Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Önvallomás egy önvallomásos filmről – interjú Sándor Pál producerrel a Zárójelentés című filmről

    2020.02.29 — Szerző: Jónás Ágnes

    Szabó István utoljára 2012-ben ajándékozta meg a filmszerető közönséget egy Szabó Magda-mű, Az ajtó feldolgozásával, most pedig egy idős orvos történetén keresztül beszél arról, hogy képesek-e az emberek egymással békében élni. Sándor Pál, a film producere mesélt a Zárójelentés kulisszáiról.

  • Sándor Pál
    Sándor Pál
    Kép forrása

     

    Mi volt az, ami miatt elvállalta, hogy a Zárójelentés producere lesz?

    Ebben két dolog játszott közre. Az egyik a Szabó István hoz fűződő hatvanéves barátságom és a filmjeinek szeretete, a másik pedig a kíváncsiság. Kíváncsi voltam arra, hogy egy jelentős kollégám hogyan hoz létre egy művet.

    A filmben elhangzanak Klaus Maria Brandauer szájából olyan mondatok, amelyek arra engedik következtetni a nézőt, hogy szerzői filmről, pályaösszegzésről van szó, sőt, egy Eperjes Károllyal közös jelenetben Szabó István még az őt az ügynökmúltja miatt kritizálóknak is „üzen”.

    Az ember minden filmjében saját magát adja oda – nevezhetjük ezt önvallomásnak is. Számomra önvallomás a Mephisto, a Szerencsés Dániel, a Ripacsok is, és még sorolhatnám. A Zárójelentés a rendező igazságérzetéből táplálkozó vélemény, amely reflektál a minket körülvevő problémákra. Szabó István sokéves külföldi filmes kalandozás után hazaérkezett. Rólunk, nekünk mondja el a véleményét, érzéseit, beleszőve eddigi emberismeretét, élettapasztalatát. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki sokáig van lent a víz alatt, már alig van levegője, aztán felbukkan a felszínre, és vesz egy mély lélegzetet abból a levegőből, ami élteti őt.

    Jelenet a „Szerencsés Dániel” című filmből
    Jelenet a „Szerencsés Dániel” című filmből

    Az alkotás olyan oppozíciókra épít, mint a fiatalság és az öregkor, a múlt és a jelen, a szabadság és az elnyomás. Kulcsszavai a hit és a szülőföld iránti hűség. A főszereplő Stephanus orvosprofesszor egy nap búcsút int Budapestnek, és háziorvos lesz a szülőfalujában . Ön és Szabó István is – tehetségükkel és elismerésekkel a zsebükben – bármikor dönthettek volna úgy, hogy elhagyják a hazai fészket, és másutt kamatoztatják a tudásukat. Mi tartotta mégis itthon önöket?

    Mi tartott itt? Ez a közeg éltet bennünket. Az örömök, a fájdalmak itt igazán a mieink. Rengeteg dolgot kaptam ettől az országtól: szerelmeket, szeretetet, gyönyörű nyelvet, oktatást. A átkosban többször előfordult, hogy Pista is, én is azon kaptuk magunkat, hogy külföld felé kacsingatunk, ugyanis sok szakmai ajánlatot kaptunk, de akkor is visszahúzott bennünket a mi hazánk, Magyarország. Meg persze az emlékeink, a gyönyöreink és a kínjaink.

    Negyvenhét napig forgatták a Zárójelentés t. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

    A negyvenhét nap minden pillanata kihívás volt. Tudja, ebben a szakmában ilyenkor negyvenhét napig kell folyamatosan tehetségesnek lenni! Jó volt látni, ahogyan Szabó Pista a színészekkel bánik, ahogyan mindegyikükkel megtalálja a hangot. Még a világosítók is szinte légpárnán jártak, akkora csendben zajlott minden. Nyugalom volt, és harmónia.

    Az én forgatásaimon minden sokkal hangosabb, kaotikusabb. Mondtam is Pistának, engedje már meg, hogy ordítsak egy hatalmasat, hogy végre otthon érezhessem magam.

    Teljesen egyértelmű volt, hogy Klaus Maria Brandauerre osztják a főszerepet?

    Pistának igen, de nekem sokáig fogalmam sem volt, hogy ki lesz a főszereplő. Amikor Brandauer szóba került, jeleztem, hogy nincs elég pénzünk egy ilyen volumenű színészre. Aztán kalkuláltunk, és inkább néhány forgatási nappal kevesebbet vállaltunk, csak hogy Brandauer lehessen Stephanus doktor.

    Jelenet a „Zárójelentés” című filmből
    Jelenet a „Zárójelentés” című filmből

    Hol található az a helység, ahol a filmbeli események zöme zajlik?

    Pék Csaba munkatársam ajánlotta Zebegényt. Amikor kimentünk körülnézni, alig hittünk a szemünknek: mintha a film Zebegényre lett volna írva. A pályaudvar, a főtér, ahol Andorai Péter üldögél több jelenetben is, mind ott voltak.

    Stephanus professzort roppantul zavarja az a sok igazságtalanság, ami a szülőfalujában éri, és azok a polgármesteri intézkedések is elszomorítják, amelyek a község financiális bajait csak elfedni, de megoldani nem képesek. Van valami, ami önt legalább ennyire zavarja a mai Magyarországon?

    Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt csinálom, amit a legjobban szeretek: filmezek. Így túlzottan nem zavar semmi, de nyugtalanít, amikor gyűlölködést érzek, olvasok, hallok Magyarországon. Szeretek utálkozni, sokan vannak, akiket teljes szívemből utálok, de nem gyűlölöm őket, mert a gyűlölet pusztít. A Zárójelentés negatív figuráját, a polgármestert Szabó szerencsére nem gyűlölhetőnek alkotta. Esendő ember.

    Valamit létre akar hozni, amiben hisz, ez viszont konfliktusokhoz vezet.

    Feleslegesek lettünk?” – hangzik el a nyugdíjas professzor szájából egy jelenetben. Bevallom, engem szíven ütött ez a mondat.

    Természetes, hogy a feleslegesség érzése meg-megcsapja az embert így a hetvenes, nyolcvanas éveiben. Folyton felmerül, hogy jól érzékeli-e a világ gondjait, és ha filmet készít, jól látja-e azt a világot, amit ábrázolni szeretne. Persze a kétely hitem szerint nem egy életkori jelenség.

    Jelenet a „Zárójelentés” című filmből
    Jelenet a „Zárójelentés” című filmből

    Vannak olyan alkotók, akik nemigen találják a helyüket, miután befejeznek egy filmet, ürességet éreznek. Ön hogy van ezzel?

    Szerencsés alkat vagyok, mert én már akkor egy következő filmen gondolkodom, amikor az előző még a vágószobában van. Persze ha komolyan válaszolok a kérdésre: most nem találom a helyem, ürességet érzek, és ez természetes. Intenzív szakasz volt ez a forgatás az életünkben, de meg kell tudni pihenni, ha vége.

    Nemrég Gilbert Varga, a Pannon Filharmonikusok vezető karmestere azt mondta nekem, hogy ő bizony tudna zene nélkül élni. Merthogy a művészet luxus. Ön tudna filmezés nélkül élni?

    Nem, nem és nem! Tizennyolc évesen kerültem bele ebbe a filmezésnek nevezett varázslatos őrületbe. Van benne kínlódás, gyötrődés, kétely, elbizonytalanodás, csúcspont és öröm is bőven. Mély érzékenységet igényel, és ez az érzékenység olyan hintába tudja néha ültetni az embert, hogy ha nem imádnám annyira az életet, mint amennyire imádom, nehezen tudnám kibírni ezt a hatalmas fent-és-lentet. Csodák közt élek. És ezeket a csodákat próbálom megmutatni az embereknek a filmjeimmel.


  • További cikkek