Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A madarakat lelövik – kritika Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötetéről

    2019.12.07 — Szerző: Szigeti Bálint

    A Magasugrás napvilágot látott németül és szlovákul is, mindkét nyelvterületen méltatták a recenziók, de hazánkban még csak most kezdi felfedezni a kritika. A könyvtárgyként sem mindennapi vállalkozás nyelvi megformáltsága miatt is méltó a figyelemre, de témaválasztásában is egyedülállónak számít: az interszexualitás kérdéskörét járja körül Dora Ratjen magasugró és Joseph Cornell asszamblázsművész történetein keresztül.

  • A madarakat lelövik – kritika Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötetéről
    Lesi Zoltán: Magasugrás (részletek)
    Fotó: Népszava/Markoszov Szergej

    A magasugrás annak az ünnepe, hogy az ember röpképtelen: az ugrás csakis akkor sikerülhet, ha a gravitáció visszahúz. Önmagunkat úgy tudjuk meghaladni, ha tisztában vagyunk a határainkkal. A szabadságnak előfeltétele a röghöz kötöttség, hiszen elrugaszkodni csak szilárd talajról lehet. Korlátaink azonban egyáltalán nem egyértelműek. Lesi Zoltán új verseskötete Dora Ratjen magasugró történetén és az asszamblázsművész, Joseph Cornell Marcel Duchamp-nak címzett fiktív levelein keresztül mutatja be a szabadságért folytatott harcot.

    Az asszamblázs olyan háromdimenziósan komponált műalkotás, amely különféle tárgyak egymáshoz illesztéséből, összerakásából, halmozásából jön létre. Rokonműfaj a kollázzsal, utóbbi azonban kétdimenziós.

    Az embert alapvetően két dolog határozza meg: emlékei és fizikai adottságai.

    Az egyén identitását nagy részben a múltja körvonalazza. George Orwell írja 1984 című regényében, hogy a múlt dokumentumokban, illetve az emberek emlékezetében létezik, és mindkettő manipulálható. Az egyéni emlékezet megbízhatatlanságának bemutatása érdekében Lesi verses formájú, személyes visszaemlékezéseket sorakoztat föl, amik egyazon esemény köré csoportosulnak. Ám a közöttük lévő finom eltérések miatt mégis lehetetlen egy valóságos képet felállítanunk a történtekről, ez a megoldás pedig Kuroszava A vihar kapujában című filmjének dramaturgiáját is felidézheti.

    A dokumentumok valóságtartalmába vetett hit megkérdőjelezendő: egymásnak kis mértékben ellentmondó, korabeli újságcikkek is helyet kaptak a versek mellett a könyvben, valamint hiányos fotórészletek, amelyeket egymáshoz illesztve az igazság illúziójával kecsegtető egész képeket kapunk (a kötet vizualitása Ricardo Portilho dizájner munkáját dícséri).

    A fényképezőgép a feltalálásakor azért volt hatalmas újdonság, mert először lehetett azt mondani, hogy amit a fotó megjelenít, az egy pillanatban valóban ott volt a fényképész szeme előtt. Hogy a fotó a valóságot jeleníti meg.

    Ezért is hívják a kamera lencséjét objektívnek, holott a fényképnél ugyanúgy szerepet játszik a szelekció (a szubjektivitás).

    Máig hajlamosak vagyunk inkább hinni egy fotónak, mint egy szövegnek. A Magasugrás már nyitóversében, a Beültetésben felhívja a figyelmünket arra, hogy ne dőljünk be annak, amit láttat. Egy pszichológiai kísérletről olvashatunk, amely során fényképeket mutogattak a résztvevőknek, s ezáltal sikerült elérniük, hogy a médiareprezentáción keresztül az alanyok „[e]mlékeztek egy teljesen kitalált élményre” saját korábbi életükből. Az emlékezet és a fotók összefeszüléséből, pontosabban szintéziséből születik a szerepvers, illetve a dokumentarista vers se nem objektív, se nem szubjektív, oximoronszerű formája a Magasugrás ban.

    A könyv központi eseménye az 1936-os berlini olimpia, melyet a náci Németországban tartottak – a birodalomban, ahol tökélyre fejlesztették a médián keresztüli tömegmanipulációs technikákat. Leni Riefenstahl Hitler megbízásából rögzítette a történéseket: „Egy négyórás filmmel dokumentáltam / az olimpiát, az árja népek győzelmét / a söpredék felett” (A tökéletes német nő I.). Riefenstahl olyan képsorokat készített, amelyek a harmadik birodalom ideológiáját erősítették. A kötet első és utolsó versének címe (a Beültetés és A kamera leáll) a vizuális anyagokkal kiegészülve azt az érzetet kelti, mintha a Magasugrás lapjai egy pszeudo-dokumentumfilm (akár Riefenstahl felvételének) pergő képkockái lennének.

    A győzelem biztosítása érdekében a náci párt Németország legjobb magasugróját, Gretel Bergmannt zsidó származása miatt az utolsó pillanatban kizárta a versenyből. Helyére szobatársa, Dora Ratjen került, akinek kiléte és szerepe a mai napig nem tisztázott. Amit biztosan tudunk, hogy az olimpia után két évvel, az Európa-bajnokság megnyerése után férfinak nyilvánították, és elvették a díjait. Egy 1966-ban megjelent, Ratjennel készült interjú s az ebből merítkező 2009-es film tanúsága szerint a nácik tudtak Ratjen kétes identitásáról, „sőt használták, hogy a zsidó / Gretel Bergmann ne juthasson / be az olimpiára” (Egy családtag helyesbít). Férfiként kiemelkedő teljesítményt vártak tőle, hogy így reprezentálja az árja nők felsőbbrendűségét. Az olimpián azonban csak negyedik lett. „Állítólag beleszeretett Bermannba” (Csák Ibolya), és direkt hibázta el az ugrást.

    A madarakat lelövik – kritika Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötetéről
    Lesi Zoltán
    Fotó: Agata Oleynova

    A sport területén nagy hangsúlyt kap a nemek megkülönböztetése. A kimagasló teljesítményű női olimpikonokat időnként nemi teszteknek vetik alá, mivel már többször volt rá példa, hogy férfi versenyzett nőként olimpián (sokszor új identitást műtenek a versenyzőknek, férfivá vagy nővé varrják őket). Ezek a tesztek megalázók, fájdalmasak lehetnek. Egy ilyen teszt derékba törheti egy versenyző magánéletét és karrierjét, hiszen nyilvánossá válnak nemi rendellenességei, amikről talán nem is tudott, vagy gondosan titkolt. Pedig az igazság az, hogy férfi és nő különbségét a mai napig nem tudják orvosilag pontosan meghatározni. Az eldönt(het)etlen személyeket az interszexuálisok homályos csoportjába sorolják. Ilyen volt Dora Ratjen is, akinek identitásáról a szülei, majd a politikai szervek döntöttek, sohasem önmaga, holott példájából kitűnik, hogy a társadalmi identitás választható dolog.

    A magasugró története mellett a kötetet Joseph Cornell asszamblázsművész Marcel Duchamp-nak írt fiktív levelei tagolják. A levelekből egy elsőre ellenpontnak tűnő, kicsi, zárt és jelentéktelen világ, a mindennapok valósága rajzolódik ki, kontrasztban az olimpiai stadion hatalmas tereinek ünnepi jellegével. Mégis ott, Németországban a nagy ünneplés közepette egy olyan ideológia terjed, ami milliókat foszt majd meg a szabadságuktól, sőt az életüktől.

    Cornell visszahúzódó, bezártságra ítéltetett ember volt: egész életében anyja házában lakott, és ápolta fogyatékos testvérét. Szinte sosem hagyta el New Yorkot. Műhelyét a család otthonának pincéjében alakította ki. „Itt a nyomorék öcsém és az anyám. / Nélkülem elpusztulnának”, „Bélyegek és képek segítségével kelek át az óceánon” – olvashatjuk e két idézett szövegrészletet a Kedves Marcel Duchamp, soha nem fogok című versben. Cornell, mivel az életét bezárkózva töltötte, saját világot alakíthatott ki magának – nem volt arra szüksége, hogy különbséget tegyen fantázia és valóság között, miközben pontosan tudta, hogy ezek az emlékek konstrukciók, ő maga készítette őket. Műalkotásai önreflexiók, saját bezártsága és képzeletének szabadsága feszül össze bennük. Erre különösen jó példa többek között a Magasugrásban is nagy hangsúlyt kapó lelőtt madaras asszamblázs, valamint Cornell madarak iránti rajongása, ami nem a szabadság utáni vágyat jelképezi. Sokkal inkább annak felismerését, hogy egy üveg mögé zárt madár (a véges és végtelen játéka) az ember röpképtelenségének szépségét viszi színre. Az ember szabadságának lehetetlensége a kötetben összekapcsolódik a magasugrásban megfogalmazódó repülés iránti vággyal, és végül Cornell bedobozolt madarainak tehetetlenségében ölt testet.

    Ha a Magasugrás lapjait magunk elé rakjuk, lehetőségünk van a kötetformában még hiányos fényképeket egészekké illeszteni.

    Ekkor a könyv egy sík asszamblázzsá, azaz kollázzsá válik – hasonlóvá Joseph Cornell árnyékdobozaihoz, amelyek a befejezett egység és a befejezetlen töredék határán egyensúlyozva azt az érzést keltik, mintha egy ablakon keresztül néznénk egy másik világba.

    Lesi Zoltánnak van is egy kiállítással egybekötött performansza, az Egy ugrás és a homár, amelynek keretein belül az adott kiállítótér falára rakja a Magasugrásból készíthető kollázst, s láthatóvá válik, ahogy a fotó- és szövegrészletek kiegészítik egymást, egy intermediális projekt részévé téve ezáltal a verseskönyvet.

    Lesi jó érzékkel, finoman játssza ki a múlt „objektív” és szubjektív darabkáit valami egzakt valóság megsemmisítése érdekében, ezáltal érve el azt, hogy a már megtörtént események determináltsága és a politikai terror ellenére felismerjük az alakok szabadságát, ami az interpretáció lehetőségében bújik meg. Konceptkötetről van szó: az elrendezéstől válik a mű izgalmassá, hiszen az asszamblázsok és a versek értékét is az egymással és a képanyaggal létesített párbeszédük adja. Ettől lesz a Magasugrás figyelmet érdemlő alkotás, méltó Duchamp kijelentéséhez: „a művész többé nem teremt, hanem kiválaszt.

    Lesi Zoltán: Magasugrás Prae Kiadó, 2019

     

     

    Lesi Zoltán: Magasugrás

  • További cikkek