• Csillagok alatt – kritika a Proxima című filmről

    2020.06.05 — Szerző: Szabó G. Ádám

    Űrfilm gyakran kel egybe melodrámával, az eredmény pedig hol jobb (Csillagok között, Csillagok határán), hol rosszabb (Gravitáció). Alice Winocour 3. nagyjátékfilmje sajnos inkább az utóbbi kategóriába esik.

  • Proxima

    A Proxima a rendező 2015-ös Disorder című munkájának tematikai hagyományait folytatja, ugyanakkor át is írja azokat. Az előző film poszttraumás stresszben szenvedő, örökké veszélyt leső nehézfiú hőse és az általa megjelenített maszkulinitás krízise után Winocour ezúttal egy önmarcangoló hősnő megpróbáltatásait ábrázolja. Feminista karaktertanulmánya részben hideg vizualitású, eszköztelen dolgozat, ugyanakkor a lírai realista húrokat pengető anyamelodrámák babérjaira is tör.

    Sarah Loreau (Eva Green), az Európai Űrügynökség kölni kiképzőbázisán egyéves csillagközi utazásra készülő asztronauta egyszerre pragmatikus és érzékeny figura, így Winocour a mozi atmoszféráját a főszereplő lelkiállapotával állítja párhuzamba. Robotkarral zajló gyakorlat epizódját váltják a kislányával, netán exférjével töltött percek, így a Proxima egyszerre próbál lecsupaszított szerzői mű, valamint könnyzacskót ingerlő midcult alkotás lenni. Első blikkre nincs is probléma e rétegzettnek tűnő, kettős megközelítéssel, ám Winocour filmje legfeljebb papíron mutat jól. A minimalistának hitt töredékek zömmel száraz, unalmas pillanatok egy sajnálatosan érdektelenre írt karakter napjaiból, míg az érzelemdús jelenetek épp a nevezett érdektelenség folytán ritkán szíven ütő, emocionális gócpontokkal alig kecsegtető vagy rosszul elsülő szentimentalizmusok.

    Midcult: Olyan film, amely ugyan magán hordozza egy vagy akár több műfaj elemeit, mégsem nevezhető tisztán műfaji alkotásnak. Egyfelől azért, mert tetten érhető rajta a szerzői kézjegy, másrészt pedig a zsánerek bevett megoldásai valamiféle önmagukon túlmutató jelentés szolgálatába vannak állítva. Magyar viszonylatban ilyen alkotás például az Isteni műszak vagy a Kojot, a nemzetközi filmes színtérről pedig a Mátrix -trilógia vagy akár Martin Scorsese gengszterfilmjei is midcult-alkotásoknak tekinthetők.

    Winocour félkézzel skicceli a Proxima vezérmotívumait, így a „magánélet kontra karrier” szál, valamint az űrhajósok férfi dominanciája pusztán jelzésértékűen feltüntetett dilemmák. Sarah elsősorban lánya szeretetéért és bizalmáért küzd, ám ehhez nemcsak mindennapi életének állandó szereplőivel kell rendeznie a számlát. Ebben a tekintetben aProxima több kapcsolódási pontot kínál a Nolan-féle Csillagok között első felét átható, könnyes apa–lánya relációjához. A főhős munkahelyi rátermettségét is próbára teszik a körülmények, vagyis Thomas (Lars Eidinger), az exférj iránta táplált kételyei ugyanolyan lényegesek, mint Mike (Matt Dillon), a férfiasságát lépten-nyomon hangsúlyozó kolléga szavai: a főalak akkor nőhet hőssé lánya és önmaga szemében, ha ledönti a több fronton előtte tornyosuló gátakat. E beteljesülést azonban rengeteg hosszúra nyújtott vagy szimplán hatástalan jelenet akadályozza: nézhetjük, ahogy Sarah víz alá merül; kabinba száll; erőnléti teszten vesz részt; játszik a lányával, az árulkodó nevű Stellával (jelentése: csillag) – ám a rendező képtelen ütemezni visszafogott formanyelvét és azt alárendelni figurái nyűglődéseinek.

    Jószerivel egy átlagos dokumentumfilmet kapunk, amelynek több mint százperces játékideje fogcsikorgató két órának tűnik a lélektelenül, szinte gépiesen egymásra halmozott történések révén.

    Proxima

    Alice Winocour érezhetően nem a ridegséget kifejezőeszközzé emelő Kubrick (2001: Űrodüsszeia) tanítványa. Lezajlik egy jelenet, hirtelen jön a vágás, Stella épp ül valahol, Sarah máshol overallba bújik. Egy-egy ügyesebben tálalt pillanatban barátság, bajtársiasság szövődik a főszereplő és Mike között, vagy éppen Stella magányát dúcolja alá az erkélyről szemlélt gyerekek játszadozása. A finomhangolt, jó érzékkel beemelt nüanszokat azonban maguk alá temetik a lényegtelenségek. Winocour a humanizmuson túl az űrutazás katarzisát sem képes testközelbe hozni, ráadásul olcsó melodrámába fullasztja Sarah és Stella kapcsolatát: a zsáner manipulatív képviselőjeként nem három, hanem egyenesen négy zsebkendős zárlatként definiálja anya és lánya érzelmi egymásra találását vagy a kozmoszba repülés kulcsmomentumát.

    Eva Greent iszonyatosan sajnálhatjuk.

    Uszkve tizenöt, sőt, ha a nagy hangon semmit nem közlő Álmodozókat is beleszámítjuk, csaknem húsz éve pazarolja színészi tehetségét megannyi rendező a noirba, fantasyba oltott Franklyntől a Fliegauf Bence jegyezte Méhen át a szintén csikorgó Hétköznapi párig, nem beszélve a Tim Burton hanyatló korszakával egybeeső hollywoodi kitérőkről vagy PolanskiIgaz történet alapján című sablonos drámájáról. Noha a Proxima fő karaktereként teszi, amit a hanyag forgatókönyv vagy rendezés engedélyez neki, Green máig csak a Casino Royale árnyalt femme fatale-ját húzhatja alá pirossal a rezüméjében. A többre hivatott színész menthetetlenül beskatulyázódott, a Proxima egyes kockáin ráadásul szexistán is tárgyiasult: elvesztegetése újabb strigula a totális érdektelenséget árasztó, realizmusba bújtatott űrmelodráma hibalajstromán.

    Proxima

    Proxima

    Színes, feliratos, francia-német sci-fi dráma, 107 perc, 2019

    Rendező: Alice Winocour

    Operatőr: Georges Lechaptois

    Szereplők: Eva Green, Zélie Boulant-Lemesle, Matt Dillon, Lars Eidinger, Sandra Hüller

    Várható premier: 2020 (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)

    Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

    Proxima

  • További cikkek