Kocsmafilozófia magasfokon – kritika Bödőcs Tibor Meg se kínáltak… című könyvéről

Bödőcs Tibor humorista, író és más egyéb jelzők

Bödőcs Tibor neve alapvetően az ország egyik leghíresebb humoristájaként cseng ismerősen, pedig már a második könyve jelent meg relatíve rövid időn belül (2017-ben az Addig se iszik című paródiagyűjteménye, tavaly pedig a Meg se kínáltak… című regénye). Tehát mondhatjuk, hogy Bödőcs Tibor író. Ugyanakkor Bödőcs Tibor családapa, magyar szakos bölcsész, férfi, zalai és jobb napjain biztosan kedves ember is. De e címkék számítanak-e bármennyit abban az esetben, ha a regényéről szeretnénk valamit elmondani? Talán nem kellene hogy számítsanak, azonban a könyvről szóló írásokat böngészve minduntalan szembeötlik, hogy ha nem is minden felsorolt címke, de legalább kettő érdekes témát szolgáltat a kötetről folytatott diskurzusban. Ez pedig történetesen a humorista és az író, pontosabban a közöttük lévő különbség – de erről kicsit később.

Oszkár, a szóban festő

A regény főhőse Magyar Oszkár (Oszi), a jobb napokat megélt, lecsúszott, művészlelkű, alkoholista szobafestő, aki a falu kocsmájában meséli el élete történetét Gyöngyikének, az új pultos lánynak. Az alaphelyzet mindenki számára ismerős lehet, aki megfordult már az ország valamelyik vidéki becsületsüllyesztőjében. Mitől másabb Oszi, mint bárki? Semmiben és mindenben. Fröccsöt, néha valami töményebbet iszik, dohányzik, elvált, két lánya külföldön dolgozik, alkalmi munkákból tengeti életét. Különleges képessége, hogy művészettörténetileg rettentően művelt, különösen a festészetben jártas, ugyanakkor ez korlátozza is a látásmódját, hiszen csak ezeknek a témáknak a segítségével „tudja megfesteni” élete nagy képét Gyöngyike és az olvasó előtt.

Hrabali hagyomány és egyéb játékok

Különc karaktere és elbeszélésmódja teszi érdekessé számunkra Oszit, azonban – mint annyi minden az irodalomban – egyik sem példa nélküli. Sőt sokak számára biztosan egyértelműen felismerhetők a könyv előképei. Az alaphelyzet és a folyamatos élőbeszédszerű prózanyelv Hrabal regényeiből, különösen az Őfelsége pincére voltamból lehet ismerős, ahol a főszereplő szintén maga mondja el egy kocsmai közegben mesterségét, szerelmeit és úgy en bloc az életét. A különös karakterek sem ismeretlenek, hisz a bohókás különcök rendszeres szereplői a magyar irodalomnak, elég csak Rejtő Jenő, Tersánszky vagy a kortársak közül Cserna-Szabó András figuráit felidézni. Gond-e ez? Egyáltalán nem, sőt.

Bödőcs alakjai szépen hozzák a magyar (rög)valóság szereplőit, egyfajta tablót tárva elénk országunk állampolgáraiból. Mindenki pont annyira hihető és hihetetlen, hogy azt gondoljuk, ilyen nincs – hogy aztán az első kocsmába betérve a savanyú bornál is gyorsabban üssön fejbe a felismerés: azért mégis van.

Látunk ügyeskedő vállalkozót, Trianont tagadó vadmagyart, ezotériában utazó örökifjú nőt és még országunk politikai-közéleti szereplőit sem kíméli az író. Nyilvánvalóan a pontos karakterábrázolásnál fontosabb a hibák felnagyítása, ezzel is növelve az amúgy sem csekély humorfaktort.

Humorista + író = humorista író?

Mert minden kétséget kizáróan humoros a könyv, szórakoztat, nevettet. Az előttünk kibontakozó élettörténet tartalmaz ugyanakkor mélyen húzódó társadalmi és emberi konfliktusokat, amiktől nem lesz egy önfeledt és gyorsan felejthető regény a Meg se kínáltak… Ilyen értelemben Bödőcs Tibor mint író igenis létezik, és köszöni a kérdést, jól van. Miért lovagolunk mégis azon, hogy humorista? Mert a regény sok helyütt azért igenis megbicsaklik. A szereplők, mint említettük, a hihető és a hihetetlen határán egyensúlyoznak, de sajnos sokszor nem egyértelműen egyiket vagy másikat választja a szerző, és így a karakterek inkább lesznek hiteltelenek, mint hihetetlenek. Magyar Oszkár névválasztása túlontúl direkt, hiszen enélkül is érthető lenne, hogy a Kárpát-medence szülötte, de így olyan érzése támad az embernek, mint amikor megmagyarázzák a viccet: veszít hatásából a vicc is, a viccmesélő is.

Távol álljon tőlünk, hogy összemossuk az elbeszélőt az íróval, hiszen alaptétel, hogy a kettő nem egy, azonban Magyar Oszkár történetáradatából többször felsejlenek a Bödőcs-stand upokból már ismert szófordulatok, jelzőhalmozások és parabolikusan túlhajtott leírások. Sajnos írott formában ezek sokkal kevésbé működnek, mint a színpadon vagy a tévéképernyőn keresztül, így túlontúl mesterkéltté válik a regény elbeszélésmódja, ez pedig kizökkenti az olvasót, legalábbis a könyv első negyedében biztosan.

Maradandó, mint Oszkár

Bödőcs Tibor első regénye egy kifejezetten ígéretes indulás második etapja, amelyben a szerző jól ötvözi a kocsmafilozófiát a művészettörténettel, és egy hétköznapinak tűnő pszeudobölcsész szobafestőn keresztül mutatja meg, milyen létkérdések gyötörnek mindannyiunkat. A regény élvezetes olvasmány, a rövid fejezeteknek köszönhetően gyorsan lepörög a kétszáz oldalas terjedelem, a történetvégi gyomros pedig jó darabig ott tartja Magyar Oszkárt a fejünkben a könyv letétele után is. Az elbeszélői malőrök ellenére – vagy azokkal együtt – a Meg se kínáltak… kellemes élményt nyújt azoknak is, akik esetleg kevésbé ismerik a Bödőcs-féle humort. Azok pedig, akik a könyv olvasása közben azt gondolják, hogy ők biztosan nem olyanok, mint Oszi, a szobafestő, azoknak van egy rossz hírünk: mindenkiben lakik egy Magyar Oszkár, csak még nem tud róla.