Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Kiszámíthatatlan dinamika – interjú Szőllőssy Balázs költővel és Nagy Norbert tervezőgrafikussal

    2020.03.11 — Szerző: Papp Gréta

    Kilenc év kihagyás után jelent meg Szőllőssy Balázs második kötete, ami elnyerte a 2019. évi Vajdasági Szép Magyar Könyv Díjat. A Kilátó Presszóban szerzőjével, valamint a könyvtárgyként is nívós kiadvány grafikusával, Nagy Norberttel a közös munkáról és a kétnyelvűség sajátos léthelyzetéről is beszélgettünk.

  • A Kilátó Presszóban
    A Kilátó Presszóban
    Fotó: Nagy Hajnal Csilla

    Balázs egy ideje Isztambulban él, de már javában dolgoztatok, amikor elköltözött. Lassította ez a váltás a folyamatot? Milyen módszerrel dolgoztatok?

    Nagy Norbert:

    Jóval a kötet megjelenése előtt elkezdtünk dolgozni, így mire Balázs elköltözött, kiismertük egymás munkastílusát. Nagyjából két évvel ezelőtt beszélhettünk először a versekről – egyéb közös melóink miatt egyébként is gyakran futottunk össze akkoriban. Konkrétumokról még nem volt szó: néhány szöveget kaptam csak Balázstól ízelítőként, hogy akkor lennének ezek a versek, amiből egyszer majd, ha lehet, minél előbb könyvet kellene csinálni, mit szólok hozzá. Aztán néhány hónap múlva jött még legalább harminc vers, amikről megint sokat értekeztünk.

    Az én fejemben amúgy képileg akkor semmi nem volt, nem hogy koncepció. Kinyomtattam az összes szöveget, magammal vittem mindenhová a pakkot, olvasgattam őket, illetve kérdezgettem a költőt, hogy akkor ez itt például most hogy?

    És ez ment bő egy évig. Miután Balázs Isztambulba költözött, a munkamegbeszélések néhány soros levelekre redukálódtak. Azt hiszem, annyi volt az első konkrét felállás, hogy a fele kép a fele szöveg legyen, de ha kevesebb a kép, az sem baj, ha több, az sem, csak kezdjek már neki végre…

    Szőllőssy Balázs:

    Amikor otthon voltam, igyekeztem legalább néhány órára leülni Norbival. Mindig lenyűgöztek a gyerekkönyv-illusztrációi és más kreatív munkái, a szakmai tapasztalata és a kérlelhetetlen rigorozitása, úgyhogy nagyon örültem, amikor bevállalta ezt a nem teljesen eddigi profiljába vágó kalandot – itt aztán azt csinálhattunk, amit csak akartunk. Majd képbe jött a kiadó és annak vezetője, Sirbik Attila, aki hagyta, hogy tetszésünk szerint akár radikális irányba is elmehessen a kötet kinézete, viszont jó arányérzékkel tudott lebeszélni a túlburjánzásokról. A közös munka fontos momentuma volt a versek átbeszélésén túl, hogy Norbi megkért, hozzak neki fényképeket, így gyerekkori és más, saját és családi képeken kívül Nagy Hajnal Csillától is adtam neki, akivel együtt élünk Isztambulban. A versek és a képek történetei, gondolati világai, asszociációi találkoztak egymással, és egyfajta kollázsként lépnek interakcióba.

    Lakóhelyeddel együtt a munkaköröd is megváltozott: kulturális attaséként dolgozol Isztambulban. A földrajzi távolságot sikerrel tudtátok áthidalni, de gondolom, az új munkád feladatai megosztották az energiáidat.

    Sz. B.:

    A versírással foglalkozó embereknek ahhoz a jelentős többségéhez tartozom, akik ebből a tevékenységéből nem élnek meg, szóval ez egy ismerős helyzet sok mindenkinek. Valójában az, hogy távol kerültem az otthonomtól, ráadásul szerződéses munkahelyem lett, ilyen értelemben még meg is könnyítette a dolgomat, hiszen – bár itt is több projektre kell koncentrálni egyszerre – korábban szabadúszóként sokkal többfelé osztottam az energiáimat, mint most. Azonkívül, ahogy említettem, a kötet szövegeinek jó része már készen volt, mielőtt Isztambulba költöztem volna, így az esti-hétvégi „második műszakokra” a szövegek és a kötet szerkesztése maradt.

    A Kilátó Presszóban
    A Kilátó Presszóban
    Fotó: Nagy Hajnal Csilla

    Mi nem valósult meg végül? Illetve mi volt az, amiből nem szerettetek volna engedni?

    N. N.:

    Voltak benne vonalkákból építkező struktúrák, amik cikluselválasztó oldalaknak indultak. Valami miatt nálam az első olvasások után beakadt az idő fogalma, jelentsen bármit is. Ezt próbáltam ezekkel a vonalas, nonfiguratív valamikkel ábrázolni. Ezek később rendszertelenül előkerültek itt-ott. A végén még az ominózus „fekete hajú lány” portréja is megjelent ilyen módon. Ezeket Attila jobbnak látta kivenni, és igaza is volt: vizuálisan egyneműbb lett a végeredmény. Az elején a címsorok környékén is voltak tipográfiai kísérletek, ami kissé kaotikusnak hatott, ezért idővel ezek is visszarendeződtek. Amúgy mindenki el volt szépen a maga portáján.

    Mi volt az oka annak, hogy néhány szöveg után rögtön harmincat is küldtél Norbinak? Könnyebben megszülettek az új versek azok után, hogy elkezdett összeállni a kötet?

    Sz. B.:

    A versek megvoltak, bár később alakultak még, folyamatosan szerkesztettem-szerkesztettük őket, illetve valóban született a munka során is néhány olyan vers, amit beleillesztettem a már meglévők közé. De ez inkább megint a folyamat(osság) része volt: nem akartam rögtön ráborítani Norbira egy halom verset, még a végén nem vállalta volna el...

    Így először csak néhányat küldtem, amit ő kóstolgatott, vázlatokat készített hozzá, és utána a teljeshez közeli szöveganyagot kapta meg, így már kompozícióban tudtunk gondolkozni. Ehhez jött még a korábban említett képanyag is, ami a rajzok mellett a vizuális gondolkodás alapjait rakta le.

    Az elképzeléseitek egy irányba mutattak végig, vagy voltak nehézségek, eltérő vélemények?

    Sz. B.:

    Nem igazán voltak nehézségek vagy véleménykülönbségek. Eléggé egy irányba tartott az egész – nyilván a versek előbb voltak meg, így azokból indultunk ki eleve. Inkább közös gondolkozásként kell elképzelni a folyamatot, amely során én bíztam az illusztrátor tapasztalatában, így legfeljebb kérdéseim, felvetéseim voltak.

    Szőllőssy Balázs
    Szőllőssy Balázs
    Fotó: Nagy Hajnal Csilla

    Mi jelentett kihívást az illusztrálásnál?

    N. N.:

    Elsősorban a szöveg feldolgozása. Kortárs verseknél ez különösen érdekes lehet. Illusztráció szempontjából az a probléma velük, ami a jóságuk is: túl sok lehetőséget adnak, gyakorlatilag bármit csinálhatsz, rajtad múlik, hogy mit és hogyan mutatsz meg. A megoldások száma végtelen. A végeredmény jelentős mértékben függ a kiadó hozzáállásától és persze a feldolgozandó szövegektől. Ebben az esetben itt minden adott volt a teljes grafikai szabadsághoz. A kötetben több olyan vers is van, amelynek gyakorlatilag minden sorához lehetne festeni… Ez baromira izgalmas játék, de előbb-utóbb el kell dönteni az alapvető irányokat.

    Végül arra jutottam, hogy inkább csak a versek hangulatát veszem alapul: a nagyon direkt utalásokat elhagytam annak érdekében, hogy éppen csak körbelengje a vizuális a szöveges tartalmat – semmi tolakodás, magyarázkodás.

    Részemről ez kísérleti munka volt, tervezésileg és megvalósítás szempontjából is, aminek örültem, mert ritkán van ilyesmire alkalom.

    Ha a képanyagot nézzük, akkor nemcsak kollázsokat találhatunk, hanem képverseket is. Utóbbi mennyire áll közel hozzád?

    N. N.:

    Teljes mértékben. A betű mint kép, a kép ami betűkből építkezik… A valós tartalom átalakul valamiféle textúrává. A könyv egészében ez adja a kiszámíthatatlan dinamikát.

    Jelenleg Isztambulban élsz, utazási tapasztalataidról, élményeidről a kötetben is olvashatunk. Honnan ez a keleti országok iránti érdeklődés?

    Sz. B.:

    A helyszínek, ahol a szövegek „játszódnak”, eléggé változatosak, de mivel személyesen is kötődöm hozzájuk, óhatatlan, hogy sok „keletibb” helyszín is bekerült: azt remélem, hogy ez az olvasatok lehetőségeit nem csökkenti, sőt. A családunk gyerekkoromban Indiában élt pár évig, talán innen ered az érdeklődésem – bár utazni, új perspektívákat és hozzáállásokat megismerni égtájtól függetlenül mindig is szerettem. Biztos, hogy ez a korai élmény, na meg a nyelvek és a kultúrák iránti vonzalmam is kellett ahhoz, hogy az egyetemen a török szakot (is) válasszam. Úgy gondoltam, hogy majd mind a három nagy keleti nyelvvel kezdem, aztán ki tudja, hol állok meg. Ebből végül egy török tolmácsoklevél jött össze, de még ennyi év után is újabb és újabb dolgokat tanulok csak erről a nyelvről és kultúráról. A törökök egyébként úgy tartják, Isztambul nem Törökország, ebben egyet is kell értsek velük: ez a város egyszerre a kultúrák, identitások és népek forrpontja, az egyik valódi határ Nyugat és Kelet között (ha még lehet egyáltalán ilyenről beszélni), ami kultúraelméleti – és persze költészeti – szempontból is számos izgalmas tanulsággal szolgál.

    Innen nézve nem meglepő, hogy több ország és város (pl. Zwolle, Balatonföldvár, Uruguay vagy Rodostó) szokásairól, jellegzetességeiről is olvashatunk. Emellett azt is sikerült megvalósítani, hogy nagyjából egyenlő arányban legyenek a versek és a képek. Hol helyeznétek el ezt a könyvet a kortárs irodalomban?

    N. N.:

    Kortárs illusztrált verseskötet? Nem tudom, nem értek az ilyesmihez.

    Nagy Norbert
    Nagy Norbert
    Fotó: Nagy Norbert archívuma

     

    Sz. B.:

    Én az elhelyezés feladatát a magam részéről alapvetően a kritikára és az olvasóra hagynám, de a kérdésed előtti felvetéseidet továbbgondolva érdekes lehet egy olyan olvasata a kötetnek, ami a tájképpel, a tájjal és annak leképezésével operál – ahol a táj nem feltétlenül egy létező lokalitás: a versbeszéd inkább a belső és a külső táj, a kulturális tér topográfiája. Kötetszinten ebbe utólag gondolok bele, nem tudatosan alakítottam így például a sorrendet, de az igaz, hogy az identitás és a szabadság kérdése mindig is érdekelt, a verseimben is sokszor foglalkozom ezekkel.

    A kötet kétnyelvű, a második felében a versek angol fordításai olvashatók, ennek köszönhetően sokkal több olvasóhoz eljuthat a könyv. Szándékosan kerestetek olyan kiadót, ahol lehetőség van többnyelvű kötet megjelentetésére? Isztambulban mennyire ismerik A Kilátó Presszóbant?

    Sz. B.:

    A Symposion mint vajdasági kiadó mindig is fontos szempontnak tartotta a két- vagy akár többnyelvűséget, számos szerb–magyar, de német, angol többnyelvű kiadványuk is volt az elmúlt években, ami számomra nagyon rokonszenves kezdeményezés – főleg, hogy így sok posztjugoszláv szerzőt is itt olvashattam először magyarul.

    A kiadói koncepcióhoz igazodva döntöttünk végül az angol mellett, mint ami a legtöbb irányba nyit (egynél több fordítás azért már igen vaskossá tette volna a könyvet), és mintegy függelékként. De azért néhány csak ott található grafikával lehetővé teszi a könyv mint tárgy és a benne található szövegek hozzáférését nem magyar anyanyelvű olvasók számára is.

    A fordításért elsősorban Urbán Anikónak és az Izmirben élő walesi irodalmárnak, James Lloydnak tartozom köszönettel mások mellett. Ez nyilván egy komoly munka, ami a kiadó részéről is áldozatot követel, ugyanakkor reményeink szerint nagyon is megéri, mert így egy kötetkompozíció jut el egy szélesebb olvasóréteghez. Az isztambuli recepció még finoman szólva is gyerekcipőben jár (persze a magyar is), de legalább van, aki el tudja olvasni, és persze nagyon boldog lennék, ha egyszer törökül is megjelenne a kötet.

    A Kilátó Presszóban
    A Kilátó Presszóban
    Fotó: Nagy Hajnal Csilla

    Terveztek közös kötetet a későbbiekben is?

    N. N:

    Nem tudok róla, de szerintem igen.

    Sz. B.:

    Erről még nem beszéltünk, most biztos szusszanunk egy kicsit, de én benne lennék egy újabb koprodukcióban!


  • További cikkek