Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • A nemzeti tizenötös – 15 nemzeti érzelmű dal

    2020.03.13 — Szerző: Stermeczky Zsolt Gábor

    Ünnepi válogatásunkban nagyjából három nagy korszakból – a honfoglalás, a ‘48-as forradalom és a rendszerváltás utáni Magyarország idejéről – gyűjtöttünk össze 15 dalt. És ahogyan az ilyenkor sejthető, természetesen nem ússzuk meg a dolgot Petőfi Sándor nélkül.

  • Dé:Nash a pusztában
    Dé:Nash a pusztában
    Kép forrása

    Induljunk is el Emese és a turul mondájától, amely akkor is kiindulópont a pár éve az éterbe berobbanó Dé:Nash számára, ha azt trashé pörgetve, széljobber érzéseket imitálva gondolta tovább bemutatkozó számában. Az már egy másik kérdés, hogy ez a Dé:Nashnél nagyjából állandóan történelmi-közéleti imitatív szemszög meddig tud szórakoztató lenni, és honnan válik unalmas önismétléssé – de a magyar turulszív egyelőre tartósan tűnik működőképesnek.

     

    Sickratman: Küsid (2011)

    A történelmi galoppozás Árpád vezérrel folytatódik, aki ebben a Sickratman által újramesélt legendában előre küldi Küsidet, hogy mérje fel az – ekkor még csak potenciálisan – új haza területét. Ha már legendák és szélsőségek: a dal végéhez a szerző kölcsönvette Csighy Sándor 20. századi katonaköltő és közíró durván magyarsággyűlölő versét, amelyet úgy ad elő, mintha parlamenti felszólalásként ordítaná habzó szájjal a szinte teljesen üres teremnek. És hogy mindez összességében mi is akar lenni? Talán a magyar virtus keserédesnél sokkal fájdalmasabb illusztrációja.

     

    Sub Bass Monster: Ragga a csodaszarvasról (2006)

    Az előbbi sokk után evezzünk is gyorsan kellemesebb vizekre: a Sub Bass Monster szerzeménye már címében is elegánsan szellemes rájátszás a Csodaszarvas regéjére, és be is váltja az ezzel kapcsolatos ígéreteket. Ötletes, de nem botránykeltő, általános iskolai történelemórákra bátran ajánlott kiegészítő audiovizuális elem.

     

    Belga: Nemzeti hiphop (2002)

    Az időben egy nagyobbat ugorva el is érkeztünk a reformkorhoz és 1848-hoz, pontosabban annak a közel százötven évvel későbbi imitációjához. Ez a mára már minden valamirevaló nemzettudatlistáról kihagyhatatlan klasszikus éppen attól működik, hogy a mai napig ott lebeg a szelíden okoskodó komolyan vehetőség és a finom irónia határán: a szélsőségesek éppen akkora előszeretettel hallgatják, mint pesti underground arcok. Sickratman itt még nem ordít hörögve Csighy-verset, csak krisztusi frizurával követeli a Magyar Nemzeti Hiphopot Jancsó Miklós filmjének részletében, DJ Titusznak A Tenkes kapitánya fő témájával megbolondított zenei alapjára. A „ha te aztat mondod, ganxsta, én aztat mondom, betyár” sor pedig – akárhogy olvassuk is – a magyar nyelvet ünnepli.

     

    Ferenczi György: Akasszátok fel a királyokat (2006)

    A Hangzó Helikon sorozatban 2006-ban megjelent Petőfi– Ferenczi György feldolgozásalbum tájékán fogalmazta meg annak zenei ötletgazdája azt a tézist, amely szerint Petőfi Sándor korának tökéletes rappere volt. Olyan állítás ez, amely jóval később a Ferenczi-albumnál nagyságrendekkel felhigítottabb és kommerszebb Pilvaker létrejöttéhez is egyértelműen hozzájárult – mondogatja is azóta például Fluor Tomi rendszeresen. Itt azonban még valahogy úgy működik a dolog, mintha korai, funkys Red Hot Chili Peppers-alapokra egyszer csak Ganxta Zolee kezdene el valami hagyományosan magyaros lüktetésű szöveget tolni. A tézis tehát – minden azóta történő kiüresedésével együtt is – igaz.

     

    Kaláka: Pató Pál úr (2003)

    Van az a híres, mára ugyancsak közhellyé váló magyaros ráérés, a jóleszazúgyis-mentalitás őse, amely Petőfinek ebben az 1847-es keltezésű versében elég világosan bukkan fel. Ami pedig a Kaláka-féle verziót illeti: nem lehet mosoly nélkül hagyni, ahogy a koncertek alkalmával – és valamennyire a stúdiófelvételben hallhatóan is – Radványi Balázs Pató Pál úr szerepében rájátszik erre a tökéletes nemtörődömségre.

     

    Tolcsvay László: Nemzeti dal (1973/1981)

    Ha a listát könnyűzene-történeti sorrendben állítottuk volna össze, ez lenne rajta a legelső dal. A rendszerváltás után születettként csak sejteni tudom, hogy pontosan mennyit jelenthetett ez az eredetileg 1973-ban megzenésített, ám közönség előtt csak 1981-ben Koncz Zsuzsával, valamint az Illés és a Fonográf tagjaival közösen előadott verzió – amely azóta szinte kötelező alapon bekerült az ide vonatkozó iskolai ünnepi előadások programjába. Az viszont biztos, hogy egy olyan dalról beszélünk, amely ezzel a durva kanonizálódással együtt is meg tudta őrizni a méltóságát.

     

    Waszlavik Gazember László: Kossuth Lajos azt üzente (1991)

    Van valami finom élcelődés abban a gesztusban, amikor a – forradalom után egyébként külföldre menekülő – Kossuth Lajosról szóló nótába a „Ha nekem egyszer sok pénzem lesz…” kezdetű korai kvázi-mulatós sorai vegyülnek Waszlavik Gazember László avantgárd agymenésében. Most akkor mi is van? A legsikeresebb magyarok mind elmenekültek itthonról? Kintről vagy esetleg fentről mindig könnyű dumálni? Hát ilyesmiket vet fel ez a különös párosítás.

     

    Kozmosz: Világszakadtság (2013)

    Listánk a Kozmosszal érkezik el a vállaltan jelenkori magyarságértelmezéshez. A 2010-es évek felmelegített Petőfi-kultuszának egyértelműen a legütősebbje ennek a rövid életű bandának a zeneileg nem különösebben bonyolult, szövegileg ellenben ravaszul pimasz punkja. Ezzel jól jár az is, aki közéleti felhördülést vár a punktól és Petőfitől, illetve az is, aki mondjuk, magyartanárként azt számolgatja, hogy összesen hány Petőfi-vers részletét mixelték össze a fiúk ebben az egyelőre még mindig hiba nélkül aktuális, hosszú átmenetben.

     

    Cabaret: Szabadíts fel (1992)

    Az eredeti felállású Napoleon Boulevard rendszerváltáskörnyéki feloszlását követően a billentyűs-szövegíró Erdész Róbert Ullmann Zsuzsa színésznővel, illetve korábbi zenésztársaival összeállva hozta létre a Cabaret formációt, és adott ki egyetlen nagylemezt 1992-ben. Az ezen szereplő dalok egy része mostanra inkább csak nagyon furcsa humorú kordokumentumnak hat, a másik fele viszont olyan szintű, személyes traumákon is átszőtt önvallomás a magyarságról, ahogy senki más nem írt dalokat az azóta is csak egyre csökkenő lélekszámú polgári értelmiségben. Ha két olyan 20. századi dalt kellene választani, amely ezen a korszakon belül keretbe foglalja a nagy magyar honfibút, akkor a század eleji, nyíltan személyes hangvételű Szomorú vasárnapnak a századvégi, rejtetten személyes, a történelmi tragédiákat csontig hatoló öncinizmussal végiggörgető Szabadíts fel lenne a méltó párja. Az anyag egyébként 2011-ben újra megjelent szerzői kiadásban, így kicsit máris kevésbé vált elfeledetté, mint amennyire enélkül lenne. Csak hálásak lehetünk érte.

     

    Cseh Tamás: Születtem Magyarországon (1983)

    Vannak az örökké elégedetlenkedő öregek – és mindegyiknek megvan a maga háttértörténete is. Nagyon fontos lenne, hogy el tudják mondani, mert amíg nem tudják, pont addig maradnak pusztán örökké elégedetlenkedő öregek. Minimum úgy kellene elmondaniuk, mint Cseh Tamás Frontátvonulás albumának az öregje, Bereményi Géza szövegével.

     

    LGT: Magyarország (2002)

    Sztevanovity Dusán – a sorok közötti olvasásra a szó szoros értelmében utasító – szövegének refrénjében távolságtartó, hűvös mantraként dúdolják a megöregedett Presserék, hogy „Magyarország, Magyarország”. Remélnek egy közös minimumot, ami itt ebben az egy szóban manifesztálódik. Noha mostanra egyre kevésbé gondolja bárki, hogy valaha is létezett ez a közös minimum, ebben a dalban ők valahogy ezt szeretnék hinni. Ez az LGT legutolsó albumának legutolsó dala.

     

    Szabó Balázs Bandája: Zaj (2011)

    Az elmúlt körülbelül tíz év itthoni politikai közhangulata a könnyűzenére is rányomta a bélyegét: egyre nagyobb teret kaptak a magyarság érzését a teljesen önreflektálatlan, képzavaros pátoszra redukáló, ettől gyors sikert remélő formációk. És bár első ránézésre Szabó Balázs Bandája is ide tartozónak tűnhet, mégis van egy nagyon halvány, hártyavékony réteg, ami elválasztja az olcsó képzavart a képekkel való szándékos és tudatos nyelvi játéktól, az olcsó hegedűpátoszt az ösztönös és mély érzelmi zaklatottságérintettségen alapuló zenei játéktól. A Zaj pedig, még ha nagyon rejtve is, de pontosan a kettő közti különbségről szól: a zajtalan világról a világtalan zajban.

     

    Kollár-Klemencz László: Iszom a bort (2016)

    Ez a dal az állandóan változó Kollár-Klemencz László legmeghittebb önvallomása az állandóan változó magyarságtudatról. Nagyjából 2012 óta énekli lendületesen (Erdős Virág dalszerzői közreműködésével), hogy Ezt is elviszem magammal – kis túlzással, de megalkot egy nemzedéki himnuszt. Aztán négy évre rá a szólóalbumán jött ki az Iszom a bort dallal, amelyben arról énekel, hogy hogyan, miért nem akar elmenni innen. „Úgysem érem keresztül a hazámat… Elengedem most már, nem őrzöm a lángot” – ilyen sorokkal van tele ez a szám, de mégsem pesszimizmus és szomorúság árad belőle, hanem valamiféle végső megérkezettség megnyugtató érzése. Ráadásul ehhez olyan egyszerű előadásmód társul, amelyet tőle megszokhattunk, és amellyel ez az eredeti verzió mindig is hitelesebb lesz a Bagossy Brothers Company cukormázas feldolgozásánál.

     

    Anima Sound System: Himnusz (1999)

    1999-ben az Anima Sound System elkövette a legmegosztóbb dolgot, amit csak magyar ember elkövethet: hozzányúltak Erkel Ferenc Himnusz ához. És az hagyján, hogy hozzányúltak, de a szövegből egyetlen, elnyújtva visszhangosított szót hagytak meg a remixverzióban: Isten. Hogy ettől a Himnusz többé vált-e, vagy kevesebbé, azt tényleg mindenki döntse el maga, de ha volt méltó pillanat, amikor egy ilyen gesztust el lehetett sütni, hát, az valóban az ezredforduló környéke volt.


  • További cikkek