• A 2010-es évek legjobb magyar dokumentumfilmjei – 2. rész

    2020.06.02 — Szerző: Soós Tamás

    Cikksorozatunk 2. részében újabb 5 magyar dokumentumfilmet ajánlunk az elmúlt évtizedből. Rendezőink a traumák feldolgozásának folyamatáról, a generációk közötti párbeszédről, a modern kori rabszolgaságról és a társadalom peremén élőkről is forgattak, izgalmas történeteket tárva a közönség elé.

  • A 2010-es évek legjobb magyar dokumentumfilmjei

    A létezés eufóriája (2019)

    Rendező: Szabó Réka

    Fahidi Éva tizennyolc éves volt, amikor elvitték Auschwitzba. Édesanyját és tizenegy éves kishúgát rögtön a gázkamrákba terelték, ő egy nappal a tábor felszabadítása előtt egy halálmenetből szökött meg: annyira elfáradt, hogy egy folyóátkelésnél leült a híd tövébe, és az őrök egyszerűen ottfelejtették. Fahidi Évát sokáig holokauszttúlélőként ismerhette a világ, aki könyvekben és előadásokon osztotta meg élettörténetét elsősorban diákokkal és az olvasókkal. Szabó Réka, a Tünet Együttes művészeti vezetője azonban 2015-ben felkérte Évát, hogy vegyen részt a Sóvirág című tánceladásban Cuhorka Emese társaságában, akivel eltáncolták a traumatikus sorsú nő életét. A létezés eufóriája ezt a próbafolyamatot örökíti meg, de jóval többről szól egy művészeti alkotás megszületésénél: leginkább az a törhetetlen életkedv sugárzik belőle, amely talán épp Auschwitzból, a halál közelségéből fakad. Lenyűgöző nézni, ahogy a hihetetlen fizikai megpróbáltatásokon átesett idős hölgy kilencvenévesen is mennyire fitt, és bár már roppannak a bordái meg az ujjpercei, a próbákon felülemelkedik a fizikai korlátokon.

    A létezés eufóriája nemcsak az emlékezet és a traumaoldás fontos mementója, hanem azé a valóban eufórikus szabadságérzeté is, amit a művészet, az alkotás ad az embernek.

    Szabó Réka filmje Locarnóban a Kritikusok Hete nagydíját, Szarajevóban emberi jogi díjat, a magyar filmkritikusoktól pedig az idei év elején a legjobb dokumentumfilm díját nyerte el – teljesen megérdemelten.

    Nagyi Projekt (2017)

    Rendező: Révész Bálint

    A nagyszülők és az unokák kapcsolatáról humorosabb, őszintébb és egyben tanulságosabb magyar film aligha készült a Nagyi Projektnél, ami után az ember legszívesebben felhívná, és megölelgetné a nagymamáját. Pedig alapvetően nagyon is komoly dolgokról van itt szó: Révész Bálint rendező és két egyetemi barátja a történelmet, valamint a saját, múlthoz való viszonyukat igyekszenek megérteni, amikor kikérdezik a nagymamáikat: a magyart a kommunista, a németet a náci, az angolt pedig a hidegháborús-kémelhárítós időkről. Egészséges öniróniájukkal újfajta szemléletmódot akarnak meghonosítani a történelemről való beszédben és filmezésben, hogy a múltról ne csak pátosszal szóljunk, mert az irónia, a játékosság, a kíváncsiság többet ér a kötelező megrendülésnél.

    A nagymamák egészen váratlan pontokon nyílnak meg, és mesélnek elképesztő tragédiákról, a fiatalok pedig folyamatosan boncolják, újradefiniálják a múlthoz való viszonyukat.

    Ez a hullámzás izgalmas dramaturgiát kölcsönöz a Nagyi Projektnek. Az sem mellékes, hogy hihetetlen életöröm sugárzik a filmből, a nagymamák élethez való hozzáállása, derűje, kitartása példaértékű.

    Egy nő fogságban (2017)

    Rendező: Tuza-Ritter Bernadett

    A rabszolgaságra hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint ami tőlünk távol és a múltban történt, holott a modernkori rabszolgaság nagyon is létező jelenség, és Magyarországon is súlyos probléma, csak keveset beszélünk róla. Ugyanis nagyrészt láthatatlan: az elszenvedői sokszor nincsenek tisztában a helyzetükkel, a jogaikkal, és gyakran azok sem tudják, hogy mit cselekszenek, akik ún. csicskát tartanak. Legalábbis ez derül ki Tuza-Ritter Bernadett torokszorítóan izgalmas dokumentumfilmjéből, amely Maris életét követi nyomon, akinek az úrnője kosztért, kvártélyért meg némi cigarettáért cserébe agyondolgoztatja a középkorú asszonyt. A gyárban kapott fizetését elveszik tőle, a munka előtt és után pedig házvezetőnőként kell ellátnia a családot, miközben a saját szeretteivel sem találkozhat, még az anyja sírját sem látogathatja. Az Egy nő fogságban azt mutatja be, ahogy az elmagányosodott, elnyomott nő a rá irányuló figyelem és empátia hatására erőre kap, és megtanul kiállni magáért.

    Maris szép lassan ráébred a helyzet visszásságára, és hatalmas lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve készül a szökésre, amit a rendező hollywoodi thrillerekbe illő feszültségteremtéssel követ nyomon.

    A film egy iskolai projektnek indult: Tuza-Ritter Bernadett azért kereste meg Marist, mert egy élet történetét akarta elmesélni egy arcon keresztül, ám hamar rájött, hogy itt sokkal megrázóbb sztori lappang a háttérben – a rabszolgatartók pedig némi pénzért cserébe azt is megengedték, hogy a rendező filmezze Marist munka közben. Az Egy nő fogságban bejárta az egész világot, és a Sundance Filmfesztivál is vetítette a versenyprogramjában: egy igazi modern klasszikus, amiről utólag interjúkat olvasni is majdnem annyira érdekes, mint a filmet nézni.

    Káin gyermekei (2015)

    Rendező: Gerő Marcell

    A magyar dokumentumfilmek elmúlt évekbeli berobbanását megelőlegező, 2015-ös Káin gyermekei sajátos filmtípust képvisel a műfajon belül: ez egy folytatás, amely harminc évvel Monory Mész András Bebukottak című börtöndoksija után nézi meg, mi lett a három fiatalkorú bűnözővel, akiket gyilkosságért ítéltek el. Míg a Bebukottak inkább a fiatalkorúak börtönének visszásságaira fókuszált, addig a Káin gyermekei a személyes sorsokra és a családi környezetre tekint ki.

    Gerő Marcell filmje megrendítő erejű látlelet arról, hogy a börtönt megjárt embereknek nagy arányban nem sikerül visszailleszkedniük a társadalomba – pláne, ha az egész fiatalságukat a rács mögött töltötték, és onnan kikerülve sem tudták elkerülni az önpusztítást.

    A film empátiával közelít legmélyebbre csúszottakhoz, és a gyilkosokban is meglátja a nagyon emberi hibákat: nemcsak azt, hogyan determinálja a múltjuk az elítélteket, hanem azt is, hogy ők hogyan rontják tovább a saját sorsukat. Hosszú évek elmélyült munkája tükröződik a filmben, amely megnyitni, ugyanakkor tisztelni is képes a csorba sorsú embereket, akik a legbensőbb traumáik előtt meghúzzák a határt, hogy erről már nem hajlandóak beszélni. Lehet, hogy a nézőben emiatt maradnak kérdések a film után, de épp ez az alkotás célja: hogy amit a vásznon láttunk, az később is emésszen, alakítson minket.

    Kilenc hónap háború (2019)

    Rendező: Csuja László

    „Ez egy kis ívű film, nincsenek benne nagy drámák. Hétköznapi az egész. A háborús tömegfilmek mindig nagy drámákat mesélnek el megroggyant életekről, a társadalomba való visszailleszkedés képtelenségéről, holott egy háborúnak sok olyan túlélője van, aki csak belesodródott a konfliktusba, csinált pár dolgot a fronton, amiről nem akar beszélni, és utána így-úgy visszatér a hétköznapi életéhez. A Kilenc hónap háború az Apokalipszis most ellentéte: semmi felfokozottság nincs benne, semmi őrület” – mondta pár éve a lapunknak Csuja László a filmjéről, és a Kilenc hónap háborút ma sem lehetne jobban összefoglalni. Jani a kárpátaljai fiatalok többségével ellentétben nem szökik át Magyarországra a behívó elől, inkább úgy dönt, letölti a kilenc hónapos szolgálatot a kelet-ukrajnai fronton. Miközben mobiltelefonon közvetíti a többnyire érdektelen, de váratlan tragédiákba torkolló háborút, a hátországban az anyja és a menyasszonya szorongását figyelhetjük.

    És amit látunk, az minden banalitása ellenére – vagy éppen azért – szívszorítóan drámai.

    Jani a kamera előtt változik át naiv, joviális fiúból zord férfivá, aki még a rövid eltávján is inkább a telefonjába merül, minthogy bárkivel bármiről beszélgessen. A csendes zárókép azt sugallja: még a harcokat sértetlenül megúszóknak sem könnyű lelkileg túlélni a háborút.


  • További cikkek