra húzza egy újabb párhuzam – Soderbergh ugyanis csaknem észrevétlenül horgol össze több műfajt. A No Sudden Move karakterorientált gengszterfilmként nyit, majd visszafogottan önmagát zárójelező-destruáló heist movie-ba (azaz egy nagyszabású lopásról szóló alkotásba) és príma, olykor szellemességet sem nélkülöző átverős thrillerbe fordul, ezt követően pedig szerzői műfajmozis, midcult-keretű szociodrámaként rántja egybe a látottakat. Vagyis a kiindulópont, amely szerint két piti bűnözőt – egy afroamerikait és egy fehéret – követünk dokumentumlopás közben 1954 Detroitjában, egyfelől porhintés, másfelől reflexió a No Sudden Move rétegzettségére.

Hajtűkanyarokkal zsúfolt sztorijában Soderbergh a karakterológiát preferálja.

Bizalmatlan, sodródó figuraként ismerjük meg a Don Cheadle játszotta Curt Goynest, míg társa, a Benicio del Toro alakította Ronald Russo simlis, morálisan kétértelmű gazfickóként lép színre. Ráadásul a Soderbergh-re jellemző újabb sztárparádé (gátlástalan Ray Liotta, Sydney Greenstreetként visszatérő Brendan Fraser, Julia Fox mint femme fatale, tekintélyt parancsoló Bill Duke, ügyetlen David Harbour) valójában komplex antihősök bonyolult viszonyrendszerének áttekintése. A No Sudden Move az átverés természetrajzát vizsgálja, és ha nem is ér fel az ugyancsak többszálú noir-klasszikusok, az Aszfaltdzsungel és a Gyilkosság csúcsáig, feltétlenül dicső kísérletet tesz rá. Csatangoló, periférián időző átlagemberek próbálják egymást átvágni a palánkon, így Goynes és Russo eleve terhelt kapcsolatában sosem tudjuk, melyikük forgatja meg előbb a kést a másikban. Jones, a zord, tokás maffiózó is egyfajta gengszterpatriarchaként gyakorol nyomást a két lecsúszott zsiványra, nem szólva a sztorin végigvonuló maffiaháború-panelről, amely már nagy formátumú rivális bandák összetűzését dokumentálja.

Mi több, Soderbergh még a családi dráma műfaji eszköztárát is felhasználja tézise bizonyításához egy lényeges mellékvágány erejéig.

Így a No Sudden Move nemcsak az igazság jelentését szedi ízekre thrillerköntösben, de a família látszatboldogságának vagy a munkahelyi harmóniának is pofonokat oszt ki. Ezáltal pedig érthetővé válik, miért 1954-ben, a Motor Cityként aposztrofált Detroitban bonyolódnak az események. Az Amerikai Álom illúziója kerül felszínre fekete-fehér képeken örökített színesbőrűektől, gyerekektől megcsaláson át dzsentrifikációig, valamint a General Motors és a bűnözés intézményesült korrupciójáig, egyébként az öt évvel ezelőtti Rendes fickókra kísértetiesen hajazva. Vagyis Soderbergh a Traffic, az Erin Brokovich vagy Az informátor fémjelezte, úgynevezett issue based filmek (azaz társadalomkritikák) farvizén evezgetve aktualizálja a történetet. A konzervatív, elfojtó ’50-es években boldogulni kívánó progresszív afroamerikai, illetve a családja és ismerőse előtt is teszetosza, sőt pitiáner, gyáva, csaló családfő kap fontos szerepet, utóbbi által pedig a toxikus maszkulinitás is megjelenik. Soderbergh mindemellett arról is beszél, miképp zsákmányolja ki a keményen dolgozó, tanácstalanul a bűn útjára lépő kisembert a vagyonos réteg. E fénytörésben a No Sudden Move populáris igényeket támasztó és szerzői mozis babérokra is törő, cinikus, már-már coeni humorú feszültségfilm pénzt hajkurászó senkiháziakról: rendezőnk a tökéletes kapitalistaként definiálható bűnöző alakjával játszik el.

Soderbergh tőkére hajtó antihősei hazugságok labirintusába keverednek, vagyis a manipulációkat hűen reprezentálja a sok szálra bomló történet, netán egy-egy karakter döntése: van, aki altruistán cselekszik, más önző, a harmadik belebukik hibátlannak vélt tervébe.

Bár a No Sudden Move többször hat fordulatokra ügyelő, cselekménypontokat ügyes iparosi készséggel összekötő rutinmunkának, mégis szorult bele annyi gondolat, hogy legyintsünk hagyományos megoldásaira. Bukásvízióra szavazó noir helyett thrillerként zárul, és ugyan társadalomrajzként picit didaktikus és széteső, majdnem túlzásba forduló csavarjait, hatásfokozásait szerencsésen tereli mederbe a közel kétórás játékidő, mely a fordulatok adagolásán túl a szürkeállományunkat is célozza.

A film adatlapja a MAFAB-on