Szövegöröm

Ádám, mikor kezdtek körvonalazódni előtted a kötet összeállításának lehetséges módjai?

Vajna Ádám: Ez volt a legnehezebb. Borzasztó sokat szenvedtem a sorrenddel. Volt, hogy órákig keresgéltem a kapcsolódási pontokat a versek között, de mire kitaláltam, hogy milyen jól mutatna öt vers egymás után, kiderült, hogy nincs, amit eléjük vagy utánuk rakhatnék. Aztán találtam egy másik sorba rendezési szempontot, de akkor meg az öt versből az egyik kiesett, és kereshettem neki új helyet, közben pedig arra is kellett figyelnem, hogy kirajzolódjon valamiféle nagyobb ív is a kötet egészében. Szóval végig teher volt, hogy muszáj valamiféle kompozíciót összerakni, mert amikor ezt a könyvet írtam, elsősorban versekben és nem koncepcióban gondolkodtam.

Nagy dilemma volt az is, hogy a végül kötet végén szereplő Függelék – egyfajta pontokba szedett használati útmutató a kötethez – hova kerüljön. Nagyon sokáig úgy volt, hogy azzal indul a könyv, a címe Előjegyzések lett volna, de aztán hál’ istennek meggyőztek arról, hogy könnyen félrevinné az értelmezést, ha már az első szövegben az olvasó arcába nyomnám, hogy szerintem hogyan kell olvasni az Odát.

A cím sokféleképpen értelmezhető: a kéziratot és a kész kötetet összehasonlítva honnan hová jutottatok el?

V. Á.: Az első kéziratverzió 2017 szeptemberében állt össze – utólag azt mondom, hogy körülbelül negyven-ötven százalékban volt ez késznek tekinthető akkor, bár kilóra már megvolt. Egy csiszoltabb, nagyjából hetven-nyolcvan százalékos verziót olvasott év elején Dóra, de azon még rengeteget dolgoztunk. Úgy érzem, hogy egy csapongó első verziótól jutottunk el egy sokkal átgondoltabb Odához: több gyengébb vagy a kötet hangulatához kevésbé illő vers kikerült, és a könyv fizikai méretei miatt a versek tördelése is sokat változott.

Elekes Dóra: A cím szerintem zseniális, akkor is így gondoltam, amikor még nem olvastam a kötetet. És tényleg sokféleképpen értelmezhető: lehet egy random, kiragadott szó a versekből – nekem most az a sor ugrik be, hogy „Zoknit varrni jársz majd oda”; de utalhat az óda műfajára is, ami annál is inkább telitalálat, mivel a versek között nem szerepel óda, de így már igen; és jelentheti szimplán csak a helyhatározószót, annak egész, a költészetre vetített asszociációs mezejével együtt. De hogy honnan hová jutottunk el? Egy majdnem nyomdakész kézirattól egy nyomdakész kéziratig, amiből kollégáim, de elsősorban a borítótervező Papp Rita munkájának köszönhetően fantasztikusan szép kötet lett.

Mi volt a legmeghatározóbb tapasztalatotok a szerkesztés során?

V. Á.: Ami engem leginkább elképesztett, hogy mennyi apróságot lehet csiszolni egy köteten. Mielőtt véglegesíteni kezdtük Dórával a szöveget, még leültem néhány barátommal átbeszélni a kéziratot, és már velük is jó sok nyelvi furcsaságot tettünk helyre, címeket írtunk át, mellékneveket cseréltünk ki, vagy épp felesleget húztunk. És ezt persze Dórával is folytattuk, úgyhogy a folyamat végére tényleg megértettem, hogy kötetet befejezni nem, csak abbahagyni lehet.

E. D.: Ha már százalékok, akkor én úgy saccolnám, hogy olyan kilencvenhárom százalékig volt kész a kötet, amikor hozzám került. A szerkesztés során is kivettünk egy-két kevésbé erős vagy a kötetbe kevésbé illő verset, egyet pedig betettünk, egy-két helyen a sorrenden is változtattunk. Voltak egyéb javaslataim is, amelyeknek szintúgy a kilencvenhárom százalékát Ádám el is fogadta, de összességében az volt a benyomásom, hogy nagyon precíz szerzővel állok szemben: a kötet szövevényes utaláshálózata miatt sok mindennek utána kellett néznem, de szinte minden stimmelt. Jó olyan szerzővel dolgozni, akinél az ember annak örül, ha kiszúr valami hibát. Ádám ilyen.

A versek sokféle költészeti hagyománnyal lépnek párbeszédbe, tipográfiai megoldásaikban, nyelvezetükben, képiségükben, hangulatiságukban, verselésükben is eltérnek egymástól. Mi volt az irányadó szerkesztési elved?

E. D.: Ahogy említettem, a kötet nagyjából kész volt, amikor elkezdtem vele dolgozni. Nagyjából az arányok is stimmeltek. Úgyhogy szerkesztési elvként leginkább azt tudtam volna megfogalmazni magamnak, ha megfogalmazom, hogy ezt a sokféleséget a lehető legjobban, legérzékenyebben támogassam. Ha jobban belegondolok, a változtatási javaslataim is erre irányultak. Volt egy-két olyan húzási javaslatom, amit Ádám nem fogadott el, és hajlok rá, hogy elhiggyem, igaza volt. És persze egy kötetet tényleg nem lehet befejezni, csak abbahagyni, de én most úgy látom, hogy olyan ponton hagytuk abba, ahol jó elidőzni.

Hogyan helyezitek el a kortárs irodalom színterén a kötetet?

V. Á.: Volt, aki már a kötet előtt is mondta nekem, hogy amit én írok, az az újkomolyság után az újirónia, de most nem is irányzatokat vagy neveket sorolnék, bár természetesen írás közben végig megvoltak az elő-, illetve példaképeim, akikhez mértem magam. Ennél azonban sokkal meghatározóbb volt annak a tapasztalata – és ez nálam több év után jött el –, hogy a szöveg: öröm. Játék. Felszabadít. És valahogy ezt nagyon kevés verseskötetben láttam az elmúlt években. Mintha kicsit túlságosan is komolyan venné magát a kortárs költészet. Szóval egy idő után – bár tudom, ez picit nevetségesen hangzik – már valahol kultúrmisszónak is tekintettem, hogy ezt megpróbáljam ellensúlyozni.

E. D.: Én sem szeretnék neveket sorolni, mert az nagyon behatárolná az értelmezést, de Ádám meghatározása találó, nekem is valami hasonló járt a fejemben, amikor először olvastam a verseket. Inkább azt emelném ki, ami ezt a költészetet az én szememben függetleníti az elődöktől, és eredetivé teszi, és ez szerintem a „prózaiság” és a „líraiság” egy újfajta összjátéka a formai, retorikai megoldásokban. Elsősorban ebből a játékból fakad a versek iróniája, és ez adja a tétjét is ennek a költészetnek.

Hogyan látjátok ennek a költészetnek a folytathatóságát?

V. Á.: Szerintem ezt a fajta költészetet, ahogy gyakorlatilag bármelyiket, ha ráérez egyszer az ember, a végtelenségig lehetne írni. Nekem is az a fajta gondolkodásmód, ami ezekhez a versekhez kellett, még mindig nagyon a fejemben van, de ezt próbálom tudatosan elnyomni. Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, hogy más hogyan nyúlna ezekhez a technikákhoz: a fura helyekről jövő intertextusokhoz, a humorhoz és a formához például így egyszerre.

E. D.: Abszolút folytatható, sőt, számomra reveláció volt, hogy mégiscsak lehet ma így írni – ilyen „újironikusan” –, amikor már épp az volt az ember benyomása, hogy nem lehet. Szóval további két-három kötet erejéig szerintem simán folytatható lenne kábé ugyanígy. De vannak, akik nem szeretik/nem tudják ismételni önmagukat, akik számára egy kötet kiindulópont, amihez képest újra meg újra meg kell találniuk a hangjukat, és attól tartok, Ádám ilyen. Szóval nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul a folytatás.

Talán korai lenne a következő kötetről kérdezni, szóval, Ádám, inkább afelől érdeklődnék, befolyásolta-e az íráshoz való hozzáállásodat az, hogy megjelent a könyved.

V. Á.: Talán nem is annyira az íráshoz, inkább az irodalomhoz mint intézményrendszerhez való hozzáállásomat befolyásolta. Bátrabban küldök szöveget publikációra, magabiztosabban mozgok irodalmi rendezvényeken, és most már elhiszem azt is, amikor ott a nevem mellett valahol, hogy költő. Ami az írással kapcsolatos, az talán annyi, hogy itt a kötet, innentől ehhez képest kell bármit is csináljak az elkövetkező néhány évben.